Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)

1874-02-14 / 36. szám

Szombat, február 14. 1874. 36. szám. Tizenegyedik évfolyam. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal, az első számok utánnyomása következtében, folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok-tera, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A ház asszonya. (Elbeszélés.) Merényi Lászlótól. (Vége.) A fiatal ember elment s behozta a kivánt bőröndöt, ki is kutatták menten fenékig, de az iratokat nem lelték benne, a miért aztán Abosné olyan gyűlöletes szemeket is lövelt az üres bőröndbe, mintha minden bajnak s veszedelemnek e volna az oka; de a mint ott nézdegélné, valami megkapta figyelmét. — Uraim, valaminek jöttem nyomára: ennek a bőröndnek kettős fenekének kell lenni, mert belső mélysége nem egyezik meg külmagasságával. — Finom fehér ujja hegyeivel aztán tapogatni kezdé a bőrönd belső oldalait és fenekét s a mint ujjait ideoda húzogatná, egy alig észrevehető domborodásra akadt, mit megnyomva, fölpattant a börönd rejtekajtócskája. — Íme egy köteg iromány ! — Ezek azok, ezek azok, — kiálta a gróf örvendve, — a külsejéről ismerem : saját okmányaim. — Oh istenem, ez itt bátyám levele, az meg sógoromé, emez meg a szövetségesek névsora. — Pokolba veletek vészes iratok, a tűz martalékai legyetek. Meg kell semmisíteni azonnal. Kandallóba velük. Úgy is történt. Az iratokat azonnal meggyujtották s mig égett, mindhárman szótlanul bámultak a lobogó lángba. Majd Abosné törte meg a csöndet s benső indulattól rezgő hangon szólt: — Oh gróf úr, mondja csak, nem a jóságos isten munkája-e ez ? Hány család nyugalmát és boldogságát adják vissza e papirhamvak, melyeket már ideoda lebegtet a kandalló légvonata. Mily gonosz kelepcében voltunk mindnyájan, ami most már úgy tűnik föl előttem, mint egy rész álom. De most most hátra van az elégtétel. Meg kell büntetnem azt az embert! Ez ősi termek lássák megaláztatását, amint látták ünnepeltetését; ugyanazok az emberek előtt alázom meg, kik előtt megtiszteltem. Még ma estélyt rendezek s mikor legjobban mulat és szépeleg, akkor rántom le a szemtelen álarcát, ajtót mutatva neki. Istenemre, ezt megteszem! Oh, mily élvezet lesz e kalandor talpára úti laput kötni! Ezt megteszem. — Én meg mint csalót és tolvajt a köztörvényhatóságnak szolgáltatom át, — szólt közbe a gróf. Abosné aztán azonnal hozzá fogott terve kiviteléhez : vendégeket hívott s nagyban készült az estélyhez. Egész nap jött-ment, parancsokat osztogatott fáradhatlanul s észre sem vette, hogy még öltözékével sem kész, pedig a meghívottak pár óra múlva már érkezni fognak. E végett benső termeibe vonult, de ott is ahelyett hogy öltözködött volna, tervezetével foglalkozott. — Mennyi bajt, szenvedést s lelki gyötrelmet okozott nekem e semmi ember, de mindezért meglakol még ma. Az elégtétel-vétel ideje közeledik. És ha megaláztad, — nos szólj, mit nyersz vele, megbüntetve, jobbá téve lesz-e általa az az ember; vagy illő-e, méltó-e hozzád az elégtétel-vétel ? Nem. Én embertársaimat nem megalázni, nem büntetni, hanem fölemelni, nemeshíteni szeretném ; azt kívánnám, hogy minden ember jó, nemes és becsülnivaló legyen. Nem a biró, hanem a jótevő szerepe illik hozzád. A boszú érzete pillanatra