Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)

1874-05-28 / 120. szám

Csütörtök, május 28. 1874. 120. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztő­ iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. u. földszint. Előfizetési díj:S Hírre............................8 frt. Egyedéve........................­ a Hegyetenik­ül utáni napokat kivé?, mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barát­ok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A karácsonyi lelenc. (Fővárosi rajz.) Borostyám Nándortúl. L Úgy találták az utcán. Épen karácsony estéjén, mikor a kis Jézuska a jó gyermekeknek oly sok szép ajándékot visz. Pólyába kötözve feküdt egy utca­szögleten, ahová szívtelen anyja kitette. Az ég cso­dája, hogy a járókelők közül valaki agyon nem ti­­­­porta. Azon a helyen építettek s lámpa nem égett a közelben. Az anyjától, a­ki ott hagyta tulajdon édes magzatját a fagyos utcakövezeten, bizony megeshe­tett volna az a szerencsétlenség is. A nyomorult kis teremtést éhsége mentette meg a másik veszélytől is — a megfagyástól. Ébszomja fölkelte, ép jókor rá nézve, hogy el ne veszszen szent karácsony éjjelén. Sírni kezdett keservesen. Sirása nem veszett el észrevétlenül a közös ün­nepi éjben. Bizonyára a gondviselés akarta, hogy a szemközti épület házmestere, a­mint az éjféli misére indulóknak a kaput nyitogatta, meghallja a keserves hangokat. Fejes János uram katonás regulájú és sza­vú ember volt, a kitől a ház egész cselédsége tartott, de e nyers külső alatt becsületes, emberszerető, sőt mondhatni gyengéd szív rejtőzött. A mit különben tudott is a ház minden lakója, dacára azon dörgedel­mes szóförgetegnek, a melyben egy-egy a »házszabá­lyok« ellen vétő gondatlan vagy szeleburdi cseléd Fe­jes uram szájából részesült. Nem értette ő azt oly ha­ragosan, a mint mondta, s aztán mindjárt kiengeszte­­lődött, mihelyt a d­erék házmester bogarait jól ismerő kipirongatott cseléd megjegyezte a szózivatar enyhü­lése közben, hogy hát most történt utójára a hiba, s »istenugyse« nem fog az megesni többé. Pedig bizony megtörtént az máskor is. Most is, hogy a csecsemősírást meghallotta Fe­jes uram, mogorva részkedvben volt, a­minek a ház egyik lakója, valami diákféle ember vola előidéző oka, a­ki ugyan nagy pontossággal vetődött haza éjjelen­­kint úgy egy és két óra között, de kapupénzt mind­annyiszor ép oly pontossággal elfeledett fizetni. Az imént is kiny­ittatá magának a kaput, a­mint hazul­ról távozott, fizetésnek persze ezúttal sem lévén sem hite, sem hamva. Az bántotta pedig az egész dolog­ban legjobban Fejes uramat, hogy még csak haragos szóval sem igen férhetett a ravasz diákhoz, a­ki egyet­len kapunyitáskor sem mulasztotta volna el a világ legnyájasabb hangján mondani, hogy »a jó isten száz­szorta fizesse meg a házmester úrnak ezt a fáradsá­got.« Gorombáskodhatik is az ember valakivel, a­ki­nek minden második szava csupa kívánság ránk nézve! Fejes János uram esek a bajsza alatt dörmögött tehát, a mint különös lakójának eltávozása után meg­­haltá a csecsemősírást az éj neszében. Nem sokat kel­lett keresgélnie az épülőfélen levő átelleni ház előtt, hogy rátaláljon a félig megdermedt kisdedre. Karjára vette az emberek könyörületességére bízott gyámol­talan teremtést, s a legközelebbi lámpás világa felé fordította fejecskéjét. Milyen szép csecsemőarcot lá­tott maga előtt! Az az aranyszínbe játszó szőke haj, a mely a főkötő fodrai alól kikandikált, azok a nagy beszédes kék szemek, a melyekkel a kisded rátekin­tett, az a finom metszetű apró száj — minden oly nagyon megtetszett a derék házmesternek, hogy első gondolata volt megtartani magának ezt a járdára ki­tett kis nyomorultat, a­kit most karácsonyi ajándék gyanánt fog felesége ölébe tenni. Úgy tetszett neki az a gondolat, hogy lesz már most nekik is valakijük, a­kivel most esténkint elbabrálhatnak, a­ki apró kezei­vel végig fogja simítani arcukat s eldadogja majd az édesen hangzó apám és anyám szót, s a ki majd sze­retetteljesen fogja be az ő és a felesége szemeit, ha a mindenség ura a maga színe elé fogja szólítani őket. Lám, lám — gondolkodik magában — e talált gyer­mek által még teljesülni fog tán rám nézve annak a jámbor diáknak jószívű óhajtása. S a­mely percben véghatározattá vált Fejes János uram agyában a le­lenc adoptálása, ugyanabban föltette magában, hogy a jót kívánó diákot soha sem fogja megszólítani a kapupénzért. Kell is most neki annak a szegény ör­dögnek a pénze, mikor egyszerre ily nagy kincsre tett szert. Fejes Jánosné assznyom nem tudott hová lenni bámulatában, midőn a szokottnál hosszabb ideig künn időzött férjet örömtül kipirult arccal látta berontani az ajtón, karján pólyába kötött csecsemővel, a kit ilyenforma szavak kíséretében tett gyöngéden ölébe .No nesze asszony, karácsonyi ajándék. Az ur isten adta, dicsértessék értte az ő szent neve. Most már van gyermekünk, hallod-e ? Mert a milyen igaz nevem Fejes János, úgy lesz ettől az órától fogva fogadott gyermekünk ez a szegény kitett poronty !