Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-23 / 117. szám
Szombat, május 23. 1874. 117. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. u. földszint. Előfizetési díj: Félévre ....... 8 fit. negyedévre . ..... 4 a Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Elsimult hullámok. (Elbeszélés.) G. Büttner Júliától. (Folytatás.) Ide fent is igen bájos, dús növényzetet fedett mindent a komoly agyfák árnyában; mint ártatlan gyermekcsoport nyílt a gyöngyvirág s az eper hófehér virága; az iszalag illatos virágokkal fedett indái meleg szeretettel öleltek körül fát, bokrot, és a meredély szélén álló tüskés vadrózsa-bokorral mint óriás virágfüzérek függtek le a mélybe. A haragos zöldrepekény, a sziklapárkányzatot mind bevonta kemény leveleivel, s a vaderia csak bokrokba nőve tudott elnyomó hatalmának ellent állni, míg a szaku sárga virágaival félre húzódott előle a sziklahasadékokba. A szirt darab nyugati részéről finom pázsit terült ; itt az alacsony párkányzattól védve szokott Margit pihenni s onnan minden időben s mindig uj és Uj gyönyörrel nézte e kedves völgyet; látta reggel midőn a hegyszorosan át halvány fénynyel tekintett be oda az első napsugár; látta alkonyaikor a kis tavat mint izzó® tűzlapot égni a búcsúzó nap fényében, látta az őzeket legelni az üde mezőn, s a csalogányok dala felhangzott onnan hozzá. Néha a közel szirthasadékban tanyázó sas suhant el mellette, a napsugártól ragyogó szárnyakkal, s Margit gondtelten tekintett utána a mélybe, féltve a len tanyázó ideges ügyetlen kis nyulak életét. De e reggel csendes békés volt itt minden, s Margit nyugodt, majdnem vidám kedélylyel haladt a fák alatt, mig a léptei zajára tova röppenő gerlék, gondolatainak más irányt adtak. Sajátos vágy kelt lelkében a mintegy a távozók után tekintett, sajátos vágy a távol, az ismeretlen után. Ám a jövő percben eltűnt e hangulat, s ő megütődve tekintett a szirt felé, de nem látott mit sem, a bokrok és virágok semmi titkot nem rejtettek ott s a csöndet egy lehulló levélke sem zavarta. Hanem az áruló szellő nem nyugodott, újra és újra Margit felé hozva a finom szivarfüstöt, mely őt itt annyira meglepte, s mi elárulta, hogy most nem egyedül van itt. Habozva állt meg néhány percre, majd azt a hitben, hogy még észrevétlenül távozhatik, megfordult s óvatos, zajtalan léptekkel akart visszasietni, midőn egészen közelében mély férfihang üdvözölte. Margit kissé összerezzent, mire az idegen, — ki egy közel fa alatt feküdt, s kit az erdő felől valami galagonyabokor fedett el eddig szeme elől — bocsánatot kért az okozott ijedségért; mert ő épen az ellenkezőt kívánta elérni, azért is maradt kényelmes helyzetében a fűben, nehogy felkelve, magas és erős alakja miatt még valami útonállónak tartsa őt a hölgy. Margit megköszönte a figyelmet, s távozni akart. De az idegen egyszerű udvariassággal még némi útbaigazításokat kért tőle, a tájat illetőleg. Sajátos nyugodt és megnyugtató volt modorában. Margit tartózkodva bár, de mégis némi érdekkel hallgatta szavait. Amint itt majnem lábainál a fűben feküdt félkarjára támaszkodva, fedetlen fővel, mert kalapja mellette hevert, volt valami rokonszenves és megnyerő idegen jellegű arcában, melynek barna, szinte sötét színéhez olyan különösen állt világos, majdnem kenderszínű haja, bajsza és arcszakálla. Sötét szürke szemei ércfénynyel csillogtak a mint Margit beszédjére figyelve rá tekintett, s uj és uj felvilágosításokat kért a hölgytűl, ki nagy napernyőjére támaszkodva állt előtte, s komolykodó arccal válaszolt a kérdésekre a vidék növényzetéről, a