Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-28 / 120. szám
Csütörtök, május 28. 1874. 120. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztő iroda: Budapest, Lipót utca 42. u. földszint. Előfizetési díj:S Hírre............................8 frt. Egyedéve........................ a Hegyetenikül utáni napokat kivé?, mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A karácsonyi lelenc. (Fővárosi rajz.) Borostyám Nándortúl. L Úgy találták az utcán. Épen karácsony estéjén, mikor a kis Jézuska a jó gyermekeknek oly sok szép ajándékot visz. Pólyába kötözve feküdt egy utcaszögleten, ahová szívtelen anyja kitette. Az ég csodája, hogy a járókelők közül valaki agyon nem tiporta. Azon a helyen építettek s lámpa nem égett a közelben. Az anyjától, aki ott hagyta tulajdon édes magzatját a fagyos utcakövezeten, bizony megeshetett volna az a szerencsétlenség is. A nyomorult kis teremtést éhsége mentette meg a másik veszélytől is — a megfagyástól. Ébszomja fölkelte, ép jókor rá nézve, hogy el ne veszszen szent karácsony éjjelén. Sírni kezdett keservesen. Sirása nem veszett el észrevétlenül a közös ünnepi éjben. Bizonyára a gondviselés akarta, hogy a szemközti épület házmestere, amint az éjféli misére indulóknak a kaput nyitogatta, meghallja a keserves hangokat. Fejes János uram katonás regulájú és szavú ember volt, a kitől a ház egész cselédsége tartott, de e nyers külső alatt becsületes, emberszerető, sőt mondhatni gyengéd szív rejtőzött. A mit különben tudott is a ház minden lakója, dacára azon dörgedelmes szóförgetegnek, a melyben egy-egy a »házszabályok« ellen vétő gondatlan vagy szeleburdi cseléd Fejes uram szájából részesült. Nem értette ő azt oly haragosan, a mint mondta, s aztán mindjárt kiengesztelődött, mihelyt a derék házmester bogarait jól ismerő kipirongatott cseléd megjegyezte a szózivatar enyhülése közben, hogy hát most történt utójára a hiba, s »istenugyse« nem fog az megesni többé. Pedig bizony megtörtént az máskor is. Most is, hogy a csecsemősírást meghallotta Fejes uram, mogorva részkedvben volt, aminek a ház egyik lakója, valami diákféle ember vola előidéző oka, aki ugyan nagy pontossággal vetődött haza éjjelenkint úgy egy és két óra között, de kapupénzt mindannyiszor ép oly pontossággal elfeledett fizetni. Az imént is kinyittatá magának a kaput, amint hazulról távozott, fizetésnek persze ezúttal sem lévén sem hite, sem hamva. Az bántotta pedig az egész dologban legjobban Fejes uramat, hogy még csak haragos szóval sem igen férhetett a ravasz diákhoz, aki egyetlen kapunyitáskor sem mulasztotta volna el a világ legnyájasabb hangján mondani, hogy »a jó isten százszorta fizesse meg a házmester úrnak ezt a fáradságot.« Gorombáskodhatik is az ember valakivel, akinek minden második szava csupa kívánság ránk nézve! Fejes János uram esek a bajsza alatt dörmögött tehát, a mint különös lakójának eltávozása után meghaltá a csecsemősírást az éj neszében. Nem sokat kellett keresgélnie az épülőfélen levő átelleni ház előtt, hogy rátaláljon a félig megdermedt kisdedre. Karjára vette az emberek könyörületességére bízott gyámoltalan teremtést, s a legközelebbi lámpás világa felé fordította fejecskéjét. Milyen szép csecsemőarcot látott maga előtt! Az az aranyszínbe játszó szőke haj, a mely a főkötő fodrai alól kikandikált, azok a nagy beszédes kék szemek, a melyekkel a kisded rátekintett, az a finom metszetű apró száj — minden oly nagyon megtetszett a derék házmesternek, hogy első gondolata volt megtartani magának ezt a járdára kitett kis nyomorultat, akit most karácsonyi ajándék gyanánt fog felesége