Fővárosi Lapok 1873. december (277-299. szám)

1873-12-03 / 278. szám

278-dik sz. Szerda, december 3. Tizedik évfolyam 1873* Előfizetési dij: Félévre...................8 frt; Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. Kiadó-hivatal*. Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épület. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor ..................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor ... 30 kr. Teljes számú, példányokkal foly­vást szolgálh­a­t a „Fővárosi Lapok“ kiadó­hivatala. A hal if­­. Egyetlen lányát hosszan sorvasztja betegség. Hat havon át virraszt nála az édes anya. Nem kíméli magát, esd tűrve, remélve, könyörgve : »Irgalom ! Ő éltem mindene ! Tartsd meg Uram !« Mig megfogyva remény­, meg erőben, látva, megosztva Gyermeke gyötrelmit, szól rala : »Vedd el Uram !« — Földi reményt hervaszt a halál és mennyeit ültet. Mint vész angyala , sújt, mint vigasz angyala , áld. Székács József. A nép vezére. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) Az ítélethozatalnál Savonarola már nem volt jelen, visszahúzódott a kolostor szűk cellájába, el­­vé­gzik a földühödt polgárok; de a vádlottak tudták, hogy az ő hatalmas keze az, mely sújt. Hanem azt a kezet megkötötte már ő maga, midőn a törvényt hozta, hogy minden halálra itélt­­nek joga legyen a polgárok összes közgyűlésére fö­­lebbezni. A törvény, melylyel gátat akart vetni az önkénynek, gátul szolgált most neki magának is. Az elitéltek a közgyűlésre appeláltak. Törvény és jog szerint egy hajszálat sem görbíthet meg fejü­kön a hatalom, mig a polgárok közgyűlése a pia­con nem szavaz­ fölöttük s ki nem mondja rájuk a halált, így hozta a törvényt Fra Girolamo maga. A signoria tagjainak nem lehetett ellenvetése. Az előadó Luca Martini kijelentette, hogy e kívánság igazságos, senkit sem lehet megfosztani appelálási jogától. De a rendkívüli tanács dühösebb tagjai, a companiák gonfalonierjei s a céhek kapitányai rette­netes zajjal kiabálták, hogy meg kell menteni a ha­zát, fölfüggeszteni a törvényt, mely az árulóknak kibúvó ajtót nyit. Attól tartottak, hogy ha közgyűlésre kerül ez ügy, az elítéltek rokonai sokat megnyernek a polgá­rok közül könyörgéssel, megvesztegetéssel, becsődí­­tik egész pártjukat s leszavazhatják az ellenpártot. A sajnálkozás, a rábeszélés, az ismeretség, a pénz és ígéretek sok polgárt megingathatnak s a közgyűlés fölmenti az elitélteket. Föl kell függeszteni a törvényt! Luca Martini tiltakozott ellene. A signoria nem helyezheti magát a törvények fölé s ha egyszer rá lép a sikamlós útra, tovább csúszhatik rajta. Az ön­kény, a hatalom bitorlásának vágya könnyen elcsá­bítja az embereket. Ma a haza megmentésére, holnap a haza romlására. De a companiák zászlóvivői dühösen szakították félbe kiabálásaikkal s a vad zajban, mely a termet betöltötte, elvesztek Luca Martini bölcs intő szavai. Követelték, hogy a signoria függeszsze föl a tör­vényt. Szavazzanak. A signoria tagjai megdöbbentek. Nyolcan vol­tak jelen. Nem mertek ellenszegülni a dühöngök kö­vetelésének s szavazás alá bocsátották a kérdést. A szavazás titkosan történt. Midőn fölnyitották az urnát, négy fehér és négy fekete golyót leltek benne. Tehát a nyolc közül négy már annyira megré­mült, hogy