édes, de aztán üresen hagyja az ember lelkületét. Hideg, embertelen és kegyetlen érzület ez. Nem magyarhoz való, mert a magyar inkább megbocsátni, mint büntetni szeret. Ez alapvonásunk, nemes tulajdonunk, s dacára e köztulajdonnak, mégis mily nehéz megváltónk ama tanát valósítani : dobd kenyérrel azt, ki téged kővel dobott. Ez az erkölcsi élet legmagabb eszménye, mit embernek követni oly nehéz. És mégis követnünk kell a legnehezebbet: hagyd élni, futni a szegény férget; ne lássák ez ősi boltozatos termek senki megaláztatását; a boldogság, öröm és megelégedés tanyája legyen e hajlék ma, midőn a közös baj elhárítása után ünnepet ülök. Én ma oly jókedvre vagyok hangolva, hogy még halálos ellenemnek is meg tudnék bocsátani. A férfiak lássák aztán mit cselekesznek vele, én — távozásra hívom föl. Igen, levélben fogom figyelmeztetni. S a székely úrnő helyet foglalt asztala előtt s irt : »Tisztelt uram ! Önnek kiléte ma már előttünk tudva van : azért óva intetik, hogy ne jelenjen meg Abosné estélyén. Igyekezzék jobb ember lenni.« — Nevemet nem irom alá; ne tudja meg soha, hogy attól jött e figyelmeztetés, kit legjobban megbántott és a kit majd a szerencsétlenség örvényébe kergetett. E levélke kézhez kapása után az ünnepelt ember nyomtalanúl eltűnt a városból. És most grófi vendégemhez megyek s megkérem: ne valódi nevén mutassa be magát estélyemen; sohase tudja meg a világ, hogy Irma kezét csak egy iparlovag ütötte el fiam kezéről. Mily megaláztatás lenne ez a Farczádi-családra, s a fiatal hölgyre is örökös homályt vetne. Majd csakúgy négy szemközt súgom meg a leánynak, hogy kiért vetette meg a fiam kezét. Szenvednie kell e szépségére kevély nőnek, hogy lényében jobb és nemesebb legyen. S e magasztos lelkületű asszony tovább fűzte gondolatait s tisztult lelki világában ismét hévvel karolta át szeretete tárgyait. Estélyén vidám volt s a házinő tisztét nagy nyájassággal teljesité, úgyhogy a gróf, ki még két hetet töltött a kedves székely család körében, egészen el volt bájolva a házi nő szeretetreméltóságától. Hogy ez elbájoltatást a házi kisasszony Kata kellemei is elősegiték, mondanom sem kell. Elmenetekor a gróf a következő szavakat sugá a házi asszony fülébe: — Asszonyom, mi nem utójára látjuk egymást. Még egyszer eljövök, és ha a keblemben támadt érzelemnek nevet merek adni, legdrágább kincsétől fosztom meg. A gróf beváltá szavát s a szép székely leányt egy év múlva elröpité ősi fészkéből magyarországi birtokaira. Évek múltak, évek teltek el s a derék székely ház asszonya lassan kint teljesedni látta titkos vágyait : gömbölyű arcú, mosolyé kisdedek vették körül, kiket unokáinak, gyermekeinek nevezhetett. Kebléhez ölelhette s átkarolhatta aztán őket, egyszer egyiket, másszor másikat s a mint ott átölelve tartá, a fejlődő gyermek-arcokon egy-egy vonást ismert föl, mint férjére, fiára, leányára, szendergő szüleire s önnönmagára emlékezteté. Viz és ég közt. (Egy britt önvallomása nyomán.) Waldmüller beszélye. (Vége.) — Feri! — kiálta föl Thirlbyné. — Mari! — viszonzá a férj. A házaspár némán egymásra tekintett, a férj a vizben ülve, a feleség a maga oszlopába kapaszkodva, fáradságosan tarthatván fen magát az emelkedő sós vizben. — Mari! — ismétlé most Thirlby úr, szive teljes bensőségével. Igen