Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)

1873-02-25 / 46. szám

46-dik sz. Kedd, február 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­am­....................10 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Botrány a háznál. (Beszély.) Gothárd Endrétől. (Vége.) v. Néhány nappal ez előadás után Celina izgatott kedélylyel nyitott be Tini­tante szobájába. Alkonyodott és a tisztes urhölgy éppen ima­könyvét zárta be, melynek épületes tartalmából szem­üveg segélyével merité a mindennapi vigaszt; a könyv mellett az éléstár kulcsa nyugodott, melylyel — nagyságáról ítélve — várkapukat lehetett volna bezárni. Az asztalon magas halmok emelkedtek hó­fehér asztalkendők és csipkés hálótökötékből. A szo­bát liliom-, burnót- és pézsmaillat tölte be. — Kedves tante, — mondá Celina kipirult arc­cal, — újabb felfedezést tettem, mely fájdalom, mind­nyájunkra nézve eléggé szomorú. Fékezhetlen mosolya elárult, hogy szivéből ör­vend e nem remélt szerencsétlenségnek. — Mi az ? — kérdé Tini tante, ösztönszerű kíváncsisággal, miközben szemüvegét orráról hom­lokára tolta, mint egy államférfi, ki diplomáciai tit­kokat remél hallani. — Mindig mondtam, hogy Adél és Fenyves kü­lönösen viselik magukat. Én előre láttam mindent és figyelmeztettem önt, hogy e tiszteletreméltó egyének meg nem engedhető módon rokonszenveznek egy­mással. Neni, úgy látszik, nem akarta komolyan ven­ni szavaimat. Most be fogom bizonyítani, hogy nem­­ beszéltem világba, és hogy gyanúm alapos volt. Tini­tante elsápadt. — Az istenért,— mondá ijedten, — ne gyötörj baljóslatú híreiddel. Mondd el röviden,mi történt?­­ — Azt tudja néni, hogy Béla ma délután eltá­­­­vozott hazulról ? — Nem tudom, de nincs benne lehetetlenség. Nos, ennyi az egész? — Nem. Béla távozásának természetes követ­kezménye lett az, hogy Adél és Fenyvei magukban maradtak. Hiba lett volna e kedvező alkalmat fel nem használni, mikor a dolog már annyira körmük­re égett. Alig vonta ki lábát a házból a macska, s az egerek azonnal elkezdtek cincogni. Fenyves legalább két óra óta Adél szobájában van és miként fejezzem ki magamat, hogy arcom a szégyen pirosságától ki ne csattanjon, az ajtó belülről rájok van zárva. Ezt Nina, ki mindent kilesett, erősíti becsületére, és sza­vait kész esküvel megpecsételni. Tini tantenak egy zöld posztóval bevont ősi kar­székbe kellett fogóznia, hogy le ne roskadjon. — És most, — folytatá Celina, — kérem Tini­tante, szíveskedjék velem jönni és a tényállásról ma­gának meggyőződést szerezni. Nem bírnám elviselni, hogy arról gyanúsítsanak, mintha én valakit alapta­­lanul rágalmazni s egy család nyugalmát könnyel­műen feldúlni akartam volna. Önnek saját szemével kell látni mindent, hogy ismerje az okot, miért távo­zom e háztól, hol ilyenek után, azt hiszem, becsü­letére büszke nőnek egy percig sem szabad maradni. Celina megragadta a hüledező Tini­tante kezét s magával vonta őt, dacára annak, hogy az öreg hölgy reszketett a felindulástól, és közelebb volt ahhoz, hogy elájuljon, mintsem hogy szobájából kilépjen. Lábujjhegyen haladtak végig a folyosón, s mindketten visszatárták lélekzetüket, midőn Adél szobája elé értek. Belülről halk suttogás hangzott, melyből azon­ban egy szót sem lehetett érteni. Celina a kulcs­lyukhoz