kész a törvény fölfü­ggesztésére szavazni. A dühöngök látták, hogy a signoria hatalmukban van. A signoria oly határozatot hozott, melylyel nem állt ugyan még rá kívánságukra, de nem is merte azt nyíltan elutasítni. A golyók egyenlők, újra kell szavazni. S újra kezdődött a zaj, a fenyegetőzés, a tombo­­lás, dühös öklök integettek a signorik felé, kivont kardok villogtak fejeik fölött. Fenyegették őket, hogy ott mindjárt helyben lemészárolják, hanem sza­vaznak a haza megmentésére. A signorik sápadtan ültek ott székeiken. Meg­kezdődött az uj szavazás s mikor most fölnyitották az urnát, mind a nyolc golyó fekete volt. A signoria egyhangúlag fölfüggesztette a tör­vényt s elvetette az elítélteknek a népre való appe­­lálását. Akkor az uj gonifaloniere Domenico Bartoli indítványozta, hogy további zavarok kikerülése vé­gett hajtassák végre még az éjjel az ítélet. Zajos taps és helyeslő orditozás kisérte szavait. A signoria készségesen hozzá adta helybenhagyását. A signoria csak engedelmes gép volt már egy zajon­­gó tömeg kezében. Az elítéltek rokonainak csak egy út maradt még hátra: leggyűlöltebb ellenségüknél,Fra Girolamonál könyörögni irgalomért. A barát szíve nem lehet oly rideg, hogy az öz­vegyek, az árvák könyei meg ne hassák, ama sze­rencsétlenek könyei, kiket ő tesz özvegyekké, ár­vákká. A szerencsétlenség, a nyomor iránt érzékeny­nek látták őt mindig, látták őt kényes szemekkel jönni ki szegény betegek hajlékaiból,a szenvedés, az ínség, bármily alakban mutatkozott, mélyen megren­dítette őt mindig. Gyászruhába öltözve jöttek most a nők, a gyer­mekek. Végig térdeltek a­­Szent Márk kolostorának hosszú folyosóján s ruik .r- Fra Girolamo kijött hoz­­zájuk, a zokogás, az esdeklés, a kétségbeesett jajga­tások és fuldokló szavak, mint ezer vőrszúrás hatot­tak szívébe. Öreg anyák könyörögtek fiaik életéért, ártatlan apró gyermekek emelték feléje esdekelve kezeiket, ifjú nők zokogtak keservesen férjeikért, kiknek feje fölött lebeg a hóhérbárd. Szívszakgató sikoltozás hang­zik végig a folyosón. A gyermekek, a nők leborultak a barát előtt, átölelték térdeit. Fra Girolamo elfordította fejét. Sápadt volt, halálsápadt a mély megindulástól Az emberi érzés küzdött benne a hazafi, a pártember meggyőző­désével. Háta mögött álltak a signoria küldöttjei s sze­meiket törülgették. Fra Girolamo hozzájok fordult. — A signoria teljesítse kötelességét. Isten azt akarja, hogy szigorú igazság szolgáltassák a bűnö­söknek. XI. Az összeesküdtek levágott fejeivel, azt hitte Savonarola, levágta gyökerében a Medici pártnak minden kilátását, reményét és bátorságát. Megfélem­lítve, megbénítva, legbátrabb vezetőitől megfosztva, tán magában duzzogni fog még a nemesség, gyűlöle­tét tovább táplálni, titkon átkozódni, de merénylet­hez nyúlni többé nem fog. A szabadság ellenei halá­los döfést kaptak. A köztársaság testvéri szeretetet ígért nekik, nem kellett, most megtanulták ismerni félelmes hatalmát. Csak azt felejtette el a néptribun, hogy van egy örök törvény a természetben: a kiontott vér ismét vért kíván. Az ítélet fejére zúdította a barátnak a kivégzet­tek minden rokonát. Nagy és hatalmas csoport volt az, mely e pillanattól kezdve százszorta nagyobb és engesztelhetlenebb gyűlölettel kísérte