Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)
1873-02-25 / 46. szám
46-dik sz. Kedd, február 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitam....................10 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Botrány a háznál. (Beszély.) Gothárd Endrétől. (Vége.) v. Néhány nappal ez előadás után Celina izgatott kedélylyel nyitott be Tinitante szobájába. Alkonyodott és a tisztes urhölgy éppen imakönyvét zárta be, melynek épületes tartalmából szemüveg segélyével merité a mindennapi vigaszt; a könyv mellett az éléstár kulcsa nyugodott, melylyel — nagyságáról ítélve — várkapukat lehetett volna bezárni. Az asztalon magas halmok emelkedtek hófehér asztalkendők és csipkés hálótökötékből. A szobát liliom-, burnót- és pézsmaillat tölte be. — Kedves tante, — mondá Celina kipirult arccal, — újabb felfedezést tettem, mely fájdalom, mindnyájunkra nézve eléggé szomorú. Fékezhetlen mosolya elárult, hogy szivéből örvend e nem remélt szerencsétlenségnek. — Mi az ? — kérdé Tini tante, ösztönszerű kíváncsisággal, miközben szemüvegét orráról homlokára tolta, mint egy államférfi, ki diplomáciai titkokat remél hallani. — Mindig mondtam, hogy Adél és Fenyves különösen viselik magukat. Én előre láttam mindent és figyelmeztettem önt, hogy e tiszteletreméltó egyének meg nem engedhető módon rokonszenveznek egymással. Neni, úgy látszik, nem akarta komolyan venni szavaimat. Most be fogom bizonyítani, hogy nem beszéltem világba, és hogy gyanúm alapos volt. Tinitante elsápadt. — Az istenért,— mondá ijedten, — ne gyötörj baljóslatú híreiddel. Mondd el röviden,mi történt? — Azt tudja néni, hogy Béla ma délután eltávozott hazulról ? — Nem tudom, de nincs benne lehetetlenség. Nos, ennyi az egész? — Nem. Béla távozásának természetes következménye lett az, hogy Adél és Fenyvei magukban maradtak. Hiba lett volna e kedvező alkalmat fel nem használni, mikor a dolog már annyira körmükre égett. Alig vonta ki lábát a házból a macska, s az egerek azonnal elkezdtek cincogni. Fenyves legalább két óra óta Adél szobájában van és miként fejezzem ki magamat, hogy arcom a szégyen pirosságától ki ne csattanjon, az ajtó belülről rájok van zárva. Ezt Nina, ki mindent kilesett, erősíti becsületére, és szavait kész esküvel megpecsételni. Tini tantenak egy zöld posztóval bevont ősi karszékbe kellett fogóznia, hogy le ne roskadjon. — És most, — folytatá Celina, — kérem Tinitante, szíveskedjék velem jönni és a tényállásról magának meggyőződést szerezni. Nem bírnám elviselni, hogy arról gyanúsítsanak, mintha én valakit alaptalanul rágalmazni s egy család nyugalmát könnyelműen feldúlni akartam volna. Önnek saját szemével kell látni mindent, hogy ismerje az okot, miért távozom e háztól, hol ilyenek után, azt hiszem, becsületére büszke nőnek egy percig sem szabad maradni. Celina megragadta a hüledező Tinitante kezét s magával vonta őt, dacára annak, hogy az öreg hölgy reszketett a felindulástól, és közelebb volt ahhoz, hogy elájuljon, mintsem hogy szobájából kilépjen. Lábujjhegyen haladtak végig a folyosón, s mindketten visszatárták lélekzetüket, midőn Adél szobája elé értek. Belülről halk suttogás hangzott, melyből azonban egy szót sem lehetett érteni. Celina a kulcslyukhoz illesztő fülét s kis idő múlva felemelkedett oly arccal, mely a legmélyebb megbotránkozást látszott kifejezni. — Csókolóznak ! és az asszony sir ! — mondá elfojtott hangon, amit Tinitante alig értett meg, mert feje zúgott és úgy érzé, mintha forogna vele a folyosó és az egész ház. E percben közelgő léptek hangzónak, s amint Celina hátra tekintett, Bélát látta a folyosó túlsó végéről Adél szobája felé sietni. — Éppen jókor ! — mondá magában a hölgy,a míg Tini tante öszszetette kezeit és az elkerülhetlennek látszó katasztrófa előtt a földöntúli hatalmakhoz fohászkodott. A hallgatózók részéről néhány szó elég volt, hogy ittlétük okát megmagyarázzák. Béla sötét arccal hallgató a leleplezéseket s végre hidegen, de mint Celina észrevevő, iszonyú lelki küzdelem után mondá: — Miután a gyanú egészen alapos, nincs egyéb hátra, mint meggyőződést szerezni. S e szavak után előre lépett, hogy kopogtasson. — Szabad! — hangzik belülről. A nők csaknem lázban voltak a nyugtalanság miatt. Béla kinyújta kezét, s a következő pillanatban felnyílt az ajtó. A jelenet, mely előttük feltárult, meglepő volt. A pamlagon ült Adél, ajkain a megelégedés igéző mosolyával, s mellette foglalt helyet Zelmeiné a színésznő, kisírt szemekkel, de boldogságtól sugárzó arccal, mely nem hasonlított Desdemonáéhoz, hanem egy elveszett gyermekéhez, ki kétségbeesett tévelygés után övéi körébe tér vissza. A két nő átölelve tarta egymást, míg Fényes az ablakmélyedésben állt és kezeit hátra téve, mint A. Napoleon. A belépők némán csodálkoztak. Celina nyitva feledő bájos ajkait és oly arccal tekintett körül, mint