illesztő fülét s kis idő múlva felemelkedett oly arccal, mely a legmélyebb megbotránkozást lát­szott kifejezni. — Csókolóznak ! és az asszony sir ! — mondá elfojtott hangon, a­mit Tini­tante alig értett meg, mert feje zúgott és úgy érzé, mintha forogna vele a folyosó és az egész ház. E percben közelgő léptek hangzónak, s a­mint Celina hátra tekintett, Bélát látta a folyosó túlsó vé­géről Adél szobája felé sietni. — Éppen jókor ! — mondá magában a hölgy,a míg Tini tante öszszetette kezeit és az elkerülhetlen­­nek látszó katasztrófa előtt a földöntúli hatalmak­hoz fohászkodott. A hallg­atózók részéről néhány szó elég volt, hogy ittlétük okát megmagyarázzák. Béla sötét arc­cal hallgató a leleplezéseket s végre hidegen, de mint Celina észrevevő, iszonyú lelki küzdelem után mondá: — Miután a gyanú egészen alapos, nincs egyéb hátra, mint meggyőződést szerezni. S e szavak után előre lépett, hogy kopogtasson. — Szabad! — hangzik belülről. A nők csaknem lázban voltak a nyugtalanság miatt. Béla kinyújta kezét, s a következő pillanatban felnyílt az ajtó. A jelenet, mely előttük feltárult, meglepő volt. A pamlagon ült Adél, ajkain a megelégedés igéző mosolyával, s mellette foglalt helyet Zelmeiné a színésznő, kisírt szemekkel, de boldogságtól sugár­zó arccal, mely nem hasonlított Desdemonáéhoz, ha­nem egy elveszett gyermekéhez, ki kétségbeesett té­velygés után övéi körébe tér vissza. A két nő átölel­­­ve tarta egymást, míg Fény­­es az ablakmélyedésben állt és kezeit hátra téve, mint A. Napoleon. A belépők némán csodálkoztak. Celina nyitva feledő bájos ajkait és oly arccal tekintett körül, mint a­ki nem tudja, ébren van-e vagy álmodik? Tin­­tante egyszerre megerősödve érezte magát s hálásan emelő szemeit a boltozatra, hol egy festett saskese­­lyű volt látható, csőrében aranyperecet tartva. Csak Béla őrizte meg eddigi nyugalmát, minélfogva képes volt szilárd léptekkel előre haladni s a hölgyeket és Feny­veit nyájasan üdvözölni. Adél, látva a meglepetést, elkomolyodott. De nem volt ideje az álmélkodás valószínű okai felett gondolkozni, mert férje hozzá közeledett, s a szokott­nál több szivélyességgel mondá: — Kedves Adélem, nem ismerteted me­g velünk vendégedet ? Adél gyöngéden megfogó Zelmeiné kezét. — Oh, az én Marim — szólt mosolyogva — nem tartozik a mindennapi vendégek közé, azért bemu­tatásánál eltértem a bevett szokástól. Ő gyermekkori barátnőm, kivel sok boldog napot töltöttem, mert végtelenül szeretett, és mi kell a gyermeknek egyéb, mint egy rokon kebel, mely ártatlan bohóságaiban osztozik. Fájdalom, nagyon hamar elváltunk egy­mástól- ők elhagyták a vidéket és én sokáig nem hallot­tam felőle semmi hírt, m­inélfogva azt kellett hinnem, hogy vagy igen boldog, vagy igen boldogtalan. Sej­telmem nem csalt, férjhez ment... De nem szakga­­tom fel alig behegedt sebeit. Elég legyen annyi, hogy igen mostoha sors várt reá; élete nem volt egyéb, mint folytonos szenvedés, végre férje meghalt, és ő minden nélkül maradva, a színpadra lépett, hogy magának és gyermekének a mindennapi ke­nyeret megszerezze. Gondolhattam-e, hogy Nádófa­­lun őt fogom látni Desdemona szerepében ? Csak vé­­­letlen szerencse volt, hogy Fenyves ismerte a köze­lebbi részleteket, és meggyőzött az én szeretett