Fővárosi Lapok 1874. január (1-25. szám)

1874-01-16 / 12. szám

.Péntek, január 16. 1874. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ tizenegyedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közön­ség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 ft. A postautalványok vagy pén­zeslevelek a „Főv. Lapok kiadó-hivatalába, Pestre“ küldendők. Viz és bor (1843*), Le a tenger fenekeire Merül a halász, Lent a tenger fenekeiben Gyöngyöket halász. Kékem a boros pohárnak Öble tengerein, S gyöngy ha van tán dalaimban, Az csak ott terem. Bűnnek e’je ült a földön, Jött a vízözön, A viz által a bűn’ éje Elseperve jön. Bűnnek éje ül szivemben ; A bú éjjelűt — B­ennem a víz tehetetlen ! — Csak bor mossa szét. Nyári hévben a virágszál Sanyarogva nő ; A virágot uj életre kelti langy eső. Csüggedésben, tikkadásban Langy esőm a bor ; Permetegje’ enyhe csöpjén Vérem újra forr. Tettetés-e vagy belösztön, Vagy akármi más ? Csak hogy a halottra könyet Ejteni szokás; Engemet víz ott se érjen, S már ha sírni kell, Sírja hát hideg poromra Könnyét borkehely. Petőfi Sándor: Az ét a tébolydába. (Elbeszélési) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) A hónapok óta tartó lázas izgalmak által el­gyötört férfi, úgy látszik, összeroskad a fájdalom alatt. Néhány percig mozdulatlan ült a pamlag szög­letében, vadul villogó szemeit tompán, mereven a falra függesztve, aztán bágyadtan behunyva, térdén nyugovó kezei reszkettek s szinte látszott homlokán a képzelődés vad, szilaj játéka, mely agyát odabent fölkavarja. Aztán ismét fölnyitotta szemeit s bár még min­dig reszketett, fölállt. Igyekezett nyugodtnak látszani, de homlokán még mindig oly sajátságos árnyak hú­zódtak át s szemei még mindig oly vadul villogtak, majdnem az őrültekéhez hasonló szilaj villogással. — Nagysád nagylelkűségemre hivatkozott, — szólt töredezve; — nem kell nagylelkűséget, csak igazságot gyakorolnom. De azon pillanatban egy éles nyilalás futott át szi­vén s szemeit két kezével eltakarva, hangosan föl­­sikoltott: — Margit, Margit! Ajka még dadogott egy pár szót, de oly zavar­tan, hogy Tárnokyné nem értette. A jó asszony ijedten futott hozzá s megfogta kezét. *) Ez am­a rég elfelejtett bordal, melyet közelebb Meltzl H. emlegetett. Garay 1843-diki »Regélő«-jének junius elsei számában jelent meg, s azóta sehol. A költő egyik legelső közleménye s már csak e szempontból is érdekes. —Élesdy, az istenért, térjen magához ! Ismét elmúlt nehány perc, míg nyugodtabban bírt szólni a boldogtalan férfi. — Bocsásson meg nagyság, hogy elrémítettem. De egy idő óta.........egy idő óta nagyon beteges vagyok.........Azt hiszem, légváltozás használna ide­geimnek .........s el akarok utazni. Tárnokyné szomorú részvéttel szorította meg kezét. — Talán ha emberek közé jönne ön egy kissé, idegen vidékre, magam is azt hiszem, jót tenne. Élesdy bágyadtan leült újra s mintegy rendezni látszék gondolatait fejében. — Sárréthy Gusztáv gazdag, mint nagyság mondja ? — Szép birtoka van s kényelmes életet biztosít­hat nejének, — viszonzá Tárnokyné. Elesdy ajkain keserű mosoly húzódott át. — A pénz, a pénz, — mormogák ajkai. — Nem, Elesdy, nem a pénz; önnek nem sza­bad ily alacsonyan gondolkozni Margitról. A gondolatokba sülyedt férfi nem felelt, talán nem is hallotta Tárnokyné szavait; ő csak saját kép­zeletének csapo­gását követte. Igen, igen, legjobb lesz eltávoznom. A vén kas­télyt megveszi valaki........... köveiért. Alkalmas építő­anyag..................Azt hittem, ott halok meg. Szerettem volna. Kétszer vagy háromszor lassan végig húzta kezét homlokán. Nehezen tudta összeszedni gon­dolatait. — Mikor akarják tartani esküvőjüket? — De hiszen az teljesen öntől függ, — viszonza Tárnokyné. Csak nem gondolja, hogy Margit az ön beleegyezése nélkül ily tárgyak fölötti beszélgetésbe bocsátkozott volna?