Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-11 / 208. szám
»Kiváncsi vagyok, meg fogsz-e ismerni, ha kalapomra nem írom nevemet. Te is nagyon megváltozhattál. Hisz ezelőtt három héttel még oly gyermekesek voltunk! »Ha Párisban vagy, sőt holnap, ha Arlangesben, amikor csak teheted. »Remélem, hogy nem fogunk marquiset játszani, és látni fogjuk egymást ahányszor csak lehet, anélkül hogy számlálgatnánk a látogatásokat. »Szeretném ha látnád házamat, a legszebb polgári fészket, melyet valaha építettek! Aztán megalázhatsz palotád bemutatásával, de előbb téged kell látnom. Akarom. E szónak senki mer ellenszegülni Passyban, a Tilleuls utca 19. számú házban. »A kora viszontlátásra. Vaktában ölellek, anélkül hogy tudnám, hol vagy. »Célined.« — Kedves Céline! — Holnap nála töltöm a napot. — Nincs szüksége rám, mama? — Nincs, én is barátnőim egyikét fogom meglátogatni. — Ki az, mama ? — Nem ismered , Malésy grófné. Benoitné már tizenkét-tizenhárom éve nem látta e tiszteletreméltó barátnőjét, kibe utasó reményét helyezé. Nem igen változott. A grófné annyit hallotta hitelezői kiáltásait, hogy belesikerült; ez azonban nagyon alkalmazkodó, sőt mondhatni kissé gonosz süketség volt, mely miatt nagyon jól hallotta azt, mit hallani akart. Különben szeme kitűnő és gyomra bámulatos volt. Malésy grófné azonnal fölismerte szép hitelezőnőjét és meginditó bizalommal fogadta. — Jó napot, kedves, jó napot! — szólt hozzá. — Én nem csukattam be ön előtt ajtómat. Ön sokkal szellemdúsabb, hogysem pénzt kérni jött volna? — Oh ! grófné asszonyom, én soha sem érdekből látogattam. — A kis kedves! — Szakasztott az apja! — Oh! gyermekem, Lopinot derék ember volt! — Ön elhalmoz kegyével, grófné. — Képzelheti-e, hogy pénzt kérni jőnek oly szegény nőhez, mint én? Alig múlt egy éve, hogy Croix-Mogars marquishoz adtam leányomat! Megvallom, hogy jó házasság, csakhogy borzasztó pénzembe került. Megjegyzendő, hogy Malésy kisasszony egyetlen fillér hozományt sem kapott. ! — Én pedig Outreville marquishoz adtam leányomat. — Mit mond ? Hogy nevezi ez embert ? Benoitné hangcsövet képezett kezéből és kiáltó : — Outreville marquis! — Jó, jól hallom, de melyikhez? vannak valódi és hamis Outrevillek; a valódiakból nagyon kevés maradt. — Ez valódi. — Bizonyos abban ? Gazdag-e ? — Semmije sem volt. — Annál jobb önre nézve ! A hamisak roppant gazdagok ; megvették a valódiak jószágait és kastélyait , és azonfelül fölvették nevüket. Milyen az orra ? — Kié? — Vejeé. — Hajlott. — Szerencsét kívánok hozzá. A hamis Outrevillek pisze orrúak. — Ez a műegyetemből került ki. — Oh! jól ismerem! kissé hóbortos, de jó. De hát mondja csak, hisz ön okos nő, miként eshetett, hogy a marquis ezt a balgaságot elkövette. Most meg Benoitné hallott nagyot. A grófné ismételte. — Azt a balgaságot értem, hogy leányát vette nőül. Leánya tehát gazdag ? — Százezer frank évi jövedelmet adtam neki. Mi polgáriak hozománynyal szoktuk ellátni leányainkat ! Nesze neked! — Mindegy, mégis csudálkozom,hogy ezt tette, Okosabb embernek tartottam. Átláthatja, kincsem, hogy ezt nem mondanám, ha veje jelen lenne; de hát magunk közt vagyunk... — Mi baj, Rosine ? — Asszonyom, — felelte a komorna, a Bon- Saint-Louis segédje van itt. — Nem vagyok honn! Ezek a Bon-Saint-Louisféle kereskedők kiállhatlanok. Oh! kedvesem, az ön atyja udvarias férfiú volt! Azt mondom tehát, hogy a marquist az egész világ kárhoztatni fogja. Szemben senki sem fogja feddeni; neve az övé, tetszése szerint hurcolhatja meg... De valódi Outrevillenak nem szabad beszeni... Mi az ismét, Rosine ? — Majou van itt, asszonyom. — Nem vagyok honn; egész napra távoztam; falun vagyok. Hát ki látott valaha ehhez hasonló borkereskedőt ? A mai hitelezők roszabbak a koldusoknál : hasztalan űzi el őket az ember, ismét visszajőnek ! Oh! kedvesem, atyja szent ember volt! De leánya