Ma­rim ugyanazonossága felöl. Azonnal feltettem ma­gamban, hogy őt házunkhoz hívom és többé nem bocsátom el. Sokáig vonakodott ajánlatomat elfo­gadni, végre Fenyves rábeszélte és én csak hazajö­veteledre vártam, hogy kissé részletesebben el­mondjam előtted e dolgot és megkérjelek, hogy en­gedd meg, miként e sokat hányatott szív végre ná­lunk találja fel azt, a­mire oly nagy szüksége van a nyugalmat. De megleptetek, és anélkül, hogy elő­készíthettelek volna, egyszerre kellett barátnőm ne­vét és élettörténetét veled megismertetnem. Azonban remélem­, e körülmény nem fogja nemes szivedben a részvét hangját elnémítani. Béla azonnal kezet nyújtó Selmeinének s elér­­zékenyülve mondá: — Asszonyom, osztozzék ön örömeinkben és fájdalmainkban. Maradjon nálunk. Selmeine könyekben tört ki, mi lehetlenné tette, hogy érzelmeinek szavakban adjon kifejezést. Celina Adélhoz rohant s annak nyakába borulva, lelkesülten kiáltó: — Kedvesem, valódi angyal vagy ! Tini­tante egészen megkönnyebbülve érezte ma­gát, azonban alapos kétségeket táplált Celina sza­vainak őszintesége felöl, s titokban igy gondolkozott: — Ez az asszony kígyó ! A nem várt jelenetnek az inap vetett véget, ki gyertyával kezében az étterembe vezeté a tár­saságot. A­mint Celina szobája előtt elhaladtak, Tini Jante úgy halla, mintha valaki belülről kaparná az ajtót. — Van valaki szobádban ? — kérdé gyanakodva Celinától. A tiszteletreméltó hölgy vörös lett, mint a láng s eltitkolhatlan zavarral viszonzá: — Ah, Tini tante, ki volna . . . legfelebb ked­ves kis ölebem, a Bijou. E válaszra a szobából elfojtott köhögés hang­zott, mi Tini tante aggályait nem csekély mérvben látszék fokozni. — Szent isten, — kiálta Celina, — ha nem a Bijou, úgy bizonyosan valami rabló! Menjünk az ét­terembe. Valószínű, hogy míg estenszünk, el fog távozni. — Kedvesem, — mondá Adél, — ha csak az lenne a rabló célja, hogy távozzék, akkor hihetőleg be sem jött volna. Ha roszat sejtesz, kérlek, nyisd fel szobádat. Celina zsebeit tapogató, de kis idő múlva kétség­­beesetten kiáltott fel: — Elvesztettem kulcsomat! — Nem tesz semmit, — viszonzó Tini tante, — van nálam egy tartalékban. S e szavak után elővette a csomókulcsot s szerencsére talált egyet, mely min­den akadály nélkül megfordúlt a zárban. Az ajtó feltárult, az inas bevilágított a gyertyával s a társa­ság egy karosszékben Szárai Didit pillantá meg, ki szánalomraméltó arccal tekintett a kivül állókra s nem volt tisztában, kiszaladjon-e a szobából vagy egyelőre a föld alá sülyedjen. — Mit csinálsz te itt ? — kérdé Béla hangos kacajjal, — melyet az egész társaság viszhan­­gozott. — Barátom — rebegő a szerencsétlen,— bocsáss meg, hogy elárultam magamat . . . azt hittem .... Celina e nagysága megfeledkezett rólam ... és nem akartam őt kompromittálni . . . Már késő van, haza kell mennem . .. E töredezett szavakat éles sikoltás szakíta félbe. Celina az egymást rohamosan követő váratlan ese­mények súlya alatt elájult. Az estelit nélküle költötték el. Másnap korán reggel eltűnt, s azóta sem ő, sem Szárai nem kereste fel a kőhalmi kastélyt, melynek lakói boldogok vol­tak ezután is éppen úgy, mint azelőtt. Tini tantenak roppant elégtételére szolgált, hogy beteljesedtek Celina szavai, valóban saját szemével

Next