Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)

1873-10-22 / 243. szám

243-dik sz. Szerda, október 22. Kiadó-h­ivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. foldsz. Hirdetési dij: Hatod’hasábos petit­sor ..................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasó­közönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (év­negyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“ hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadó­hivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. Egy fiatal apához. Meghozta hát már a gólya ! Itt van ni, a kis haha ! Nézi örömteli szemekkel Apa, mama, nagymama ! Ni, kinyitja szemecskéit, Mosolyog is már talán ! S melyikükhöz hasonlít csak? Apa, anya mondja : »Rám !« És a hangja milyen kedves! Hisz ez már most is recseg ! (Pedig ordit a kis poronty, Hogy az ablak is recseg.) Mily kedves a fejecskéje, Szeme, szája, kis keze, Kedves annak — ki tagadná! — Kedves annak mindene. Ő parancsol most a házban, S milyen zsarnok kiskirály, Vékony hangja ha megszólal : Az egész ház talpon áll! A bölcsője házi oltár, A szülő ott áldozik, S a szerelem rózsalánca Ott pólyára változik. S jön a gondok tüzérsége, Mily hatalmas egy üreg ! Zsíros leves, mérges dajka, Ordítás meg bőrkü­teg. A dadának bölcs tanácsa, A gyerek rész éjjele, Az anyának rettegése, Egész ház hajjal tele ! Csitítani, békiteni, Helyet állni emberül, Ez a sok nagy kötelesség Most mind terád nehezül! így nyered meg napról napra A picike hajlamát, Persze, ha a kis hűtlennek Senki más cukrot nem ad. No de hagyján ! akármint van, Azt az egyet elhihedd : A ki gyermekét ringatja, Okosabbat nem tehet. Gr. Zichy Géza: A fejetlen barát. (Elbeszélés.) Írta: Abonyi Lajos (Folytatás.) Szomorú Pistának úgy megállt a szeme­ szája, mint amannak a hajdani erdőkerülőnek, mikor a meg­ölt barátot tizenkettedszer is vissza látta jönni. Marcel­­ka pedig folyvást jóízűen kacagott. — Csakugyan a! De már látom, hogy valóság­gal sárkánytejet szopott az az ember. — Nem a, — felelt Marcelka boldog mosolygás­sal, — hanem, olyan nagyon szeret ám az engem, hogy míg én nem mondom neki, hogy odább egy házzal, addig el nem szokik az innen, s ha nem szeret­ném olyan nagyon azt a Miskát. . . Először történt, hogy Szomorú Pista a Miska ré­széről szólaljon föl: — No ! No ! Marcel! Hanem ennél mégis jobban boszantotta az, hogy újabb fortélyai is csötörtököt mondtak, s majdnem kijött a sodrából, midőn látta, hogy a leány folyvást oly jóizűen kacag. — No jól van, boszorkánynak való, — szólt ek­kor Szomorú Pista. .. Most mutassa hát meg, ki mit tud, vesd meg te is a mesterségedet, én is megvetem az én mesterségemet, de annyit mondhatok, ha én most megvetem az enyimet, akkor már épenségesen épen nem jön a már többet, ha pedig mégis eljön, ak­kor azután. . . És egyet legyintett a levegőbe tenyerével, mint mikor a kocsis a gyeplőt elhajítja; talán azt is gon­dolta , de már akkor azután egészen elment az esze. Marcelka odalopózkodott és szépen megsimo­­gatta az öreg apó tüskés ábrázatját és szemébe mo­solygott. — Akkor azután, ugy­e, odaad édes apó az ősz­szel a Miskának, ha más egyébért nem, csak magának az apónak a kedvéért, hogy ne kelljen tovább ettől az úrtól érteni, — meg azután, hogy a szegény Miska is annál bizonyosabban becsületes ember legyen. . . — Hm ! hát te egész fogadást akarsz a dologból csinálni. — Miért ne! hát úgyis nem rég óta mérkőzge­­tünk-e már egymással ? — Majd elmégy dolgodra. IX. A festőnek — a­mint jött — esze ágában sem fordult meg, hogy ő, bár az egyik egy szép leány, de mégis két ostoba palóc közéjem­ rég óta játék-teke, az­­ egyik maga felé hengergeti, a másik elüti, egyik me-­­­gint hengergeti, a másik megint elüti. Ha gondolt is Szomorú Pistára, vagy Garabó­­ Miskára, nem hozhatta őket kapcsolatba a leányká­­­­val. Ugyan mi köze lenne akár egy féleszű penzio­­­­nált hegyi latornak, akár egy a katonaságot és a fa­luját kerülő korcsnak a szép kis Marcelkához. Szomorú Pista, Garabó Miska vagy tudja isten még hány látatlan hegyi kóborló, félthetik hegyeiket vadonjaikat, a boszantások, balesetek, melyek őt ér­­­­ték, származhatnak az ő csel­vetéseikből is, mert most már bizonyos, hogy nem a véletlen, de tervszerű ki­számítás által idéztetnek elő, — lehet is, hogy az ő megfélemlítésére, a hegyekből