talajról, a hegyek kőszéntartalmáról az ásványforrásokról s végül a csendes völgyrül oda lenn, melyre az idegen figyelmét felhívta. — Már láttam, — mondá az mosolygva, az eddigitől igen különböző bizalmas hangon, — de jöjjön, tekintsük meg még egyszer együtt, s aztán elmegyünk nagyanyjához. — S mig Margit megütődve nézett rá az idegen angol nyelven folytatá: — Hisz lesz oly jó, s el fog engem nagyanyjához vezetni, drága Gerty ? A hölgyet e váratlan felszólítás, s nevének e nyelven s ily modorú kiejtése annyira meglepte, hogy mintha álmából riasztották volna fel, pár pillanatig zavaros tétovával tekintett a mosolygó férfi arcába. Majd élénk pirborttá homlokát, s halk sikoltással sietett hozzá. Az idegen felugrott, s karjaiba fogta őt. — Felismert Gerty ! Felismert! — mondá rokonszenves, kedves hangján e gyöngéden simitá meg a leány haját, ki keblére borúlvá zokogott. A múlt most vette ki adóját. S mint a megbántott gyermek, anyja karjai közé menekül panaszával, úgy keresett most menedéket Margit, Sir Arthur Browning karjai között, bánatának és megaláztatásának emléke elől. S az édesanya nem vigasztalhatja gyöngédebb szeretettel síró gyermekét, mint Margitot Sir Browning. Oly csodálatos volt a nagy és erős férfinál a majdnem nőies gyöngédség s az érzelmek finomsága, s szavainak hatása alatt Margit lelke mihamar viszszanyerte az elvesztett egyensúlyt. XXI. Sokáig ültek ott aztán együtt a szirt tövénél. Sir Browningnak annyi elbeszélni és kérdeni valója volt, s Margit épen oly kedvesen tudott hallgatni, mint beszélni; gyámja pedig épen oly örömmel hallgatta őt, mint amily örömmel látta a szeretetteljes érdeket a hölgy kedves okos arcán az ő elbeszéléseinél. Midőn elhagyták a magaslatot, Browning elmondta, hogy találkozásuk nem véletlenül történt, mert a vezetőül felfogadott bőbeszédű pásztor-gyerkődül hallotta, hogy Margit gyakorta jön fel reggelenkint a szíkihez, s ő jó sorsában bízva ment oda s várt rá. — Cselszövő ! — mondá Margit enyelgve, neheztelő hangon; — miután ez ellenem elkövetett ármánykodását elárulta, most menjen egyedül, én ily gonosztevőt nem vezethetek házunkba. — Nem is kívánom, csak fogadja el karomat, s engedje magát általam vezettetni, igy is oda jutunk; kissé ismerem az utat; tegnap ugyan már késő volt, midőn oda vándoroltam, de hiszem, hogy mégis eléggé emlékemben maradt. — Ön tegnap már itt volt ? S oly közel hozzánk, mégis távol maradt ? Oh ez szörnyű bűn! S nem tudom majd nagyanyám meg fogja-e bocsátani. Én előre megmondom, hogy nem fogok önért könyörögni ; nem, egy kis szavammal sem! Minő fukarság is az önttíl, az egyik nap örömét eltenni másnapra! — Jól mondja, Gerty, hogy fukarkodtam a tegnap örömével, de azt ama reményben tettem, hogy gyámleányom, ha vele ma egyedül találkozom, igazabb, őszintébb, s kevésbbé tartózkodó lesz irányomban, mint mások körében. S nem volt-e igazam? Valószínűleg ott a felét sem mondta volna a kedves üdvözlő szavaknak, mint itt hallottam, s bizonynyal nagy idő telt volna el, mig oly bizalmas lett volna hozzám, mint ez órában. Nem volt-e helyes tehát a tegnapi fukarkodás, hogy annyit nyerjek ez által ? Ismerje el Gerty, hogy a tegnapi önmegtagadásnak a mai nap öröme méltó jutalma volt. XXII. Kézsmárkyné kán állt az ajtó előtti lépcsőzeten, midőn Margit Browninggal megérkezett. Unokája, midőn meglátta, kivonta kezét kísérője karjából s örömmel sietett hozzá. — Nézd, nagyanyám, — kiáltá ragyogó vidámsággal, — gyámomat Sir Arthur Browningot, ott találtam az erdőben a fű között, mint valami ibolyát vagy epret, s elhoztam