Fővárosi Lapok 1873. augusztus (176-200. szám)
1873-08-02 / 177. szám
177-dik sz. Szombat, augusztus 2. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési dij: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői irodánk jelenleg a Liipót-utcában, 42. sz. a. van, földszint. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor .................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Tarka képek. (Úti napló.) Gróf Lázár Kálmántól. (Folytatás.) A tengerparton. Nemcsak a tengerfenék virágos kertjei tüntetnek föl ritkábbnál ritkább állatokat, hanem apálykor a parton is nagyon sokféle hever. Valamennyien hajótöröttek ezek, melyek egy-két nap, vagy talán csak néhány óra előtt is még ott díszlettek a tengerfenéken, de a dagály onnan elszakítás messze tova ragadta őket, az apály közeledtekor sietve visszavonuló hullámok pedig a száraz homok és kavics között feledték e magukkal játékszerül hozott tarka kagylókat, korall-darabokat, botrogokat. Mennyi öröm és meglepetés várja ilyenkor a természetbarátot, de sőt gyakran a tudóst is, ki jól teszi, ha megfogadja Lewes tanácsát s minden kirándulásra papírt és rajzont visz magával, mert gyakran egy csekélynek látszó észlelet feljegyzése is, később kapcsolatba hozva másokkal — valamely természeti rejtély megoldására vezethet. Apály beálltakor a sík part szép fehéres, itt-ott néha csillogó terítékű, gazdagon rakott asztalhoz hasonlítható, melynek mindennapi vendégei szigorú pontossággal jelennek meg, a szélvitorla minden irányából röpülve oda. Hófehér és ezüstszürke köpenyű sirályok, (a tenger galambjai, mint a tengerészek szokták nevezni,) vörös csőrü fehér és szürke halászkák, a jég játszi gyermekei, part és viziramok s még számtalan más fajú szebbnél szebb madarak. E rendes vendégek csoportosulása különböző hatást gyakorol a partot látogató természetbarátokra. Egyik, ki még járatlan, kettőzött léptekkel siet, nehogy minden zsákmányt elkaparjanak előle a szárnyas gyűjtők, pedig nincs mitől félnie, mert a tenger gazdagon ellátja asztalát, úgyhogy — mint a magyar ember kedélyesen szokta mondani —jut is, marad is«. A másik a jártasabbnak arca földerül, mivel tudja, hová a lég élesszemű urai összecsoportosulnak. A harmadik, kit e régi állatok úgy érdekelnek, mint engem, illő távolban megállva előveszi távcsövét s gyönyörködik a tarka népség lakmározásában. Kövessük ez utóbbi példáját. Minő változatos kép bontakozik ki ilyenkor előttünk! Fent a légben az újabban érkezők érdekes öszszeszövődésben röpködnek, a gazdag tápot ígérő helyet kimérve, míg a nagyobb rész már munkához látott. Néhány sirály egy szárazon maradt balon vesződik, mások a kagylókat vették szemügyre. A szalonka-nagyságú ügyes kagylár (Austemfischer) műértőleg bontogatja ki az osztrigákat. Nagyszámú »vöröslábú tőcs«, (Strandreiter,) a mi gólyáinknak e gerlenagyságú, hosszúcsőrü s még hosszabb lábú parány-kiadása, kényesen lépdegél tova, rendszerint a csinos alakú part- és víziramok, meg pocsályok között. Ez utóbbiak pedig oly kecsesen szaladgálnak ide-oda, szedegetve az emberi szabad szemmel alig kivehető apró állatkákat, mintha átbűvölt fürgén eprésző leánykák lennének. A kis nép közül különösen kitűnnek a szárnyasvilág bajnok lovagjai, küzdérek (Machetes pugnax, Kampfläufer,) kihívó maguktartása és maguk viselete által. Valamennyi más-más színezetű ruhát visel, ép úgy, mint a középkor lovagjai, kik közül mindenik szíve királynőjének szalagszíneit hordta. Tavaszkor még