Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)

1874-02-21 / 42. szám

42. szám Szombat, február 21. 1874. Tizenegyedik évfolyam. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. IJKF"* Teljes számú példányokkal, az első számok utánnyomása következtében, folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-ter*, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Káró király. (Történeti beszély a zenész-életből.) Bartalus Istvántól. (Folytatás.) Ha a mester most lép vala abba az életkorba, mikor Keller apó igy szólitá meg: »Pepi! vedd nőül a leányomat«, a kastély összes népe a titok leple alatt szerelmi kalandot lát. De most mindenki azt akarta kisütni: várjon opera? ballet? bábjáték? vagy symphonia lesz e a különös magaviselet eredménye ? Nem így Keller apó nagyobbik leánya. Nem várt sem operát, sem symphoniát. Első pillanatra látta, hogy a mester lelkét féreg bántja, s nem múlt el nap, hogy e féreg, madám Porcelli, színre ne kerüljön. Ezek alatt az ész és szív közti harc folytonos volt, s a mester erélyes törekvéseinek nem sikerült az egyensúlyt helyreállítni. Mennyit kellett szenvednie, megítélhetni abból, hogy véleménye szerint az észnek igaza van, de a szívnek is igaza van. Például: az ész számtanilag kimutatta, hogy jelen viszonyok közt mindaz, mit a szív tanácsolhat, a társadalmi szokásokkal ellenkezvén, még az éretlen ifjaknál is megrovandó, de akkor, midőn félszázad nyomja vállunkat. . . . Itt a szív közbe szólt s szintén kimutatta, hogy a mester boldog soha sem lévén, megérdemli a boldogságot. . . . Ki érdemelné meg inkább, mint a derék jó Haydn ? — válaszolt erre az ész — ám legyen hát boldog akárki, ha elég ereje van elviselésére, de boldogságát nem szabad mások boldogtalanságára épíni.Éppen ekkor lépett be Keller apó leánya. Haydn lassú léptekkel közeledett, ezt gondolván magában : »Nem legyek inkább boldogtalan, mint hogy őt tegyem azzá«. Aztán megölelte, megcsókolta a szerencsétlent, ki ezúttal is eltalálta mivel kell az ily gyöngédséget viszonozni: — Bizonyosan tévedsz ... én nem vagyok Madame Porcelli. Hetek teltek el így. Végre úgy látszott, hogy az ész fényes diadalt ül a szív felett. Haydn épen azzal a gondolattal foglalkozott, vájjon nem jobb volna-e ama nyári lakot többet soha sem látni ? De egy váratlan esemény halomba döntötte az észnek minden erődítvényét s ennek folytán a szív fogalmazta ama békepontokat, melyeket alább látni fogunk. Miért is mondta a mester, hogy megirja legszebb dalát? Vagy ha mondta, miért kellett Laura kisaszszony legkisebb költeményét választani? Mert a feledhetlen nyári lakból levél jött, s a levélben a legszebb költemény.Milyen tartalomdús lehetett mind akettő, gyaníthatjuk abból, hogy Haydnnal megint nem lehetett beszélni. Még tanítványai sem mertek közeledni, kikhez egyébiránt olyan jó szokott lenni, mint egy darab kenyér, tán mert jóvá akarta tenni az olasz maestronak — Porporának — rajta elkövetett gorombaságait, lévén egy személyben tanítványa és inasa. Mondom, most tanítványai is remegtek, midőn vagy zongorán eljátszták, vagy csak papíron bemutatták feladványaikat. S ez épen reggel szokott lefolyni, mikor az embernek vagy igen jó vagy igen rész kedve van. Egy igen fergeteges reggelnek lett áldozata Egymegimegymagi Tóbiás, e néven az első, a mostaninak