neked. Az öreg nő meghatottan ment a férfi elé; már nem volt többé az előbbi erőslelkű nő, s remegve nyújtá kezét Browningnak, melyet az melegen szorított ajkaihoz, s aztán gyöngéd tisztelettel vezette őt a közeli kerti pamlaghoz, s hogy ideje legyen érzelmein erőt venni, csupán utazásáról, megérkezéséről s Gerty vele találkozásáról beszélt, kerülve mindent, mi izgatólag hathatott volna Kézsmárkyné idegeire. De az öreg nő ma a szokottnál is szomorúbb hangulatban volt,s midőn Margit távozott, hogy Browning számára frisstőket hozasson, felkérte vendégét, hogy vele a kertben egy sétát tegyen, s mig a férfi karján az árnyas utakon végig ment, szinte lázas sietséggel mondta el neki, mily aggó gond terhelte szivét Margit sorsa felett, mig az utósó időben egy férfira gondolt, kiben minden bizalma összpontosul, s kinek kezébe óhajtja Margit sorsát letenni. Browning komolyan, földre szegzett szemekkel haladt mellette, de az utósó mondatnál türelmetlenül szakitá félbe az öreg nő beszédét. — Kérem nagyságodat, ez ügyben tanácsomat ne kivánja; ebben én segédkezet nem nyújthatok. Nem teljes lehetetlen azt tennem! S ha ez csupán nagyságod terve még, s Gerty mit sem tud róla, igen kérem, óvakodjék azt vele, mint óhajtását, vagy épen mint kívánságát tudatni, mert ő nemes szivével a legnagyobb áldozatra is kész, sőt képes ezt, nehogy áldozatul tűnjék fel, mint saját vágyát, akaratát előtüntetni. Kézsmárkyné neheztelve tekintett fel hozzá, még azon gondolkozott, — mi célból mondhatja ezt neki Browning ? tán elejét akarja venni ezzel minden bizalmas felszólításnak, — és miért ? — Talán családi életében nem boldog ? s ő ki annyi szeretetet tanúsított Margit iránt, most nem akarja, hogy gyámleánya épen nála ismerje meg az élet fonák oldalát. Máskint nem is lehet. S az öreg nő sajnálattal gondolt e kitűnő férfi sorsára, kinek életét valami rá méltatlan nő nehézzé és keserűvé teszi, s mivel azt hitte, hogy most a tárgy felemlítésével nagyon is sajgó sebet érintett, sietett a beszédet más tárgyra vinni, s azután nem sokára visszavezetteté magát a ház előtti kerti pamlaghoz. Browning hangulatát igen megzavarta az öreg nő bizalma. Ki lehet e férfi, kire Kézsmárkyné Gerty sorsát rá merné, sőt kívánná bízni ? — e gondolat bántotta, s erről akart minél előbb biztos tudomást szerezni, de nem magától a nőtől, ő Gertyvel kivánt e tárgyról szólani. De azért nem akart semmit elhamarkodni ; tudott vágyainak parancsolni, tudott várni, s erős kézzel leküzdve indulatát, csak alkalmas időben szándékozott a leányhoz kérdést intézni ez iránt. XXIII. De ez alkalmas idő sokáig késett. Kézsmárkynénak vendégei érkeztek a környékből, nők és férfiak, bizonynyal az idegen eljövetelének és mesés gazdagságának hire hozta őket el. A vendég hölgyek, midőn Browningot nekik bemutatták, — abban a hitben, hogy Margit és az angol között gyöngéd viszony létezik — szigorú bírálatot tartottak az idegen felett, s egymásnak titokban el is mondták, hogy a világért sem fogadnák el e férfi udvarlását; s miután ezzel magukat félig-meddig megvigasztalták, s a velök jött férfiaknak is, e nagy fontosságú és valószínű dolgot tudtokra adták, igyekeztek a néhány napot, mit a háznál tölteni szándékoztak, maguk számára a lehető legmulatságosabbá és élvezetesebbé tenni. S mivel a többi férfiak unottak és kényelmesek voltak, és sehogy sem akarták saját szórakozásaikat feláldozni azért, hogy őket mulatassák, igy Browning lett a hölgyek mulatságvágyának áldozata, támogatva egy vékony hadnagy által, kit a jó sors vetette mostan be. (Folyt, köv.)