aki nem tudja, ébren van-e vagy álmodik? Tintante egyszerre megerősödve érezte magát s hálásan emelő szemeit a boltozatra, hol egy festett saskeselyű volt látható, csőrében aranyperecet tartva. Csak Béla őrizte meg eddigi nyugalmát, minélfogva képes volt szilárd léptekkel előre haladni s a hölgyeket és Fenyveit nyájasan üdvözölni. Adél, látva a meglepetést, elkomolyodott. De nem volt ideje az álmélkodás valószínű okai felett gondolkozni, mert férje hozzá közeledett, s a szokottnál több szivélyességgel mondá: — Kedves Adélem, nem ismerteted meg velünk vendégedet ? Adél gyöngéden megfogó Zelmeiné kezét. — Oh, az én Marim — szólt mosolyogva — nem tartozik a mindennapi vendégek közé, azért bemutatásánál eltértem a bevett szokástól. Ő gyermekkori barátnőm, kivel sok boldog napot töltöttem, mert végtelenül szeretett, és mi kell a gyermeknek egyéb, mint egy rokon kebel, mely ártatlan bohóságaiban osztozik. Fájdalom, nagyon hamar elváltunk egymástól- ők elhagyták a vidéket és én sokáig nem hallottam felőle semmi hírt, minélfogva azt kellett hinnem, hogy vagy igen boldog, vagy igen boldogtalan. Sejtelmem nem csalt, férjhez ment... De nem szakgatom fel alig behegedt sebeit. Elég legyen annyi, hogy igen mostoha sors várt reá; élete nem volt egyéb, mint folytonos szenvedés, végre férje meghalt, és ő minden nélkül maradva, a színpadra lépett, hogy magának és gyermekének a mindennapi kenyeret megszerezze. Gondolhattam-e, hogy Nádófalun őt fogom látni Desdemona szerepében ? Csak véletlen szerencse volt, hogy Fenyves ismerte a közelebbi részleteket, és meggyőzött az én szeretett Marim ugyanazonossága felöl. Azonnal feltettem magamban, hogy őt házunkhoz hívom és többé nem bocsátom el. Sokáig vonakodott ajánlatomat elfogadni, végre Fenyves rábeszélte és én csak hazajöveteledre vártam, hogy kissé részletesebben elmondjam előtted e dolgot és megkérjelek, hogy engedd meg, miként e sokat hányatott szív végre nálunk találja fel azt, amire oly nagy szüksége van a nyugalmat. De megleptetek, és anélkül, hogy előkészíthettelek volna, egyszerre kellett barátnőm nevét és élettörténetét veled megismertetnem. Azonban remélem, e körülmény nem fogja nemes szivedben a részvét hangját elnémítani. Béla azonnal kezet nyújtó Selmeinének s elérzékenyülve mondá: — Asszonyom, osztozzék ön örömeinkben és fájdalmainkban. Maradjon nálunk. Selmeine könyekben tört ki, mi lehetlenné tette, hogy érzelmeinek szavakban adjon kifejezést. Celina Adélhoz rohant s annak nyakába borulva, lelkesülten kiáltó: — Kedvesem, valódi angyal vagy ! Tinitante egészen megkönnyebbülve érezte magát, azonban alapos kétségeket táplált Celina szavainak őszintesége felöl, s titokban igy gondolkozott: — Ez az asszony kígyó ! A nem várt jelenetnek az inap vetett véget, ki gyertyával kezében az étterembe vezeté a társaságot. Amint Celina szobája előtt elhaladtak, Tini Jante úgy halla, mintha valaki belülről kaparná az ajtót. — Van valaki szobádban ? — kérdé gyanakodva Celinától. A tiszteletreméltó hölgy vörös lett, mint a láng s eltitkolhatlan zavarral viszonzá: — Ah, Tini tante, ki volna . . . legfelebb kedves kis ölebem, a Bijou. E válaszra a szobából elfojtott köhögés hangzott, mi Tini tante aggályait nem csekély mérvben látszék fokozni. — Szent isten, — kiálta Celina, — ha nem a Bijou, úgy bizonyosan valami rabló! Menjünk az étterembe. Valószínű, hogy míg estenszünk, el fog távozni. — Kedvesem, — mondá Adél, — ha csak az lenne a rabló célja, hogy távozzék, akkor hihetőleg be sem jött volna. Ha roszat sejtesz, kérlek, nyisd fel szobádat. Celina zsebeit tapogató, de kis idő múlva kétségbeesetten kiáltott fel: — Elvesztettem kulcsomat! — Nem tesz semmit, — viszonzó Tini tante, — van nálam egy tartalékban. S e szavak után elővette a csomókulcsot s szerencsére talált egyet, mely minden akadály nélkül megfordúlt a zárban. Az ajtó feltárult, az inas bevilágított a gyertyával s a társaság egy karosszékben Szárai Didit pillantá meg, ki szánalomraméltó arccal tekintett a kivül állókra s nem volt tisztában, kiszaladjon-e a szobából vagy egyelőre a föld alá sülyedjen. — Mit csinálsz te itt ? — kérdé Béla hangos kacajjal, — melyet az egész társaság viszhangozott. — Barátom — rebegő a szerencsétlen,— bocsáss meg, hogy elárultam magamat . . . azt hittem .... Celina e nagysága megfeledkezett rólam ... és nem akartam őt kompromittálni . . . Már késő van, haza kell mennem . .. E töredezett szavakat éles sikoltás szakíta félbe. Celina az egymást rohamosan követő váratlan események súlya alatt elájult. Az estelit nélküle költötték el. Másnap korán reggel eltűnt, s azóta sem ő, sem Szárai nem kereste fel a kőhalmi kastélyt, melynek lakói boldogok voltak ezután is éppen úgy, mint azelőtt. Tini tantenak roppant elégtételére szolgált, hogy beteljesedtek Celina szavai, valóban saját szemével