elszoktatására céloz­­tatnak, ámde azokat még­sem ösztönözi más, mint a vadon indusait, kik az ősi magányaikban tolakodó fehéreket épen igy nem akarják közelükben meg­­szivelni. Hogy Marcelkát féltenék tőle, erre csak mo­solyogva gondolhatott. Szomorú Pista ugyan mondott némely szavakat, melyek akkor meglepték. Ámde ki építene arra, s ki tulajdonítana különben is nagy fontosságot annak, a­mit a bolondok beszélnek. Oh, bizonyos, majd a palócok tulajdonítanak ilyen­féle kalandoknak nagy fontosságot; a­mint hogy Pus­kás úr mondja, hamarább megvernek egy nőt egy el­késett ebédért, mint egy merész kacsintásért. Végtére is valljuk meg az igazat, gondolt is nem is, jóformán pedig csak úgy futva mindezekre, leg­többet és mindig csak a leányra. Mint mikor a napra nézünk, semmibe sem veszszük a felhőket mellette, sőt fénye miatt legtöbbször nem is látjuk. Hogy ama kellemetlenségeket semmibe, vagy csak épen olyan haszontalan kötődéseknek vette, mi­lyenekkel régi hagyományos szokásnál fogva még most is tehetetlen, és szolgalelkü parasztok az ura­kat ott ahol lehet örömest boszantják — mutatja az, hogy meg nem hátrált . . . legfölebb séta­pálcikája helyett egy bunkósabb botot vett a kezébe. S a­mi azt illeti, fölösleges dolog volt ez is, mert ő alig gondolt az egész után más, mint a szép leány­nyal leendő találkozásra. Azért is midőn a házikó elé ért, csak nagyot bá­­j múlt, midőn a szép leány helyett a nagy tölgyfa alatt a nagy karos tőkében Szomorú Pistát látta ülni, meg­­koppadt szűrével, hegyrepülő bocskorával, árvalány­­hajas rész kalapjával, s fordított végű pipaszárával, s épen azzal a gonosz, gúnyoros mosolylyal, mint mikor a Trium­vallium apátság romjainál látta. Megpillantása nevetséges volt, de boszantó is. Csak néztek egymásra, elébb szó nélkül, azután­­ nevetve megszólalt mind a kettő egyszerre. Szomorú Pista azt mondta: — Ne! Ne! talán beretválkozni tanultak az­­ uron! A festő pedig azt mondta : — Ne ! Ne ! te vagy Pista! hát te mit keressz ! itten ? Az ember elnevette magát, hiszen ha kell, ő is­­ tud ilyen ostobát kérdezni. — Én én, mit keresek, de az úr mit keres ? Bit az is meg tudta volna mondani, de tudja isten, még­sem mondta meg, talán röstelte, épen azért­­ csak Szomorú Pista vette föl újra a szót. — Oh uram! furcsa ember volna az, a­ki a pipa­szárát keresné, mikor a szájában van. A festő vállat vont ez értelmetlen, ostoba beszéd­re. Szomorú Pista azért csak ismét folytatta: — Mert én épen úgy vagyok, mint a bicska, mikor be van csukva. Vagy akár úgy, mint az úr fe­jén a kalap, vagy a szájában a »jó nap isten«. Értette, hogy a maga helyén. S egyszersmind talán meg is akarta vágni, hogy úgy köszönés nélkül toppant a háza elé. Az még erre sem jött észre, csak bámult, legfö­lebb még mindig azt vélve, hogy egy sajátságos bo­londdal van dolga, anélkül hogy arra is csak esz­mélt volna, hagyta magát figuráztatok Szomorú Pista hadarta tovább. — Én hát nem keresek itt semmit, mivel hála istennek, nem vesztettem el semmit. Hanem az ur keres, és azt is megtudnám mondani, mit: »Fehér cérna — Hosszú cérna — Még sincs soha gombolyagba. Sehogy se megy át a tűn Csűrbe csorog négy kis csün Szűr szűrön szűr Szűrön szeme, ha nem szűr. Szűr keresi a ki szűr.«*) — Furcsa! — szólt a festő félig mosolyogva, félig boszankodva ezeken a bolond beszédeken. . . — Nem a. — folytató Szomorú Pista, — nem far­csa a. — Nem igaz-e, hogy nem azt keresi az ur, a mi egyfenekü bordóból jön négy csapon s könnyebben megfagy nyáron mint télen; szűrőbe szűrik, szilkébe mérik, hanem azt keresi kinek: Sarka hátúl Farka hátúl Egész ember Az árnyékáról. Erre azután már a festő megorrolt egy kicsit. — Ejnye be igazi jókedvben vagy ma, Pista! — Szoktam lenni, kivált ha én muzsikálok... — Én is szoktam lenni, — felelt a festő, most már szintúgy a tekintetből, mint a folytonos incsel­­kedésből a csúfolkodást észrevéve, hanem most épen nem vagyok, mert a nélkül is van tőled egy kicsi nálam a rováson. Hagyd abba most azokat az ostoba palócságokat. Nem érünk most rá sem létrát vinni, sem Zagyvát merítgetni, sem szarkát kergetni, sem órát agyonverni. Hanem beszéljünk okosan, egyet akarok tőled kérdeni. S gondolta magában: »No hiszen, most megad­tam neked egyszerre.« (Folyt. köv.) *) A leányhoz akkor jön épen látóba a legény, midőn fej és a tejet elszüri.

Next