legalább szép ? — Asszonyom, valamelyik legközelebbi délután be fogom mutatni. Vem jószágunkon van. — Hozza el a kedvest valamelyik délelőtt. Délig mindig honn vagyok. — Ismét Rosine, hát búcsút járnak ma ? Bouriol van itt, asszonyom. — Mondja meg neki, hogy nadályokat raktak rám. — Már megmondtam neki, hogy asszonyom nincs honn. Azt felelte, hogy e héten ötször volt itt, és soha sem találta a grófnét, és ha most sem fogadja el, nem jő többé. — Hadd jőjön tehát, majd beszélek vele. — Nemde megengedi, kincsem! — hisz bármikor viszontláthatjuk egymást. Oh! kedvesem, atyja nagy férfiú volt! Benoitné távozott, s miközben kocsijába ült, magában mondá : — Gúnyolj, gúnyolj csak, arcátlan vén banya! neked adósságaid vannak, nekem pedig pénzem, hatalmamban tartalak! ha mindjárt ötszáz aranyamba kerülne is, kivívom, hogy te fogsz bevezetni leányodnál ! Ily érzelmek közt vált meg barátnőjétől. Ezalatt Lucile már rég óta barátnője karja közt volt. Öt órakor távozott hazulról, és egy óra múlva megérkezett a hársfa-utca csinos rácsos kapuja előtt. A regg nagyszerű volt; a ház és kert a ragyogó napsugarakban fürdött. A virágzó kert óriási virágcsokorhoz hasonlított ; a sötétpiros rózsafákkal beültetett pázsitot sárga virágok vették körül, és hasonlított az aranyba foglalt vérjászpishoz. Nagy akácfa hintette a körülte levő bokrokra hófehér virágainak leveleit, és a reggeli szellő szétterjeszté bájos illatát. Az aranycsőrű fekete rigók fütyölve röpködtek fáról-fára; az ökörszemek ágról ágra szökdécseltek a galagonya-bokrokban, és a vakmerő pintyőkék kergették egymást a fasorok közt. A vörös téglákból épitett, fehér mázzal diszitett ház mosolyogni látszik eme boldog fényűzés elé, mely körülvette. Minden a mi kúszik és minden a mi virágzik, kúszott és virágzott falai hosszában. A violaszin fürtű edeny, a vörös virágú bigebecő, a fehér jázmin, a golgota, a széles levelű farkasgége-virág és a kétlaki gönye, melynek leveleit az ősz utósó mosolya biborszinre festé, a háztetőig emelték kuszáti indáikat. (Folyt. köv.) Zala 1843-ban. (Szomorú fejezet Deák Ferenc életéből.) n. A megyegyülés ápril 4-én vette kezdetét. A bocskoros nemesség, kolomposaival élén, betódult a termekbe. Mint később a vizsgálatból kitűnt, négyszáz pisztoly volt elrejtve az »ősi szabadság« bajnokainak szarnyjában, s azoknak egyszerre történendő el nem sütése csakis Forintos György táblabiró úr nagylelkűségén múlt. Mielőtt a követutasítás elfogadása iránt szót emeltek volna, fölállott Forintos, s egy más által készített beszédet nagyon is akadozó hangon olvasott föl, de a melynek tartalma oly boszankodást keltett, hogy a tanácskozási asztal mellett ülők »ej szemtelen«, »ej gyalázatos«, »de vastag pofájú«-féle közbeszólásokkal szakiták meg nagyhangú, de üres beszédét. Alig végzé azonban fölolvasását, a köznemesség tele torokkal kiáltá: »nem adózunk!« Azzal eloszlott s igy a követi utasításnak ép legszabadabb elvű részét buktatta meg. A tömeg hazafelé is folytatta garázdálkodásait. Deák, az előzményekből roszat gyanítva, őrizetül szolgáit állittató kapui mellé. Csakugyan ápril 4-én este a hazatérő tömeg ismét belődözött Deák udvarába s mindenütt a legnagyobb garázdaságot követte el. Két városi őr csendre szóbta őket. Erre az egyiket lelőtték, a másika pedig nehéz sebekkel vánszorgott odább, de később ez is belehalt. Az egész lakosság föllázadt, hogy a hetvenkedőket kiűzze. A nagy dulakodás közben egy nemes halva maradt a küzdtéren, egy halálosan megsebesült s hat egyén elfogatott. Az ápril 5diki gyűlés már sokkal csöndesebb volt a »bocskoros« nemesség eltávozása után. E gyűlésen Csányi László jelentést tett a kehidai esetről. Az előbb még belépő Deákot tizenháromszor megújuló »éljen«-rivalgással fogadták. Az egész eseményt mindegyik fájdalmasan vette tudomásul, annál is inkább, mert ez eseményben »egy borzasztó jövendő előjeleit látták.