nagyatyja, mely szomorú eseményt legyen szabad krónikás rövidséggel előadnom. A kis Tóbiás igen nyugtalanvérű, s oly orcátlan volt, mintha az ő lábát sem mosta volna meg a veres tenger. Tanulás alatt mindig másutt járt az esze, s ezt olykor tehette rá, mert Haydn e leckék idején egyszersmind mosakodott, öltözködött, mi nem kis gondba s időbe került. A kis Tóbiás ama fergeteges reggel kénytelen volt végig hallgatni — ha t. i. ide figyelt volna — a sokféle megtisztelő címet, lévén ezek közt nagy súly fektetve e kifejezésre: »te galanthai szamár !« Épen e szavak alatt a mester a gyermek felé fordulván, elszörnyüködve látta, hogy két kezében két végénél fogva hintáztatja Laura kisasszony harisnyakötőit. A rémület leirdatlan volt. Azonnal megfigyelte az ajtót, ha vájjon nem jön-e Keller apó leánya ? Aztán a nevezett tárgyakat kikapta a gyermek kezéből, zsebre dugta s nagy méreggel kérdezte: »Kölyök! hol találtad ezeket?« »A ... a ... a »Görbe ördög«-ben. »S te ahelyett hogy figyelnél, a »Görbe ördög«-ben kutatsz? Eltakarodjál ; nem vagy többé tanítványom.« Máskor mosolylyal rendre utasította volna; de most túlságos szigorát mindenki megbocsáthatja. Innen van, hogy a szegény ifjat, ki különben is harmadik Tóbiásra hagyta hogy a műtörténelemben vizet zavarjon, a krónikás nem vette föl Haydn tanitványi névsorába, pl. Hoffmann, Kranz, Wraniczki, Lessel, Fuchs, Tomisch, Graf, Specht, ki a Kisfaludyak korában magyar stilü műveket irt, Pleyel, Hansel, Destouches, Struck, két Porcelli, kikre Keller apó leánya soha sem nézhetett jó szemmel. De térjünk vissza a dologra. Hetekig dúlták a mester keblét a levél s a legszebb költemény által újra fölzaklatott érzemények. Végre csak is a »Görbe ördög«-nek sikerült egy fogadható közvetítőt ajánlani: »Az észnek legyen igaza átalánosan, a szívnek pedig kivételesen. Tetszett ez okoskodás a mesternek. Azonnal zongorához ült; ábrándozott; megint ábrándozott; addig ábrándozott, mig egyszer örömmel fölkiálta: — Megvan! Asztalhoz sietett ekkor, s gyorsan néhány hangjegy féle vonást irt, nehogy a legszebb dal alapeszméje elrepüljön. S most már, szíves olvasó, nincs egyéb elbeszélnivalóm, mint az, hogy a legszebb dal rövid időn elkészülvén, a herceg négyfogatúja újra Bécs felé repült. A mester szokottnál gyöngédebb búcsút vett Keller apó leányától. Kétszer is visszatért, kétszer is megölelte. Tán bántotta valami öntudatát? Igen, úgy tetszett, mintha hűtlenül el akarná hagyni e nőt, ki annyit boszantott a madám Porcellivel, s kevésben múlt, hogy az egész utazás elmaradjon. De mennie kellett, mert az inas már kétszer figyelmeztette, hogy a kocsis várakozik, s pedig tudjuk, hogy a kocsis, legyen királyi, hercegi, grófi, bárói, akár bérkocsis, csak a korcsma előtt szokott örömest várakozni. Ment, mert mi is van abban, ha egy költeményünket valakinek személyesen átadjuk ? Nehezen távozott, de Magyarország határain túl többször eszébe jutott az ördög sugalma: — Mester! Madame Porcelli már maholnap oda jut, hová te jutottál volt gyermekkorodban, mikor a templomi kórusban szép szoprán szavaddal a királyné figyelmét is annyira magadra vontad, hogy a nevedet tudakolta; de később annyira kinőttél a nőhangból, hogy egy mise után Mária Terézia ekkér nyilatkozott: ez a Haydn már nem énekel, hanem kezd kukukkolni, mint