­­— Igaz, Margit jó leány és nagyon fiatal is még. . . . Nem gondolja, hogy nagyon fiatal ? — Ha azt érti ön alatta, hogy nem képes még ily elhatározó lépést megfontolni, akkor azt felelem önnek, hogy nem gondolom, — szólt Tárnokyné ha­tározottan. Margit sem éretlen gyermek, sem csapo­­dár. De ha ön azt tartja, hogy tizenhat év mégis na­gyon fiatal kor s hogy a jegyesek még egy évet vár­hatnának az esküvőig, talán igaza van. — Még egy évet?.........Nem. Jobban szeretem, ha korábban megtörténik. Minél korábban. Tárnokyné fejét csóválta. — Tudatni fogom Sárréthy Gusztávval, hogy önnél nem talál ellenzésre s a legközelebbi napok egyikén ünnepélyesen meg fogja kérni öntől Margit kezét. — Margit árva s szabadon rendelkezik saját keze fölött, — viszonzá komoran a vén kastély ura. — Miért akarja ön megszomoritni Margitot ? — szólt Tárnokyné szelíd szemrehányással. — Nem akarom. De miért kivánja nagysád, hogy elfogadjam házamban azon embert? Miért kivánja ? — Margit végett. Ön jól tudja, hogy Margit nem fogja soha senkinek kezét nyújtani az ön vilá­gos beleegyezése nélkül. — Mit kiván még? Már kijelentettem. Nagysád közölheti velük. Ne kívánják, hogy jelen legyek az esküvőn. Eszemet vesztem. — Ön erőt fog találni a lemondásban, erőt fog találni azon tudatban, hogy minden a Margit javáért történik. — Meglehet. De most ne kínozzon. Hagyjanak engem elrejtőzni, elvándorolni. Tárnokyné szomorúan, aggódva nézett rá. — Oly nagyon óhajtanám visszatartani önt, de nem merem. Talán jobb, ha nem marad köztünk. De előbb nyílt, világos, félremagyarázhatlan módon kell tudtul adnia beleegyezését gyámleánya eljegyzéséhez. Két vagy három perc hosszáig hallgatott, aztán a tompa resignatio halk, megtört hangján szólt Élesdy: — Gondolja nagyság, hogy elutazásom előtt be­szélnem kell Margittal ? — Képes volna ön elutazni, a nélkül, hogy őt látta, hogy tőle elbúcsúzott volna ? — Talán. — Akkor se tegye. Önnek is, Margitnak is fáj­dalmas, szüntelen égető visszaemlékezés volna az s talán ellenkező eredményt érne el vele, mint a mire számit. — Egyátalán semmire sem számitok, — szólt Élesdy szomorú mosolylyal. — Fejem nagyon kábult ma. Szeretnék egyszerre véget vetni az egésznek. Két keze közé szorította homlokát s pár percig ismét gondolkozni látszott. — Nem tudom, lesz-e erőm holnap, holnapután, a jövő héten valamikor újra eljönni. El akarok bú­csúzni Margittól még ma. S a­mint látta, hogy Tárnokyné aggódó szemei a nyugtalanság és kétkedés világos jeleivel vizsgál­­gatják arcát, ismét azzal a szomorú mosolylyal for­dult a delhő felé: — Nagysád azt fontolgatja, elég erős leszek-e e végső találkozásra. Meglehet, hogy gyönge vagyok, de később talán még gyöngébb leszek mint ma. Nagy valószínűség szól mellette. Tárnokyné egy perc hosszáig gondolkozott, az­tán megfogta Élesdy Palinak kezét. — Jöjjön. Azt hiszem, igaza van , inkább ma mint holnap. XIV. Mély megdöbbenéssel hallotta Margit, hogy gyámatyja elutazni szándékozik. — Megrongált egéssége mulaszthatlan kivánja, — magyarázá Tárnokyné. Az orvosok azt tanácsol­ják, hogy Olaszországban töltse a telet s már a na­pokban el kell utaznia. Élesdy­ Pál néhány rövid szóval megerősítette, a­mit Tárnokyné mondott. — Igen, édes kis­lányom, már a napokban. Hosz­­szabb ideig nem látjuk egymást, azér­t jöttem ma búcsúzni tőled. Sápadt arca, egész megtört alakja oly világosan tanúskodott betegeskedéséről, hogy Margit nem két­kedhetett. — De mielőtt elmennék, édes lányom, néhány szót kell veled szólnom jövőd érdekében. A sors en­gem rendelt támaszodul s atyád voltam mai napig, egész addig, mig a gondviselés máskép nem intéz­kedett. Hangja kissé reszketett s térdei is inogtak, de nem ült le; állva maradt. Előtte lehajlott fejjel Margit. Ketten maradtak csak a szobában; Tárnokyné gyöngéd kímélettel visszahúzódott. (Folyt. köv.) Az életjáradék. (Les fonás perdu?.) Henri de la Madeléne beszélve. (Folytatás.) — Roumestant azt állítja, — mondá a marquis; — sőt magára vállalja, hogy többé mit sem fogunk hallani, se adószedőkről, se pénzügyőrökről, se út és hídépítésekről... se pedig, téve hozzá könnyed célzás­sal, esküdtszékről. — Ez már megérdemli a megfontolást, — mon­­dá a lovag; — engedje meg, hogy kissé gondolkoz­zam, mielőtt felelnék. — A­mint tetszik, kedves lovag, ha akarja, hol­nap elküldöm önhöz Roumestant!

Next