ölébe tenni. Úgy tetszett neki az a gondolat, hogy lesz már most nekik is valakijük, akivel most esténkint elbabrálhatnak, aki apró kezeivel végig fogja simítani arcukat s eldadogja majd az édesen hangzó apám és anyám szót, s a ki majd szeretetteljesen fogja be az ő és a felesége szemeit, ha a mindenség ura a maga színe elé fogja szólítani őket. Lám, lám — gondolkodik magában — e talált gyermek által még teljesülni fog tán rám nézve annak a jámbor diáknak jószívű óhajtása. S amely percben véghatározattá vált Fejes János uram agyában a lelenc adoptálása, ugyanabban föltette magában, hogy a jót kívánó diákot soha sem fogja megszólítani a kapupénzért. Kell is most neki annak a szegény ördögnek a pénze, mikor egyszerre ily nagy kincsre tett szert. Fejes Jánosné assznyom nem tudott hová lenni bámulatában, midőn a szokottnál hosszabb ideig künn időzött férjet örömtül kipirult arccal látta berontani az ajtón, karján pólyába kötött csecsemővel, a kit ilyenforma szavak kíséretében tett gyöngéden ölébe .No nesze asszony, karácsonyi ajándék. Az ur isten adta, dicsértessék értte az ő szent neve. Most már van gyermekünk, hallod-e ? Mert a milyen igaz nevem Fejes János, úgy lesz ettől az órától fogva fogadott gyermekünk ez a szegény kitett poronty !« S azzal a jólelkű ember, feleségének még nagyobb ámulatára, elkezdett énekelni örömében egy régesrégen hallott karácsonyi dalt, erőteljes, mély, dörgő hangon, hogy a még ébren lévő lakók néha tudták elképzelni, mi nagy jót hozhatott a karácsonyest Fejes uramnak, hogy a máskor mindig komor ember ma annyira éneklő kedvében van. A jó asszonynak nem is volt szüksége férje biztatására, hogy tekintse magáénak ezt az utcán lelt szőke angyalkát. Úgy szorította kebléhez a pólyából kitakart leánygyermeket, úgy melengette hideg arcát meleg csókjaival, úgy csepegtette szájába a hamar felforralt tejet, mintha tulajdon édes gyermekét tartotta volna ölében. Mi nagy volt aztán gyönyörűsége, mikor a csecsemő ajkán visszatükröződni látta a megelégedés első mosolyát, s magára, fordítva látta a kisded okos nagy kék szemeit, melyeknek ragyogásából az új anya iránti szeretetet vélte kiolvashatni. Semmi sem volt a lett gyermeken, ami fölvilágosítást nyújthatott volna kiléte felől, csak egy ritka szépmivű gyűrű, a melyre az »Ida« név volt rávésve, s a mely selyemzsinóron függött a kisded nyaka körül. Azonkívül semmi, a mint hogy még a fehérnemű sem volt megjelölve Fejesné asszonyom megütközésére. Másnap aztán megtudta az egész ház, milyen váratlan ajándékot kapott karácsony estéjén a derék házaspár. Fejes uram úgy kezdte észrevenni, hogy nincs a ház lakói között egy sem, aki neheztelne rá, amiért egyszer-másszor tán szigorúbban érvényesítette házmesteri jogait, mint szükség lett volna. Majd hogy búcsút nem jártak a nagy ház lakói abba a tágas földszinti szobába, ahol Fejes uram már tizenöt év óta rezideált. És nem jött üres kézzel egyik sem, hanem tőle telhetőleg hozott karácsonyi ajándékot a kis Idának, aki mindjárt meghódította látogatói szívét ártatlan csecsemői mosolya által, amelylyel mindenkit fogadott. Maga a morózus, köszvényes háziúr adta a legértékesebb ajándékot: egy drága fából faragott, gazdagon fölszerelt bölcsöt, amely agglegényies boszúságára sok más bútorral egyetemben egy elhalt nőrokonától maradt rá. Örült is, hogy ily derék módon túladhatott rajta. Az asszonyok hoztak annyi fehérneműt s annak való vásznat, hogy a jó házmesterné alig talált helyet szekrényében mindennek elrakására. Délután, minthogy neki ilyenkor volt reggel, még a korhely diák is megjelent, nem ugyan