« Az a meggyőződés pedig átalános volt, hogy az egész egy nagyobb mérvű izgatás következménye, s hogy élükön Forintos Gy. és H. P. állottak. A gyűlés bűnügyi vizsgálatot akart ezek ellen rendelni, kik különben is megyeszerte rosz hírben állottak; de Deák fölkelt s kényes szemekkel, megilletődve szólt, hogy ne bűnt, hanem bűnösöket keressenek, s tartsák meg a törvényt, ha mások által is meg akarják tartatni, így egy vizsgáló bizottságot küldtek ki a helyszínére, mely már ápril 6-án megkezdi működését. Elhatározták ugyan a gyűlésen, hogy miután a választmányi javaslat elfogadtatott, csakás a »nem fizetünk« fölkiáltással elvetett pontok újra tárgyalására fog a nemesség még egyszer összehivatni. Ekkér győzött, legalább külsőleg, a durva erőszak argumentumával a félrevezetett tömeg, s a házi adó kérdését, habár teljesen nem is dönti meg, de jó időre mindenesetre visszaveté. A napi sajtó pártkülönbség nélkül kárhoztatta az eseményt, s csak ott mutatkozott egy lényeges eltérés közöttük, hol az esemény okait fürkészték. A conservativ sajtó (Világ, Jelenkor) a »vágtató párt« idő előtti szész politikájában kereste az okokat; a »Pesti Hírlap« pedig ama gyanúsítgatásban, melylyel a szabadelvű párt nemes szándékait a conservativ lapok lehetőleg rosz színben tüntették föl. Ugyane lap bátran kimondá még azt is, hogy a »szent persely fillérei« is közremunkáltak a jó hatás előidézésében. Szóval az egész ügy nagy hullámokat vert a napi sajtóban s különösen a »Pesti Hírlap« szerkesztőjének alkalmat adott, tollát ragyogtatni s szabadelvű nézeteit a hazafiak figyelmébe ajánlani. E tárgyról Kossuth (lapja 240-ik számában) egyikét irta legszebb hírlapi cikkeinek, »A pillanat kénytelensége« cím alatt. A kivonat, minden tömöttség dacára, letörlené irályának sajátságos báját, melylyel szemben a cenzúra is fejét veszté, s melyet s megközelíteni senki sem birt; egész terjedelmében közleni pedig nagyon sok tért foglalna el; ekkér csak javaslatait vonjuk ki belőle, melyek segélyével a bajokat orvosolni törekvők. Ajánlotta, hogy emelkedjék föl a törvény, támogatva a köznemzeti indignáció ereje által, a rakoncátlankodókkal szemben, s rázza le a nemzet e sántaságot magáról oly gyorsan, mint szigorúan; másodszor: »ha ilyenre még nem értünk meg, erőben és akaratban enyhítő lépésekre ne hiányozzék a lehetőség; e végett a honoratiorok mindenütt adófizetés föltétele mellett szavazatjoggal ruháztassanak föl, a szabad vagy kiváltságos, vagy megváltott községek ötszáz lélek után egy követet küldjenek a megyék gyűléseire; végül a szigorú büntetésen fölül mindenek fölött erkölcsi erő s hajthatlan törvényesség őrködjék. Kossuth kivette a zalai, szabolcsi, vasi zavarokban működő titkos rugókat, melyek a bécsi kormány gépelyében oly nagy szerepet játszottak s bátran kimondotta már egy előbbi cikkében, hogy a kolomposok amaz ármánynak dolgoznak kezére, mely földalatti utakon tör célja felé. Büszkén hangoztatá azonban, hogy csak a nyers, az olvasni nem tudó tömeget vezethetik félre, mert a sajtó az adózás ügyét annyira megérlelte, hogy nélküle tízszerannyi idő kellett volna erre, s hiszi, hogy a sajtó hatalmas szava az értelmiség soraiból pártot szerez magának, mert a »sajtó az értelmiség mezeje, mely addig ér, hol az olvasni tudás kezdődik.« Míg a hírlapok hasábjai a zalai brutalitással foglalkoztak, azalatt a zalai új megyegyülés határnapja ápril 24-én bekövetkezett. A »Pesti Hírlap« tudósítója ez átalános megdöbbenést keltő szavakkal kezdte levelét: »Zalának nincs követe!« Azok a jelenetek, melyek e követválasztási gyűlésen előfordultak, méltók arra, hogy évkönyveinkben fényes lapot töltsenek be. Zalának csakugyan nem lett követe s a nélkülözhetlent nélkülözni szomorú feladatává tétetett a nemzetnek. Az april 24-diki gyűlés következőleg folyt le. 904