Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)
1873-10-22 / 243. szám
243-dik sz. Szerda, október 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. foldsz. Hirdetési dij: Hatod’hasábos petitsor ..................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“ hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. Egy fiatal apához. Meghozta hát már a gólya ! Itt van ni, a kis haha ! Nézi örömteli szemekkel Apa, mama, nagymama ! Ni, kinyitja szemecskéit, Mosolyog is már talán ! S melyikükhöz hasonlít csak? Apa, anya mondja : »Rám !« És a hangja milyen kedves! Hisz ez már most is recseg ! (Pedig ordit a kis poronty, Hogy az ablak is recseg.) Mily kedves a fejecskéje, Szeme, szája, kis keze, Kedves annak — ki tagadná! — Kedves annak mindene. Ő parancsol most a házban, S milyen zsarnok kiskirály, Vékony hangja ha megszólal : Az egész ház talpon áll! A bölcsője házi oltár, A szülő ott áldozik, S a szerelem rózsalánca Ott pólyára változik. S jön a gondok tüzérsége, Mily hatalmas egy üreg ! Zsíros leves, mérges dajka, Ordítás meg bőrküteg. A dadának bölcs tanácsa, A gyerek rész éjjele, Az anyának rettegése, Egész ház hajjal tele ! Csitítani, békiteni, Helyet állni emberül, Ez a sok nagy kötelesség Most mind terád nehezül! így nyered meg napról napra A picike hajlamát, Persze, ha a kis hűtlennek Senki más cukrot nem ad. No de hagyján ! akármint van, Azt az egyet elhihedd : A ki gyermekét ringatja, Okosabbat nem tehet. Gr. Zichy Géza: A fejetlen barát. (Elbeszélés.) Írta: Abonyi Lajos (Folytatás.) Szomorú Pistának úgy megállt a szeme szája, mint amannak a hajdani erdőkerülőnek, mikor a megölt barátot tizenkettedszer is vissza látta jönni. Marcelka pedig folyvást jóízűen kacagott. — Csakugyan a! De már látom, hogy valósággal sárkánytejet szopott az az ember. — Nem a, — felelt Marcelka boldog mosolygással, — hanem, olyan nagyon szeret ám az engem, hogy míg én nem mondom neki, hogy odább egy házzal, addig el nem szokik az innen, s ha nem szeretném olyan nagyon azt a Miskát. . . Először történt, hogy Szomorú Pista a Miska részéről szólaljon föl: — No ! No ! Marcel! Hanem ennél mégis jobban boszantotta az, hogy újabb fortélyai is csötörtököt mondtak, s majdnem kijött a sodrából, midőn látta, hogy a leány folyvást oly jóizűen kacag. — No jól van, boszorkánynak való, — szólt ekkor Szomorú Pista. .. Most mutassa hát meg, ki mit tud, vesd meg te is a mesterségedet, én is megvetem az én mesterségemet, de annyit mondhatok, ha én most megvetem az enyimet, akkor már épenségesen épen nem jön a már többet, ha pedig mégis eljön, akkor azután. . . És egyet legyintett a levegőbe tenyerével, mint mikor a kocsis a gyeplőt elhajítja; talán azt is gondolta , de már akkor azután egészen elment az esze. Marcelka odalopózkodott és szépen megsimogatta az öreg apó tüskés ábrázatját és szemébe mosolygott. — Akkor azután, ugye, odaad édes apó az őszszel a Miskának, ha más egyébért nem, csak magának az apónak a kedvéért, hogy ne kelljen tovább ettől az úrtól érteni, — meg azután, hogy a szegény Miska is annál bizonyosabban becsületes ember legyen. . . — Hm ! hát te egész fogadást akarsz a dologból csinálni. — Miért ne! hát úgyis nem rég óta mérkőzgetünk-e már egymással ? — Majd elmégy dolgodra. IX. A festőnek — amint jött — esze ágában sem fordult meg, hogy ő, bár az egyik egy szép leány, de mégis két ostoba palóc közéjem rég óta játék-teke, az egyik maga felé hengergeti, a másik elüti, egyik me-gint hengergeti, a másik megint elüti. Ha gondolt is Szomorú Pistára, vagy Garabó Miskára, nem hozhatta őket kapcsolatba a leánykával. Ugyan mi köze lenne akár egy féleszű penzionált hegyi latornak, akár egy a katonaságot és a faluját kerülő korcsnak a szép kis Marcelkához. Szomorú Pista, Garabó Miska vagy tudja isten még hány látatlan hegyi kóborló, félthetik hegyeiket vadonjaikat, a boszantások, balesetek, melyek őt érték, származhatnak az ő cselvetéseikből is, mert most már bizonyos, hogy nem a véletlen, de tervszerű kiszámítás által idéztetnek elő, — lehet is, hogy az ő megfélemlítésére, a hegyekből elszoktatására céloztatnak, ámde azokat mégsem ösztönözi más, mint a vadon indusait, kik az ősi