Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)

1873-11-08 / 257. szám

Tizedik évfolyam 1873 257-dik sz. Szombat, november 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaema-épület. Előfizetési díj: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztő iroda: Lipót utca -42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petiteor.................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a „Fővárosi Lapok“ kiadó-hivatala. Balcsillagzat alatt. • (Elbeszélés.) Büttner Júliától. (Folytatás.) A férfiak rendesen elbájolva távoztak Kővárinétól, mert kedves, gyermekes duzzogással előadott panaszait annyira a hallgatóság ízléséhez mérte, s oly bensőn, édesen és hízelgőn mondta, hogy ő nem tud hizelegni, puha, dologkerülő kezeit oly kecsesen tudta összekulcsolni, ha sok dolgáról, kifogyhatatlan háziteendőiről beszélt, — s midőn a fényűzés ellen kelt ki, ő és Leontine oly csinosak voltak legújabb divatú drága öltözeteikben, hogy a felületes ember, (és hány van olyan, a ki nem az ?) — csak haragudni tudott, ha haza ment, mert ha neje otthon vidáman fogadta, azt gondolta: — Ez lehet vidám, hogy is ne ! Van is ennek gondja! De volna csak olyan helyzetben, miért az a szegény Kőváriné. Oh, de boldog is lehet annak a férje! Akit pedig ajgendtelt nő fogadott, hogyne haragudott volna ? — Mennyi gondja van Kővárinénak, s mégis mily vidám, kedves ! Csak is Kővári a boldog férj ! IV. Kőváriné irántam, Leontine megérkeztéig, egyenlően hideg-szives volt, aztán egészen megváltoztatta modorát s meleg szeretettel s anyai jósággal vett körül ; de én már akkor láttam volt, mily gyöngéd, szeretetteljes modorban kerített meg Mómusz egy gyermek-egeret, s tűnődő természetemnél fogva, következtetéseket tudtam vonni. Tudtam, ösztönszerűleg éreztem, hogy ellenséges indulatból jó hozzám. Idegenek előtt hű, aggódó anyai szivének örökös gondja voltam; most gyönge testalkatom fölött sajnálkozott s melegen óhajtotta, hogy Leontine vas egésségével birjak; majd meg attól félt, hogy növésem ferde irányt vesz, lábaim és kezeim túl nagyok lesznek, míg végül el nem mulasztá megemlíteni, — igaz, hogy irántam való gyöngédségből kissé halkitott hangon, — hogy családunkban örökölt baj az aszkór, s a jelenvoltak bánatos részvéttel tekintettek rám, mint a kire minden esetben szomorú sors vár. Én aztán, ha egyedül voltam, mindez eshetőségekről komolyan gondolkoztam, s a veszély oly valószinütlen s oly kevéssé fenyegetőnek tűnt föl előttem, hogy az aggály lelkemen, mint a hullám a tótükrén, nyomtalanul tűnt el, s én oly könnyű, félelmetlen szivet vittem haza kedves otthonomba, mintha a Pharaok halálangyala ajtómat vörös kereszttel jelölte volna meg. E kedves otthont nekem a tante önzése és kényelem-szeretete nyujtá. Midőn tíz éves lettem, Kővári nevelőnőt keresett számomra, s hosszas viták után, a tante legelőnyösebbnek találta Szallersheim Rózamond kisasszony ajánlatát elfogadni, mert a hölgy szomszédunkban lakott beteges atyjával, s csak is úgy volt hajlandó nevelőnőmmé lenni, ha atyja lakásán maradhat s üres idejét neki szentelheti. Ily körülmények mellett a háziak kényelmét nevelőnőm nem zavarta. E föltételeket a tante eleintén úgy akarta előtüntetni, mint nagyon előnyös engedményeket Stallersheimékra nézve , de később maga kérte fel Rozamond kisasszonyt: engedné meg, hogy a tanórákon kívül is mennél több időt tölthessek házuknál, mivel ott zavartalanabbul tanulhatok. A