hogy a fölszaporodott kapupénzt lefizesse, hanem hogy a kis Idának egy báli legyezőt ajándékozzon a melyet még a múlt farsangban hozott haza illuminált állapotban valamelyik táncmulatságból. Hanem hát Fejes uram jónéven vette a kópétól ezt az ajándékot is. Bizony sokszor áldotta meg a jó ember azt a karácsonyiét, melyben családi boldogságának megtetézését az utca kövezetén találta föl. Most költözött be csak igazi megelégedettség az igénytelen házmester szerény lakába, mely naphosszan viszhangzott egy gyorsan fejlődő gyermek kedves csevegésétől. Mily gyorsan tanulta kiejteni a »papa« és »mama« szót, a minek első hallása szinte könyeket facsart a derék házaspár szeméből; minő ájtatosan kulcsolta össze esténkint kezeit a rövid imára, melyet fekhelye előtt térdelve rebegett el; mily hamar tanult betüzgetni abban az öreg betűkkel nyomatott bibliában, mely már Fejes uram nagyapjáé volt; s minő ildomos, előzékeny, szolgálatkész volt mindenki irányában, hogy az egész házi lakosság csak az ő dicséretét zengette. Bizony Fejes uramnak volt oka áldani azt a karácsonyéjet s élte párjának nemkülönben. (Vége köv.) Garbas kapitány. (Francia beszély.) Írta: Pontmartin. (Folytatás.) Ennélfogva kihirdetteté, hogy mindenki, legyen az férfi vagy nő, kit a mezőn, zsebében egy darab kenyérrel találnak, haladék nélkül agyonlövik; hogy a shara-csapatok, (idegenekből alakult nemzetőrség) melyek a rablók üldözésére kiküldettek, ha visszatérnek a városba mielőtt az utósó rablót lelőtték vagy elfogták volna, tüstént agyonlövetnek; hogy ama községek fejei, kik a falujokban netalán tartózkodó rablókat élve vagy halva ki nem szolgáltatják, nemkülönben rögtön agyonlövetnek. Ilyen volt ama rettenetes helyzet, melyről engem Luisella halvány arccal, kisírt szemmel s zokogástól szakgatott hangon értesített. Mandés tábornok hadászati terve folytán két század lovas carabinier érkezett Martoranoba. Parancsnokuk Goguillot kapitány volt s az, akit ő a tisztek közt legjobban szeretett: Albéric d’ Offanges hadnagy. Albéric még alig volt huszonkét éves, szép, eleven tekintetű sajkainak mosolyában bizonyos érzékiesség tűnt ki, melyből a kegyetlenség legcsekélyebb nyomát sem lehetett volna észrevenni. Ha olykor kecskéimet, nem távol a gazdám majorsága mellett elvonuló martorand út mellett őrzöttem, láttam ott Albéricet ellovagolni büszke tekintetével, hajlékony termetével, a fiatalság kellemével és erőteljével. Nem tudom, gyűlölség volt-e hazám elnyomói ellen, avagy boszúság, hogy ez ifjat oly ragyogónak, oly szépnek látta, én a szegény pásztor, kit semmibe sem vesznek, akár csak a nyájamat ? vagy talán előérzet volt ? — elég az hozzá, néhány nap múlva már megvetést éreztem Albéric iránt. Három hó folyt így el, s a tavasz élénk szinnel vonta be fáinkat s halmainkat. Luiseilával hovatovább ritkábban találkoztam, mert e vasárom iránti félelem oly nagy volt, hogy Antonio megtilta nekem a majorságtól való messze eltávozást. Ama pillanatokban, midőn gazdám őrködő szemét kijátszhatom s Luisellát fölkereshetem, alig mertem atyja felől kérdezősködni. Csak annyit tudtam felőle, hogy még nem fogták be. Eme rövid ideig tartott találkozások közben úgy vettem észre, hogy a leányka kevésbbé őszinte és gyöngéd hozzám, mint volt azelőtt. Én megértettem bánatát, de hidegségét nem tudtam magamnak megmagyarázni. Rajtam veszteglő tekintetében nem látszott többé az a bizalmasság és nyugodtság. Ha néha e miatt kérdést intéztem hozzá, ő azzal áltatott engem, hogy neki minden gyöngédebb vonzalom, minden remény tiltva van mindaddig, míg atyja oly nagy veszélyben forog.