nagyobb díszben jelennek meg a parti küzdtér homokján, nem tornajátékra, hanem komoly harcot vívni, fényes mezben, mellüket pajzsként védő ércfényű tollörvvel, dárdaként használva hosszú vékony csőrüket. A piciny hősök ily elkeseredett harcai, bohókásságuk mellett is, (mivel a harcolókat nem igen éri nagy baj,) oly tetszős látványt nyújtanak, hogy órahosszat is elnéznek szívesen, de az idő halad, a nap mind égetőbben süt, s így sietnünk kell a partra, hol más érvek várakoznak ránk. Vegyüljünk bátran az ott lakmározó szárnyasok közé, attól nem kell tartanunk, hogy közeledésünk elriasztja őket. Nagyon otthon érzik ők itt magukat, s nem is irigyek, sőt a szeretetreméltó házigazdák szerepét véve föl, csinálják a honneureket, s egy-egy ponton nagyobb számmal megjelenvén, arra figyelmeztetnek, hogy ott nagy mennyiségben található valamely kedvenc tengeri csemegéjük. Persze e buffet-nek nem minden madárinyt csiklandó cikke lenne asztalképes Michalek, Faber, Sacher vagy a fréres provenceaux termeiben, hanem mi, — ezen túltéve magunkat, — a természetbarát néha bizarr ízlésével ép ezekre vágyunk. Például egy plebejus tüsköncre (Seeigel,) egy csúszó, mászó, (minda mellett nem hivatalt hajhászó) féregre, egy esetlenül mászkáló botrokra, (Krabbe) vagy épen egy csikócára (Seepfeldchen, Hippocampus,) e minden gyermek által legalább rajzból ismert, száraz, lófejű összenyomott tüskéstestű kis halacskára. Található itt azonban sok más érdekes állat is, melyeknek csak részben való név szerint elősorolása sok tért venne igénybe, minélfogva ez alkalommal beérem a csillagoncok (Asteroide, Seesterne) fölemlítésével. Ezek cifrábbnál cifrább szabályos csillagokat képeznek, s képzelem, hogy látásukra hány, tengeri fürdőt látogató s otthon rendjelt vadászó ember tört ki, mély sóhaj kíséretében, ily szavakban: »íme, minő bőkezűen, pazarul dobálja a hatalmas tenger a part iszapjára szép csillagait, melyeknek az uralkodók által osztogatni szokott hasonmásai közül csak is egyetlen egy kis példányt tudtam eddigelé nagynehezen megszerezni. Persze a jámbor ehhez is hasoncsúszás útján jutott, hogy ott csüngjön mellén, mint hiúságának cégére. De álljunk meg, mert a tengerparton csakugyan oly csillagokkal van dolgunk, melyek a mi figyelmünket is megragadják, s melyeknek kellő tanulmányozása által a tudományos világ elismerése is elérhető, amire pedig, valljuk meg igazán, minden tudománynyal foglalkozó ember vágyakozni szokott. Engem azonban, legalább ez alkalommal ily vagy nem nyugtalaníthat, mivel ez eddig még eléggé nem ismert állatok ismertetéséhez semmivel sem járulok, hanem legfölebb olyat fogok róluk elmondani, ami egyik-másik olvasóm előtt új leend. Ily gondolatok közt keresgélve, egy helyen valami ritkább állatot, máshol egy közönséges faj szép példányát találva, órákat töltünk el, míg telt kosaraink figyelmeztetnek, hogy ideje visszatérni. Fáradtan ülünk le pihenni, s nem tudjuk hová vessük pillantásunkat: kincsekkel teli kosarunkra-e, vagy ki a végtelennek tetsző tengerre ? Lopva nézünk, hol ide, hol oda. Oly sok, oly különböző gondolatok lepik el agyunkat. Elmerülünk a tenger nézésébe. Szemünkkel tova kisérünk egy nagy vitorlás hajót, mely kincseket hoz, vagy kincsek után megy. Percről percre kisebbé válik, mint sok emberi nagyság bizonyos emelkedett távlatról nézve, majd elvész egészen a távol ködében. Amott egy csinos fürge bárka sikamlik tova, mellette büszke gőzös röpül el s perc múlva eltűntek ezek is, mint