lépteit. Minden gyűlölet az ő feje fölött központosult, az ő keze in­tézte a csapást, az ő szavától függött a kegyelem vagy a halál, a tömeg csak vakon cselekedett. De az a tömeg mégis dönt, annak a tömegnek mégis súlya van, azt a tömeget kell elvonni Savona­rola kezéből és akkor elesik önmagától. Ezt a bölcs tanácsot a híres jogtudós Guid’ An­tonio Vespucci adta a nemes patríciusoknak. — A lázadás rosz eszköz s a kard nagyon bi­zonytalan, — oktatá a bölcs férfi a nyugtalankodó­­kat. — Tornabuoni Lőrinc fejével ment a falnak, természetes, hogy ott kellett hagynia a fejét. A gyűlölet megélesztette az elméket s a boszú vágya titokban lappangva még jobban égett. Nem heves ifjak, hanem egy ravasz, számitó, tudós férfiú állt most az újabb mozgalom élén s az a mozgalom olyan volt, mely ellen nem lehetett mit sem tenni, nem lehetett ellene a törvény pallosát suhogtatna. A híres jogtudós ismerte a törvényeknek min­den csinját-bírját s tudta, meddig nyújthatók. Ő nem kockáztatott semmit. — Bolond ember, a­ki egy jó szerencse kocká­jára tesz föl mindent. Az épületet, melyet i Iliről le­dönteni nem lehet, alá szoktuk ásni. A szabadságot csak a szabadsággal lehet megölni. Minek visszahúzódni s összeesküvéseket szőni az éj leple alatt ? Minek bezárkózni palotáikba s ko­moran tűnődni az elmúlt vidám napokon ? Miért se­­gítnek az esztelen dominikánus barátoknak kiteritni ezt a gyász lepleit az egész város fölött ? A régi nap süt még mindig az égen, virág még mindig terem s a szellő megérik borrá. Minek elta­­szítni az élet örömeit? Ki tiltja, micsoda törvény tiltja, hogy Floreneben nem szabad már vidám lakomán habozó serleggel ürítni a mámort s röviditni az éjt?’ Micsoda törvény tiltotta el a csókot, a táncot, a zenét ? Mióta nem szabad szeretni, kacagni és örülni az életnek? Nyíljanak meg újra a termek s csengjen újra a zene és poharak koccanása. Mulasson a nép a korcs­mákban s a gazdagok a palotákban. Kezdődjék a vig élet, a zajos, tomboló élet. Melegitse föl az ellan­kadt, didergő ereket a bor, a kockajáték s leányok csókja. (Folyt. köv.) Gilberte ábrándjai. (Francia elbeszélés) Írta: Amédée Achard. (Folytatás.) Egy reggel, midőn Villepreux asszony már hosszasan értekezett Párisból az előttvaló nap érke­zett ügyvédével, Gilbertet magához hívatá. — Édes leányom, — szólt az anya — komoly ügyekről akarok veled beszélni. Mint tudhatod, én atyád hagyományát úgy vettem át, a­mint az róla visszamaradt. A sors úgy akarta, hogy ő egy merész vállalatba bonyolódjék, melynél nevét is aláirta s mely nekem annyi bút okozott. Ez ügy egyszerre oly sikerrel végződött, melyre senki sem számított. És most te gazdag vagy. — Nos? — Gazdag vagy és tizenkilencedik évedbe lép­tél. Azt hiszem, elérkezett az idő, melyben jövödrűl gondolkoznunk kell. — Tehát gondolkozást igényel az, mamám? — Bizonynyal. — Akkor hát majd gondolkozni fogok. — Csak azt jegyzem meg, hogy magam is gon­dolni fogok arra. A kérők már is jelentkeznek. — Már is ? — Jól tudják, hogy azonnal négyszázezer frank­­nyi arahozomány fölött rendelkezhetel... Érted-e ? Gilberte pillanatra gondolkozóba esett. — De hát elkerülhetlenül szükséges az, hogy valaki férjhez menjen ? — kérdé. — Szükségesnek nem szükséges ugyan... de

Next