Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)
1874-03-20 / 65. szám
Péntek, március 20. 1874. 05. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 . Megjelenik éz ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Tizenegyedik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetéses (Budapest, barátok tére, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Pesten.« Himfy-italak. i. Nagy könyvekből megtanultam Mik ott fenn a csillagok, Mért kerengnek egy nagy útban, S fényük meddig ér, ragyog? S méla olvasásom közben, A sötét betűkön át Megpillantam elbűvölten Szép szemednek csillagát; És azóta elfeledtem, Mik a csillagok felettem, — Ámde tudom, érezem, Mily édes a szerelem ! II. Lassan, lágyan leng a légben Vándor felhők serege, Mint a kis gyermek szivében Bűvös-bájos szép rege , Mik a felhők s merre térnek, Ki tudná megmondani ? Én azt hiszem , ők az égnek Röpke gondolatjai. Néha könnyük, mint a lepke, Gyöngéd rózsaszínre festve, Máskor zúgva hirdetik : Hogy az égbolt bánkódik ! III. Oh ne tiltsd meg, tiszta lélek, Hogy feléd szálljon dalom ! Benne érzek, benne élek, Benne lelkem’ átadom. Sorsom elhitt tőled messze, Lelkem az ősz honja lett; Bús dalom, e vándor fecske, Száll a néma ősz felett, S űzve vágy és néma kíntúl Uj hazát keresni indúl; Lányka ! szíved a tavasz — Uj hazát ott leljen az ! Várady Antal. Uj élet. (Elbeszélés.) Írta: Jeney Lajos. (Folytatás.) Nélküled soha Klára!, én csak veled lehetek boldog a földön, drága kincsem ! — suttogta Jenő, kire a leány elérzékenyülése mégis hatással volt. S a mint e szavakat súgta, szenvedélyesen ölelte át a leányt s égő csókokba füröszté a panaszkodó ajkat. Klára nem bírt ellenállni, Jenő pedig valóban boldog volt. Te még nem is gondoltál arra, hogy én feleségül vehetlek, Klára! Engem ? kiáltott a leány oly hangon, mely örömet és ijedséget fejezett ki. Hát ki mást szép Klárám ! hisz te szeretsz engem oly igazán, mint ahogy az angyalok szoktak szeretni; a te ártatlan, jó szíved ajándékozott meg újra az élettel, hogy ismét gyermeknek érzem magamat, a te szépséges szemeidtől ifjadott meg annyira lelkem, hogy nem tud hová lenni ifjúságával! Hiszed-e mindezt nekem ? Klára te ! jöjj csak haza! — kiáltott át Kántorné a szomszédba a kerítésen leánya után. A leány mit sem felelhetett Jenő hízelgő szavaira, mert amint anyja hangját meghallotta, kiszakitá magát az ifjú karjaiból, ki még egy utósó csókot nyomott rózsás arcára. — Újra eltűnt, kiszökött karjaimból, — boszankodott a fölhevült ifjú s még égetőbb vágyak kínozták lelkét. VII. A kastélyban azóta egyre várták a lakodalmat, a mióta a nagynéni kijelentette, hogy az ő édes fiát, Jenő öcscsét meg fogja házasítani. A nagynéni, mint okos, előrelátó nő, elébb hűségesen tudakozódott Jenőtül a pesti hölgyek után s igy tudta meg, hogy öcscse valami csinos özvegy iránt viseltetik vonzalommal. Klotild Pesten nem is gyanította, hogy felőle több levelet váltott Jenő nagynénje a kedves öreg orvossal, ki a legőszintébb fölvilágositásokkal szolgált a hernádi kastély úrnőjének. A nagynéni egy nap aztán bevallotta Jenőnek, hogy ő a szép özvegyről hiteles tudomást szerzett magának. — Mit gondolsz Jenő, boldog leszesz azzal a szép asszonynyal ? — kérdezte a nagynéni.— Mert ideje, hogy fiatal nőt hozz a kastélyba. — Kedves néni, én komolyan még nem is foglalkoztam e kérdéssel. Klotildra ily értelemben még nem is gondoltam. — Én egészen ismerem azt a hölgyet. Csinos, de idősebb mint te, a mellett szeszélyes, nagyravágyó, szereti a pompát és pazar. Sokan udvarolnak most is neki. Kikiáltott nő. Aztán jól tudod te is, hogy az a nő, akinek nagy hite van, akiről sokat beszélnek, semmi biztosítékot nem nyújt arra, hogy vájjon tiszta szivet hoz-e hozzád ? Jenő egy szót sem szólt; egész tisztelettel s megadással figyelt a nagynénire. — Orvosod azt írja, hogy a rendes családi élet neked mindenesetre jót fog tenni; házasodnod kell, de nem e nővel. Neked nem egy nagyvilági nőt, ha s nem ifjú leányt kell elvenned, hogy boldog lehess. ! Azt mondták a régiek, fiam, hogy az ifjú asszony fiattalít és megnyujtja az életet! Klotild semmiesetre | | sem illik hozzád; gazdagsága pedig szemfényvesztés; ezt jól tudják a pesti körökben, csak a te ártatlan lelkedet birta elaltatni a fénynyel. S te nem szorultál vagyonra, mert a mivel birok, mindenem a tied s öreg napjaimat majd boldog körötökben óhajtanám eltölteni, ha isten is engedi. Ha azt meg nem érhetem, hogy unokákat ölelhessek keblemre, legalább