mester és tanítvány igen elégedettek voltak a dolgok ily állásával, s igy lett az ifjú hölgy lakása az én édes kedves otthonom, hol úgy éreztem magamat, mint madár az erdőn, vagy a gyermek anyja ölén,boldogan, vidáman, egy szóval otthon! Szallersheim Frigyes, Rozamond atyja, a régi Szallersheim lovagok utódja, nyugalmazott lovassági kapitány volt, kit a pesti orvosok hosszas betegeskedés után vidékre küldtek üdülni, de a mi legjobb akarata mellett sem haladt előre. Rozamond a kapitánynak egyetlen gyermeke volt, s rajongással szerette ritka műveltségű atyját, ki zsenge gyermekkora óta vezette nevelését, s kinek ő, mint büszkén szokta mondani: most már nemcsak gyermeke, de barátnője is! Rajongó szeretetében a kapitány iránt én is hiven osztoztam. E nyájas, halvány arcú férfi, ki erős szívbajban szenvedvén, az emberektől úgyszólván egészen visszavonult s csak én és Rozamond képeztük társaságát, — lassan kint a jó, igaz és nagynak eszményképe lett előttem. De ő sokáig nem osztozott e vonzalomban, melyet iránta éreztem. Jó ideig úgy tekjentett, mint egy idegen fölösleges tárgyat, melynek alkalmatlan jelenlétéért megfizetnek. S talán épen ez a fizetés, mely büszke lelkét sérhette, mert leánya képességeinek mintegy árául tekintette, tartott oly sokáig távol szívétől. Azonfölül én is szokatlan tartózkodó és félénk gyermek voltam, ki maga sohasem nyúlt a szeretett kéz után, s ha még azt feléje nyújtották is, csak vonakodva tette belé a magáét. De lassan mégis megtört a jég közöttünk, s aztán én is helyet találtam szobájában kicsi tabourettem számára a nagy karosszék mellett, melyben rendesen pihenni szokott. Egy ideig ugyan még óhajtani látszott, hogy irántam való jóságát Rozamond iránti szeretetéül tekintsem, de ez csak rövid ideig tartott, s mihamar megszokta oldalát ál jelenlétemet, majd később megszeretett, mig végíg nélkülözhetlen lettem szivének. S mi boldog és büszke voltam én e szeretetre, mely kutforrása lett gyermekkorom minden örömének! Stallersheim szobáját valóságos kis múzeummá tették az állványokon s üvegszekrényekben elrakott római és etruszk edények, értékes szobrok, numizmatikai kincsek, kámeák, régi ékszerek s csodálatos antik fegyverek. A szoba két falát elfedő könyvszekrény is, sok értékes könyvet s régi pergamentet rejtett. E műkincseket Stallersheim, atyai örökségén kivül, egy grófi nagybátyjától örökölte, ki egy hoszszú, embergyűlöletben töltött élet után, nagy vagyonát gazdátlan kutyák számára állítandó menhely alapítására hagyta; unokaöcscsének csak is egy torony-osztály fölszerelését hagyományozva, azzal a kikötéssel, hogy az öröklött tárgyaknak mindig Stallersheim kézen kell maradniok. Számomra itt egészen uj világ nyilt, melyben atyai barátom kézenfogva vezetett be, gondosan elhárítva utamból a nehézségeket. Mómusz is gyakran velem jött s mindig mint művelt lény, — a minthogy az volt, — viselte magát, sőt egyszer műismerőnek kellett őt hinnünk, mert az asztalon álló nagy etruszkedényeket nagy érdekkel és óvatossággal kívül-belül megvizsgálta. Ha véleményét kérdjük, talán ókori tejes edénynek mondta volna. Rozamond, ha atyja szobájában voltunk, — pedig a rövid idő kivételével, midőn az délután aludt, rendesen ott időztünk, szorosan atyja széke mellé állította kicsi karszékét, s mig az valami tantárgyban nekünk fölvilágositást adott, leánya örökösen apró figyelmekben részesité; majd a fris virággal telt edényt vonta hozzá közelebb, majd