a fiatal kakas. Mester! Madame Porcelli sem énekel már, hanem csak rikácsol; várjon nem volna jó helyére Laura kisasszonyt szerződtetni ? Már túlszárnyalva Bécset, Schönbrunnhoz közeledett, mégis boszankodott a kocsisra, miért nincsenek villámparipái, mint a kötös lelkesedésnek. Ott állott már a kis kertajtó előtt. Remegve nyitott be. Ama helyre érvén, hol elcsattant az égető csók, újra maga köré tekintett. Senki . . . senki sem rohant elé az ősz miatt sárguló bokrok közül. Tovább haladt, föl a verandára. Puszta egészen. Benyitott a szobába, de egy vén svábnő látására vissza akart lépni. — Mit akar az úr? ... itt most senki sincs . . . beköltöztek a városba? E váratlan csapásra megdöbbent, hogy még egy kínos félórát kell átélni... a nyári laktól Bécsig. Épen tudakolni akart a városrészt, utcát, ház- és ajtószámot, de e pillanatban oly hangok ütték meg fülét a kert felől, melyek miatt lába a földhöz szegződött, s az erős figyelés folytán szeme kidiósodott. Aztán rohanni akart kifelé e szavakkal: »Hisz e dal Káró király dala.« Rohant is; de épen az ajtóban szembeütközött egy berohanó óriás pudlival, magával Káró királylyal. (Vége köv.) A Szent-Bertalan evangéliuma. Hugo Viktor „1793“ címü regényéből.*) I. A gyermekek fölébredtek. A legkisebb legelébb. Az alvó gyermek ébredése olyan, mint a virágnyilás, mintha csak illatot lehelne üde lelke. A húszhónapos Georgette, ki májusban még szopott, a legkisebb a három gyermek között, fölemelte fejecskéjét, fölült fekhelyén, pici lábait nézegette s elkezdett csacsogni. A fölkelő nap egy sugára épen a bölcsőre esett; bajos lett volna meghatározni, melyik szebb rózsaszín: Georgette pici lába, vagy pedig a hajnal? A másik két gyermek még aludt; a férfiak rendesen lustábbak; Georgette vigan és nyugodtan gagyogott. René-Jean haja barna, Gros-Alainé gesztenyeszin, Georgetteé szöszke. E különböző bajszin, mely most teljesen öszhangzott a különböző korral, gyakran megváltozik később. René-Jean valódi kis Hercules volt; hason fekve aludt, két szemét a két öklére nyomva, Gros-Alain combocskái lecsüngöttek az ágy széléről. Mindhárman rongyokba voltak burkolva; ruházatuk, melyet a vörössapkás zászlóaljtól kaptak, dirib-darabokra foszlott; ing nevet sem érdemel a mi még rajtok maradt; a két fiú félmeztelen hevert; Georgetten ellenben volt valami ruhaféle, ami egykor szoknya lehetett, de most köténynek sem vált be többé. Törődött-e valaki e gyermekekkel, nehéz lett volna megmondani. Anyjuk hiányzott. A harcoló vad parasztok, kik erdőrűl-erdőre magukkal hurcolták őket, saját levesükből adtak nekik egy-egy tányérral. Eddig terjedt gondoskodásuk. A kicsinyek máskint a jó isten kegyelméből éldegéltek. Mindenki uruk volt, atyjuk senki. De a gyermekkor rongyokban is ragyog. Kedvesek valának így is. Georgette csacsogott. Amit a madár dalol, ugyanazt gagyogja a gyermek. Hymnus egyik is, másik is. Határzatlan, szakadozott, de mélyértelmű hymnus. Csakhogy a gyermek jobban ki van téve az emberi végzet szeszélyeinek, mint a madár. Innen van, hogy az emberek némi szomorúsággal hallgatják mindig, mikor a gyermek vígan fecseg. Nincs magasztosabb dallam a föld kerekségén ama töredezett hangoknál, melyekkel az emberi lélek először szólal meg a gyer *) A Franklin-társulat által kiadandó magyar fordításból.