téged boldognak akarlak látni. — Oh édes jó néném! — rebegte Jenő sarkához emelte az áldott nő kezét. — Én nem akasztok senkit a nyakadba. Nem is erőtetlek, hogy ezt vagy azt vedd el, ez a te dolgod s én belenyugszom a te választásodba, hanem azt az egyet orvosod után is mondhatom, hogy egésséged nem bir már meg egy zajos életet, a milyet Klotilddal kellene vinned s azért kérlek, gondold meg jól a dolgot, mert egész sorsod fölött fogsz határozni. Már említettem, hogy atyád nem családunk óhaja szerint házasodott, mert egy szegény jegyző leányát vette el, de azért boldog volt. Én tudom, hogy mily boldogan éltek! Neked most mi sem áll utadban, hogy tetszésed szerint választhass. Ilyen derék fiatal ember, mint te, sohase busuljon a nő miatt. A nagynéni ezzel megcsókolta a fiatal ember homlokát s magára hagyta. Jenő percekig némán állott, agyában a gondodolatok lázasan forrongtak s szeme leirhatlan fényben csillogott. Mily nő képe foglalta el most szivét. Mily boldog érzet villanyozta föl szivét. Halvány arcán édes mosoly fénye játszadozott. — Mi is vagyok én hozzá képest ? — beszélt magában. — Ő maga a mosolygó, az ifjú szép tavasz és a legtisztább lélek a világon, kit én álnokul űzőbe vettem. Légy áldott, tisztaság gyermeke ! (Vége köv.) Christine. (Francia beszély.) Írta: Henry Murger. (Folytatás.) — Midőn lakásomat odahagytam, még egyszer láttam önt, a mint e hid felé irányzó lépteit, láttam, mikor a hid közepén megállott s a párkányzatra hajolt. Ekkor sejteni kezdtem, hogy öngyilkosságon töri fejét s közelében lesbe álltam, hogy szándékában megakadályozhassam. Oh, — folytatá a fiatal ember, ■— most már meg tudom magamnak magyarázni azt a különös vonzerőt, mely ablakomhoz húzott s azt a sajátságos izgatottságot, mely egész este uralt. Ez előérzet volt. — De, uram, ön még nem mondta meg, hogy ki... és ön megígérte nekem . . . — E hely nem alkalmas a beszélgetésre, — válaszolta pierrot. — Jöjjön lakásomra, asszonyom s majd ott mindent elbeszélek. Oh, — tévé utána, — isten műve az, hogy mi találkozhatánk. A fiatal ember élénk mozdulatai, magatartása, beszédes titkolózása csak növelé kíváncsiságát e nőnek, kit amaz Christine-nek nevezett. Egy pillanatra hallgatag maradt, gondolkozott s kémlelő tekintetet vett a pierrotra, összeszedve emlékezőtehetségét ; de hiába keresett valamely ismerős alakot ez arc kötéltáncosszerű fehérsége alatt. — Oh, — szólalt meg az ifjú, ki a nő eme vizsgálódását észrevette, — ön itt épen nem ismerhet rám. Hiábavaló törekvés az, noha már találkozott velem, — tévé utána bánatos kifejezéssel. — Gyakran látott ön engem, de csak úgy futólag, az utcán anélkül hogy csak figyelemre is méltatott volna. Majd otthon mindent elmondok önnek. Aztán karját nyújta a fiatal nőnek. — Ám legyen, — szólt a nő mosolygva, — én hajlandó vagyok önt szállására követni, de csak oly föltétellel, hogy csupán addig maradok ott, mig e csaknem idejét múlt kíváncsiságom ki lesz elégitve; mert ismétlem önnek, uram, hogy noha még az életnek minden jelensége megvan is bennem, már meghaltam. — Oh, ne beszéljen igy, ne beszéljen igy, — kiálta föl az ifjú részvétteljes s nyugtalankodó hangon, — mi meg fogjuk önt menteni. — Nem én vagyok az, kit meg kell menteni, — válaszolt Christine mintegy önmagában beszélve, — hanem másvalaki, s ez az oka miért meg kell halnom. Most fél kettőre, — tévé utána, a közeli toronyórára figyelve. — Két órakor távozni fogok öntől. Tehát két órakor, ebben már megegyeztünk volna, csupán amaz ígéretét kell még lírnom, hogy akkor nem fog ön engem újra követni. Ha ön e föltételt el nem fogadja, akkor nem fogok önhöz csatlakozni. A pierrot habozott egy pillanatig. — Ha meghallgatta mindazt, a mit önnek mondandók s még mindig makacsul elhatározása mellett marad, — ha nem találok egy szót, vagy valamely módot, hogy az életnek megtartsam: szabadságában, asszonyom, nem fogom akadályozni. — Jól van, — viszonzá a fiatal nő, karját a férfiéba öltve. — Most tehát mehetünk. Néhány perc múlva egy kényelmesen butorzott szobába léptek, mely a harmadik emeleten volt s ablakai a Quai-aux-Fleures-re nyíltak. Az asztalon, melyen még vacsora-maradvány hevert, egy lámpa égett, a kandallóban pedig élénken lobogott a tűz. Mig a hídtól a lakásig értek, a fiatalember érzé, hogy a nő karja reszket s midőn a jó meleg szobába beléptek, azt is észrevette, hogy a nő bizonyos kellemes érzést nem képes elpalástolni, s talán akarata ellenére, amint a vidáman fölszállongó lángokat