szivart, gyufát hozott számára, szóval gondoskodása soha véget nem ért. Stallersheim szeretetteljes mosolylyal kisérte leánya minden mozdulatát, s fölsóhajtott, ha Rozamond a szobából távozott s utána az ajtó bezárult; ha pedig sokáig nem tért vissza, nyugtalankodott. Még csak percekre sem tudta nélkülözni bánat nélkül. (Folyt, köv.) Az álmodott nő. (Angol beszély.) Írta: Wilkie Collins. (Vége.) E házi baj eleinte mély szomorúságba ejte Izsákot Anyja egéssége napról-napra hanyatlott, miért ő titokban magát vádolta, mert azt hitte, az ő ballépése idézte elő az özvegy betegségét. Midőn aztán e tudathoz neje sülyedtsége is járutt, a kettős csapás súlya alatt hirtelen összeroskadt s annak látszott a mi valóban volt, m oly embernek, ki testben, lélekben meg van törve. Anyja, ki még mindig dacolt a betegséggel, első volt, ki a rajta végbe ment változást észrevette. Ő aznap, midőn fia mindent elmondott előtte, csak sírni tudott; de mikor Izsák másodszor ment hozzá, hogy szerencsétlenségét elpanaszolja, akkor már felöltözve találta a beteget, ki ama kérdésre, miért történik ez, következőleg válaszolt: — Én már nem leszek sokáig e világon, Izsák, és nem volna nyugalmam a sírban, ha utosó órámig mindent el nem követnék, hogy fiamat boldoggá tegyem. Félreteszem saját bajomat és elmegyek veled együtt nődhöz, hogy őt javulásra bírni megkíséreljem. Nyújtsd karodat, Izsák, és menjünk, hogy teljesítsem e földön utóló kötelességemet, míg nem késő. Izsák nem akart ellenszegülni s lassú léptekkel vezeté anyját a szerencsétlen hajlék felé. Egy órakor értek oda. Ebéd ideje volt és Rebeka a konyhában sürgölődött. A fiú nyugodtan vezetheté anyját a szobába s egyszersmind előkészitheté nejét a történendökre. Szerencsére ma reggel a nő még kevesett ivott s nem volt oly durcás és szeszélyes, mint egyébkor. Izsák eléggé nyugodtan tért vissza a szobába. Neje nem sokára követelt és a találkozás szebben ment végbe, mint egyelőre hinni merte volna, ámbár észrevéve, hogy anyja, bármennyire erőt vett is magán, nem tudott a fiatal nő szeme közé nézni. Izsák szinte megkönnyülve érze magát, midőn Rebeka végre a terítéshez látott. Feltette az asztalkendőt, előhozta a kenyeres kosarat, szelt férje számára egy darabot, aztán viszszatért a konyhába. E pillanatban Izsák megrémült, mert anyja arcán ugyanazt a halálsápadságot látta elömleni, melyet először akkor vett észre, midőn Rebekával látogatta őt meg. Mielőtt szólhatott volna anyja izgatottan mondá: — Vezess haza, Izsák, jöjj velem, és ne térj vissza többé. A fiú nem merte őt megkérdezni, csupán intett neki, hogy legyen csendesen, aztán az ajtóhoz vezettt. Az asztalnál megálltak, és az özvegy ujjával mutatott a kenyeres kosárra. — Láttad, mivel szelte meg ned a kenyeret ? — kérdé suttogva. — Nem, anyám, nem vettem észre. Mi volt az? — Nézz ide! A fiú oda nézett. Egy új szarvasszarv-nyelv kés volt a kosárban. Izsák utána nyúlt, de e pillanatban zörej hallatszott a konyhából, és az özvegy megragadd gyermeke karját. — Az álmodott kés, Izsák. Magamon kivül vagyok a félelem miatt — vezess el innét, mig ő vissza nem tér. Izsák alig volt képes anyját gyámolítani. A kés megrémíté. Végre azonban sikerült magát annyira összeszedni, hogy anyját haza vezette, a nélkül hogy azálmodott nőt (mert már csak így nevezte nejét) észrevette volna. — Ne menj vissza, Izsák, ne menj vissza, — mondá eshetlőleg Mrs. Scatchard, midőn látta, hogy fia távozni akar.