magányaikban tolakodó fehéreket épen igy nem akarják közelükben megszivelni. Hogy Marcelkát féltenék tőle, erre csak mosolyogva gondolhatott. Szomorú Pista ugyan mondott némely szavakat, melyek akkor meglepték. Ámde ki építene arra, s ki tulajdonítana különben is nagy fontosságot annak, amit a bolondok beszélnek. Oh, bizonyos, majd a palócok tulajdonítanak ilyenféle kalandoknak nagy fontosságot; amint hogy Puskás úr mondja, hamarább megvernek egy nőt egy elkésett ebédért, mint egy merész kacsintásért. Végtére is valljuk meg az igazat, gondolt is nem is, jóformán pedig csak úgy futva mindezekre, legtöbbet és mindig csak a leányra. Mint mikor a napra nézünk, semmibe sem veszszük a felhőket mellette, sőt fénye miatt legtöbbször nem is látjuk. Hogy ama kellemetlenségeket semmibe, vagy csak épen olyan haszontalan kötődéseknek vette, milyenekkel régi hagyományos szokásnál fogva még most is tehetetlen, és szolgalelkü parasztok az urakat ott ahol lehet örömest boszantják — mutatja az, hogy meg nem hátrált . . . legfölebb sétapálcikája helyett egy bunkósabb botot vett a kezébe. S ami azt illeti, fölösleges dolog volt ez is, mert ő alig gondolt az egész után más, mint a szép leánynyal leendő találkozásra. Azért is midőn a házikó elé ért, csak nagyot báj múlt, midőn a szép leány helyett a nagy tölgyfa alatt a nagy karos tőkében Szomorú Pistát látta ülni, megkoppadt szűrével, hegyrepülő bocskorával, árvalányhajas rész kalapjával, s fordított végű pipaszárával, s épen azzal a gonosz, gúnyoros mosolylyal, mint mikor a Triumvallium apátság romjainál látta. Megpillantása nevetséges volt, de boszantó is. Csak néztek egymásra, elébb szó nélkül, azután nevetve megszólalt mind a kettő egyszerre. Szomorú Pista azt mondta: — Ne! Ne! talán beretválkozni tanultak az uron! A festő pedig azt mondta : — Ne ! Ne ! te vagy Pista! hát te mit keressz ! itten ? Az ember elnevette magát, hiszen ha kell, ő is tud ilyen ostobát kérdezni. — Én én, mit keresek, de az úr mit keres ? Bit az is meg tudta volna mondani, de tudja isten, mégsem mondta meg, talán röstelte, épen azért csak Szomorú Pista vette föl újra a szót. — Oh uram! furcsa ember volna az, aki a pipaszárát keresné, mikor a szájában van. A festő vállat vont ez értelmetlen, ostoba beszédre. Szomorú Pista azért csak ismét folytatta: — Mert én épen úgy vagyok, mint a bicska, mikor be van csukva. Vagy akár úgy, mint az úr fején a kalap, vagy a szájában a »jó nap isten«. Értette, hogy a maga helyén. S egyszersmind talán meg is akarta vágni, hogy úgy köszönés nélkül toppant a háza elé. Az még erre sem jött észre, csak bámult, legfölebb még mindig azt vélve, hogy egy sajátságos bolonddal van dolga, anélkül hogy arra is csak eszmélt volna, hagyta magát figuráztatok Szomorú Pista hadarta tovább. — Én hát nem keresek itt semmit, mivel hála istennek, nem vesztettem el semmit. Hanem az ur keres, és azt is megtudnám mondani, mit: »Fehér cérna — Hosszú cérna — Még sincs soha gombolyagba. Sehogy se megy át a tűn Csűrbe csorog négy kis csün Szűr szűrön szűr Szűrön szeme, ha nem szűr. Szűr keresi a ki szűr.«*) — Furcsa! — szólt a festő félig mosolyogva, félig boszankodva ezeken a bolond beszédeken. . . — Nem a. — folytató Szomorú Pista, — nem farcsa a. — Nem igaz-e, hogy nem azt keresi az ur, a mi egyfenekü bordóból jön négy csapon s könnyebben megfagy nyáron mint télen; szűrőbe szűrik, szilkébe mérik, hanem azt keresi kinek: Sarka hátúl Farka hátúl Egész ember Az árnyékáról. Erre azután már a festő megorrolt egy kicsit. — Ejnye be igazi jókedvben vagy ma, Pista! — Szoktam lenni, kivált ha én muzsikálok... — Én is szoktam lenni, — felelt a festő, most már szintúgy a tekintetből, mint a folytonos incselkedésből a csúfolkodást észrevéve, hanem most épen nem vagyok, mert a nélkül is van tőled egy kicsi nálam a rováson. Hagyd abba most azokat az ostoba palócságokat. Nem érünk most rá sem létrát vinni, sem Zagyvát merítgetni, sem szarkát kergetni, sem órát agyonverni. Hanem beszéljünk okosan, egyet akarok tőled kérdeni. S gondolta magában: »No hiszen, most megadtam neked egyszerre.« (Folyt. köv.) *) A leányhoz akkor jön épen látóba a legény, midőn fej és a tejet elszüri.