vágyaink, merész terveink, tarka álmaink. Most jobbról balról apró halász-ladikok — gondtalan él táncolva a játszi fodorhabokon —• közelednek felénk s a halászok arany és ezüst csillámú halakat, vagy piszkos gazt vonnak föl a mélyből. Nem reményeinknek valódi jelképei-e ezek ? Így megy ez a tengeren örök változatban, mindig uj jelenetek követik a nyomtalanék, örökre eltűnteket. Még egy pillantást vetünk a mérhetlen víztükörre, az eltűnő ladikokra s kosarunk után hajolva, halkan susogjuk: »így fog a mi kis hajócskánk is nem sokára eltűnni, talán nyomot sem hagyva az élet tengerén.« Szállásunkra érve, tova tűnik e méla hangulat, s örömtelien rendezzük eltevésre vagy vizsgálatra szánt példányainkat, mialatt új tengeri kirándulás tervét készítjüük, így folytattam én is, míg az Adria közelében valók. Éjjel-nappal, amikor csak engedte az idő, hol Miramare, hol Capo d’ Istria vagy a tengeri állatokban gazdag Muggia felé tettem kirándulást. Az éji kirándulások különös varázszsal birnak, kivált Triesztnél, hol azokat még költőibbé teszi a változatos szép partvidék. Holdvilágnál a tenger csillogó fényben tündöklik, sima tükrén a vitorlás halászbárkák óriás hattyúk kint úsznak tova, ladikunk pedig ezüst barázdát hagy maga után. Jobbról a Karst sötét árnyat vet, odább Miramare emelkedik föl büszkén, mintha építőjének szelleme volna, melynek környékén oly sok szép emléket hagyott. Az átelleni part lankás hegyeit borító olajfaerdők édes illatát röpiti felénk az enyhe szellő s mögöttünk Trieszt fehér házai úgy tűnnek föl, mintha a viz mélyéről felszálló óriás tündérek lennének fölcsalva a tenger ezüst fölszinére, hogy a hold fényében űzzék bűvös játékaikat. (Folyt. köv.) A nászinduló. (Norvég beszély.) irta : Björnstjerne Björnson. (Folytatás.) Midőn Beret a csordával a távolból visszatért, nővérét csaknem megkövülten látta a kunyhó előtt. Addig vesztegelt Mildrid előtt, mig ez fölemelve fejét, rá nem tekintett. Mildrid szeme ki volt sírva s arcából benső szenvedés tükröződött vissza. Azonban arcának kifejezése tüstént átváltozott, mihelyt Beretre vetve szemét, ennek fölhevült arcát megpillantá. — Mi lett téged ? — kérdé egyszerre. — Semmi, — válaszolt Beret, merőn szögezve tekintetét nővérére, úgyhogy ez e fürkészést el nem birván, kénytelen volt lesütni szemét. Majd fölkelt, hogy dolog után lásson. Csak az esteknél találkoztak újra, amikor is szemben ültek egymással. Miután Mildrid nem volt éhes, és így csak keveset evett, olykor-olykor öntudatlanul is föltekintett tányérjáról a jelenvoltakra, de leginkább Beretre, ki sehogy sem tudott jól lakni. Nem úgy evezte, mint ahogy az ember szokott, hanem éhes eb módjára. — Nem kaptál te ma mit sem enni ? — kérdé Mildrid. — Nem, — viszontá Beret s azzal folytatta a vacsorát. Kis idő múlva újra kérdezte Mildrid : — Hát nem együtt mentél te ki a pásztorokkal ? — Nem, — válaszolt a kis leány és a pásztorfiúk egyszerre. Ez utóbbiak jelentlétében nem akarta Mildrid tovább is faggatni nővérét; különben saját beteg szíve is sokkal inkább elfoglalta, semhogy tovább tépelődjék Beret miatt, ki — amint véle — a nélkül sem igen érdemes rá. És ezáltal csak fokozódott lelkének gyötrelme, midőn este vagy olykor éjen át kunyhója előtt a szokott helyen el-elüldögélt. Vérpiros esthajnalkor s vasszürke éjszaka nyugtát nem találni és hajlamot nem érezni az álomra! A szegény gyermek még soha sem volt azelőtt igy megakadva. Oh, de menynyire föl-fölfohászkodott! Alighogy abbahagyta az