jól tudta ő,hogy mennyit kell most nejének magában legyőznie. — Óhajtanék önnel valamit közleni, — szólt Thirlbyné asszony remegő hangon, — arra az esetre, ha ön tán megmenekülne. Megigéri-e ön, hogy ez egy esetben szolgálatomra leend, ha t. i. kettőnk közül egyedül ön szabadul meg? — Az isten őrizzen ! — Az én imádságom is az, — mond Thirsbyné asszony, — mert nekem még betöltendő kötelességeim vannak s nem szeretnék még meghalni. — Hát nem maradt ön szabadon? — Semmi esetre sem, t. i. kötelességtől mentsen. — Valami gyermeket fogadott tán fel. — Van saját gyermekem. — Az öné ? A kéménynek egy leesett darabja a terem födelének ablakát ezer darabra törte. Az eső rohant be. Arra volt kilátás, hogy a terem víztömlővé változik. — Az öné ? — ismétlő Thiriby úr még mindig a vizben ülve. — Elválásunk után öt hónapra született e gyermek, — mondá Thirlbyné asszony. — Bocsássa meg nekem az isten, hogy jóreménységben lévő állapotomat ön előtt elhallgattam. Nem akartam az ön szerelmét ily áron szerezni vissza. Thirlby úr képtelen volt beszélni. Erőködve kisérlette meg az ülőfürdőből, a talajról felállani, de a hajó ingadozása ezt nem engedte meg. — Mari! — szólt végre, — és mi nem találtuk meg a szót már az első viszontlátásnál a tökéletes kibékülésre. Hogyan lehet az ? Várjon ön, — kiáltott, miközben minden erejét összeszedte, hogy felállhasson, — csak egy pillanatnyi türelem még, meg kell az ön kezét szorítanom. Ugye, most, most már nem fog ön többé eltaszítani ? — Maradjon ön ülve,— Kóré Thirsbyné asszony aggodalmas hangon, eleshetnék, és különben is úgy látszik, hogy a legnagyobb veszélyen túl vagyunk. De a veszély még teljességgel nem vonult el. Mintha minden eddigi csak előjátéka lett volna annak a zúgásnak, amely csak most kezdődött. A vihar egészen új sikoltó módon kezdett egyszerre üvölteni. A tükrök lehullottak a falakról s csörömpöltek a vízben, mely a termet áthullámzotta. A függő lámpa kialudt. A fedélzeten helyeikből kirázott fadarabok dörömböztek s döngették az oldalfalakat, és egy nagy vitorláink darabjai, mint valami nyílvesszők hatottak be, az általuk összezúzott teremablaknak sodronyrostélyába. Úgy tetszett, mintha az összes mindenség átalános felbomlásnak indult volna. Thiriby úr a sötétségben, a zengő asztal segélyével, nejéhez tapogatott, ki még azon a helyen állott, de kezei, melyekkel a vasoszlopot megmarkolva tartotta, hidegek valának, maga pedig inkább holt, mint élő. — Mari! — szólt a férj, — miközben nejét átölelte, s magát biztosította, egyik kezével az oszlopot megragadván, — fiú-e az a gyermek vagy leány? — Fiú — hangzott alig hallhatólag, a sötétben. — Tehát nekem fiam volna egy fiam, csaknem tizéves. És kétségkivl szép. Hasonlít-e valamennyire rám? — Szeme olyan, mint az öné. — Kékek?... derék ! De haja remélem, olyan, mint az öné, Mari! — Haja fekete. Thiriby úr egy pillanatig hallgatott. — De hogyan találkozhatunk mi egymássd ily csúful, —• szólt, ama kis csúfolódásra emlékezve, melylyel a házaspárok csak kevéssel elébb egymás ellen küzdöttek. — Örülök rajta, hogy olyan haja van, mint önnek — tette hozzá, — Így remélhetőleg kikerüli, hogy azt korán elveszítse. De micsoda nevet adott ön fiamnak ? — Apja nevét viseli , — hangzott lassan a válasz.