Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)

1874-03-20 / 65. szám

Péntek, március 20. 1874. 05. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 . Megjelenik éz ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Tizenegyedik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetéses (Budapest, bar­átok­ tére, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az ol­vasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Pesten.« Himfy-italak.­ i. Nagy könyvekből megtanultam Mik ott fenn a csillagok, Mért kerengnek egy nagy útban, S fényük meddig ér, ragyog? S méla olvasásom közben, A sötét betűkön át Megpillantam elbűvölten Szép szemednek csillagát; És azóta elfeledtem, Mik a csillagok felettem, — Ámde tudom, érezem, Mily édes a szerelem ! II. Lassan, lágyan leng a légben Vándor felhők serege, Mint a kis gyermek szivében Bűvös-bájos szép rege , Mik a felhők s merre térnek, Ki tudná megmondani ? Én azt hiszem , ők az égnek Röpke gondolatjai. Néha könnyük, mint a lepke, Gyöngéd rózsaszínre festve, Máskor zúgva hirdetik : Hogy az égbolt bánkódik ! III. Oh ne tiltsd meg, tiszta lélek, Hogy feléd szálljon dalom ! Benne érzek, benne élek, Benne lelkem’ átadom. Sorsom elhitt tőled messze, Lelkem az ősz honja lett; Bús dalom, e vándor fecske, Száll a néma ősz felett, S űzve vágy­ és néma kíntúl Uj hazát keresni indúl; Lányka ! szíved a tavasz — Uj hazát ott leljen az ! Várady Antal. U­j élet. (Elbeszélés.) Írta: Jeney Lajos. (Folytatás.) Nélküled soha Klára!, én csak veled lehetek boldog a földön, drága kincsem ! — suttogta Jenő, kire a leány elérzékenyülése mégis hatással volt. S a mint e szavakat súgta, szenvedélyesen ölel­te át a leányt s égő csókokba füröszté a panaszkodó ajkat. Klára nem bírt ellenállni, Jenő pedig valóban boldog volt. Te még nem is gondoltál arra, hogy én fele­ségül vehetlek, Klára! Engem ? kiáltott a leány oly hangon, mely örömet és ijedséget fejezett ki. Hát ki mást szép Klárám ! hisz te szeretsz engem oly igazán, mint ahogy az angyalok szoktak szeretni; a te ártatlan, jó szíved ajándékozott meg újra az élettel, hogy ismét gyermeknek érzem maga­mat, a te szépséges szemeidtől ifjadott meg annyira lelkem, hogy nem tud hová lenni ifjúságával! Hi­szed-e mindezt nekem ? Klára te ! jöjj csak haza! — kiáltott át Kán­­torné a szomszédba a kerítésen leánya után. A leány mit sem felelhetett Jenő hízelgő szavaira, mert a­mint anyja hangját meghallotta, kiszakitá magát az ifjú karjaiból, ki még egy utósó csókot nyomott rózsás arcára. — Újra eltűnt, kiszökött karjaimból, — boszan­­kodott a fölhevült ifjú s még égetőbb vágyak kínoz­ták lelkét. VII. A kastélyban azóta egyre várták a lakodalmat, a mióta a nagynéni kijelentette, hogy az ő édes fiát, Jenő öcscsét meg fogja házasítani. A nagynéni, mint okos, előrelátó nő, elébb hűségesen tudakozódott Je­­nőtül a pesti hölgyek után s igy tudta meg, hogy öcscse valami csinos özvegy iránt viseltetik vonza­lommal. Klotild Pesten nem is gyanította, hogy felőle több levelet váltott Jenő nagynénje a kedves öreg orvossal, ki a legőszintébb fölvilágositásokkal szol­gált a hernádi kastély úrnőjének. A nagynéni egy nap aztán bevallotta Jenőnek, hogy ő a szép özvegyről hiteles tudomást szerzett ma­gának. — Mit gondolsz Jenő, boldog leszesz azzal a szép asszonynyal ? — kérdezte a nagynéni.— Mert ideje, hogy fiatal nőt hozz a kastélyba. — Kedves néni, én komolyan még nem is foglal­koztam e kérdéssel. Klotildra ily értelemben még nem is gondoltam. — Én egészen ismerem azt a hölgyet. Csinos, de idősebb mint te, a mellett szeszélyes, nagyravá­­gyó, szereti a pompát és pazar. Sokan udvarolnak most is neki. Kikiáltott nő. Aztán jól tudod te is, hogy az a nő, a­kinek nagy hite van, a­kiről sokat beszél­nek, semmi biztosítékot nem nyújt arra, hogy vájjon tiszta szivet hoz-e hozzád ? Jenő egy szót sem szólt; egész tisztelettel s meg­­­­adással figyelt a nagynénire. — Orvosod azt írja, hogy a rendes családi élet neked mindenesetre jót fog tenni; házasodnod kell, de nem e nővel. Neked nem egy nagyvilági nőt, ha­ s nem ifjú leányt kell elvenned, hogy boldog lehess. ! Azt mondták a régiek, fiam, hogy az ifjú asszony fia­­t­talít és megnyujtja az életet! Klotild semmiesetre | | sem illik hozzád; gazdagsága pedig szemfényvesztés;­­ ezt jól tudják a pesti körökben, csak a te ártatlan lel­kedet birta elaltatni a fénynyel. S te nem szorultál vagyonra, mert a mivel birok, mindenem a tied s öreg napjaimat majd boldog körötökben óhajtanám eltölteni, ha isten is engedi. Ha azt meg nem érhetem, hogy unokákat ölelhessek keblemre, legalább téged boldognak akarlak látni. — Oh édes jó néném! — rebegte Jenő s­arká­hoz emelte az áldott nő kezét. — Én nem akasztok senkit a nyakadba. Nem is erőtetlek, hogy ezt vagy azt vedd el, ez a te dol­god s én belenyugszom a te választásodba, hanem azt az egyet orvosod után is mondhatom, hogy egésséged nem bir már meg egy zajos életet, a milyet Klotild­­dal kellene vinned s azért kérlek, gondold meg jól a dolgot, mert egész sorsod fölött fogsz határozni. Már említettem, hogy atyád nem családunk óhaja szerint házasodott, mert egy szegény jegyző leányát vette el, de azért boldog volt. Én tudom, hogy mily boldo­gan éltek! Neked most mi sem áll utadban, hogy tetszésed szerint választhass. Ilyen derék fiatal em­ber, mint te, sohase busuljon a nő miatt. A nagynéni ezzel megcsókolta a fiatal ember homlokát s magára hagyta. Jenő percekig némán állott, agyában a gondo­­dolatok lázasan forrongtak s szeme leirhatlan fény­ben csillogott. Mily nő képe foglalta el most szivét. Mily boldog érzet villany­ozta föl szivét. Halvány ar­cán édes mosoly fénye játszadozott. — Mi is vagyok én hozzá képest ? — beszélt magában. — Ő maga a mosolygó, az ifjú szép tavasz és a legtisztább lélek a világon, kit én álnokul űzőbe vettem. Légy áldott, tisztaság gyermeke ! (Vége köv.) Christine. (Francia beszély.) Írta: Henry Murger. (Folytatás.) — Midőn lakásomat odahagytam, még egyszer láttam önt, a mint e hid felé irányzó lépteit, láttam, mikor a hid közepén megállott s a párkányzatra hajolt. Ekkor sejteni kezdtem, hogy öngyilkosságon töri fejét s közelében lesbe álltam, hogy szándékában megakadályozhassam. Oh, — folytatá a fiatal ember, ■— most már meg tudom magamnak magyarázni azt a különös vonzerőt, mely ablakomhoz húzott s azt a sajátságos izgatottságot, mely egész este uralt. Ez előérzet volt. — De, uram, ön még nem mondta meg, hogy ki... és ön megígérte nekem . . . — E hely nem alkalmas a beszélgetésre, — vá­laszolt­a pierrot. — Jöjjön lakásomra, asszonyom s majd ott mindent elbeszélek. Oh, — tévé utána, — isten műve az, hogy mi találkozhatánk. A fiatal ember élénk mozdulatai, magatartása, beszéde­s titkolózása csak növelé kíváncsiságát e nőnek, kit amaz Christine-nek nevezett. Egy pilla­natra hallgatag maradt, gondolkozott s kémlelő te­kintetet vett a pierrotra, összeszedve emlékezőtehet­ségét ; de hiába keresett valamely ismerős alakot ez arc kötéltáncosszerű fehérsége alatt. — Oh, — szólalt meg az ifjú, ki a nő eme vizs­gálódását észrevette, — ön itt épen nem ismerhet rám. Hiábavaló törekvés az, noha már találkozott velem, — tévé utána bánatos kifejezéssel. — Gyak­ran látott ön engem, de csak úgy futólag, az utcán anélkül hogy csak figyelemre is méltatott volna. Majd otthon mindent elmondok önnek. Aztán karját nyújta a fiatal nőnek. — Ám legyen, — szólt a nő mosolygva, — én hajlandó vagyok önt szállására követni, de csak oly föltétellel, hogy csupán addig maradok ott, mig e csaknem idejét múlt kíváncsiságom ki lesz elégitve; mert ismétlem önnek, uram, hogy noha még az élet­nek minden jelensége megvan is bennem, már meg­haltam. — Oh, ne beszéljen igy, ne beszéljen igy, — kiálta föl az ifjú részvétteljes s nyugtalankodó han­gon, — mi meg fogjuk önt menteni. — Nem én vagyok az, kit meg kell menteni, — válaszolt Christine mintegy önmagában beszélve, — hanem másvalaki, s ez az ok­a miért meg kell halnom. Most fél kettőre, — tévé utána, a közeli to­ronyórára figyelve. — Két órakor távozni fogok ön­­től. Tehát két órakor, ebben már megegyeztünk volna, csupán amaz ígéretét kell még lírnom, hogy akkor nem fog ön engem újra követni. Ha ön e föl­tételt el nem fogadja, akkor nem fogok önhöz csat­lakozni. A pierrot habozott egy pillanatig. — Ha meghallgatta mindazt, a mit önnek mon­dandók s még mindig makacsul elhatározása mellett marad, — ha nem találok egy szót, vagy valamely módot, hogy az életnek megtartsam: szabadságában, asszonyom, nem fogom akadályozni. — Jól van, — viszonzá a fiatal nő, karját a fér­fiéba öltve. — Most tehát mehetünk. Néhány perc múlva egy kényelmesen butorzott szobába léptek, mely a harmadik emeleten volt s ablakai a Quai-aux-Fleures-re nyíltak. Az asztalon, melyen még vacsora-maradvány hevert, egy lámpa égett, a kandallóban pedig élén­ken lobogott a tűz. Mig a hídtól a lakásig értek, a fiatal­ember érzé, hogy a nő karja reszket s midőn a jó meleg szobába beléptek, azt is észrevette, hogy a nő bizonyos kel­lemes érzést nem képes elpalástolni, s talán akarata ellenére, a­mint a vidáman fölszállongó lángokat

Next