« S azzal a jólelkű ember, feleségének még nagyobb ámulatára, elkezdett énekelni örömében egy régesrégen hallott karácsonyi dalt, erőteljes, mély, dörgő hangon, hogy a még ébren lévő lakók néha tudták elképzelni, mi nagy jót hozhatott a karácsonyest Fejes uramnak, hogy a máskor mindig komor ember ma annyira éneklő kedvében van. A jó asszonynak nem is volt szüksége férje biz­tatására, hogy tekintse magáénak ezt az utcán lelt szőke angyalkát. Úgy szorította kebléhez a pólyából kitakart leánygyermeket, úgy melengette hideg arcát meleg csókjaival, úgy csepegtette szájába a hamar felforralt tejet, mintha tulajdon édes gyermekét tar­totta volna ölében. Mi nagy volt aztán gyönyörűsége, mikor a csecsemő ajkán visszatükröződni látta a megelégedés első mosolyát, s magára, fordítva látta a kisded okos nagy kék szemeit, melyeknek ragyo­gásából az új anya iránti szeretetet vélte kiolvashat­ni. Semmi sem volt a lett gyermeken, a­mi fölvilágo­­sítást nyújthatott volna kiléte felől, csak egy ritka szépmivű gyűrű, a melyre az »Ida« név volt rávés­ve, s a mely selyemzsinóron függött a kisded nyaka körül. Azonkívül semmi, a mint hogy még a fehér­nemű sem volt megjelölve Fejesné asszonyom megüt­közésére. Másnap aztán megtudta az egész ház, milyen vá­ratlan ajándékot kapott karácsony estéjén a derék házaspár. Fejes uram úgy kezdte észrevenni, hogy nincs a ház lakói között egy sem, a­ki neheztelne rá, a­miért egyszer-másszor tán szigorúbban érvényesí­tette házmesteri jogait, mint szükség lett volna. Majd hogy búcsút nem jártak a nagy ház lakói abba a tá­gas földszinti szobába, ahol Fejes uram már tizenöt év óta rezideált. És nem jött üres kézzel egyik sem, hanem tőle telhetőleg hozott karácsonyi ajándékot a kis Idának, a­ki mindjárt meghódította látogatói szí­vét ártatlan csecsemői mosolya által, a­melylyel min­denkit fogadott. Maga a m­orózus, köszvényes háziúr adta a legértékesebb ajándékot: egy drága fából fa­ragott, gazdagon fölszerelt bölcsöt, a­mely agglegé­­nyies boszúságára sok más bútorral egyetemben egy elhalt nőrokonától maradt rá. Örült is, hogy ily de­rék módon túladhatott rajta. Az asszonyok hoztak annyi fehérneműt s annak való vásznat, hogy a jó házmesterné alig talált helyet szekrényében minden­nek elrakására. Délután, minthogy neki ilyenkor volt reggel, még a korhely diák is megjelent, nem ugyan hogy a fölszaporodott kapupénzt lefizesse, hanem hogy a kis Idának egy báli legyezőt ajándékozzon a melyet még a múlt farsangban hozott haza illumi­­nált állapotban valamelyik táncmulatságból. Hanem hát Fejes uram jónéven vette a kópétól ezt az aján­dékot is. Bizony sokszor áldotta meg a jó ember azt a ka­rácsonyiét, melyben családi boldogságának megte­­tézését az utca kövezetén találta föl. Most költözött be csak igazi megelégedettség az igénytelen házmes­ter szerény lakába, mely naphosszan­ viszhangzott egy gyorsan fejlődő gyermek kedves csevegésétől. Mily gyorsan tanulta kiejteni a »papa« és »mama« szót, a minek első hallása szinte könyeket facsart a derék házaspár szeméből; minő ájtatosan kulcsolta össze esténkint kezeit a rövid imára, melyet fekhelye előtt térdelve rebegett el; mily hamar tanult betüz­­getni abban az öreg betűkkel nyomatott bibliában, mely már Fejes uram nagyapjáé volt; s minő ildo­mos, előzékeny, szolgálatkész volt mindenki irányá­ban, hogy az egész házi lakosság csak az ő dicsére­tét zengette. Bizony Fejes uramnak volt oka áldani azt a karácsonyéjet s élte párjának nemkülönben. (Vége köv.) Garbas kapitány. (Francia beszély.) Írta: Pontmartin. (Folytatás.) Ennélfogva kihirdetteté, hogy mindenki, legyen az férfi vagy nő, kit a mezőn, zsebében egy darab kenyérrel találnak, haladék nélkül agyonlövik; hogy a sh­ara-csapatok, (idegenekből alakult nemzet­őrség) melyek a rablók üldözésére kiküldettek, ha visszatérnek a városba mielőtt az utósó rablót lelőt­ték vagy elfogták volna, tüstént agyonlövetnek; hogy ama községek fejei, kik a falujokban netalán tartózkodó rablókat élve vagy halva ki nem szolgál­tatják, nemkülönben rögtön agyonlövetnek. Ilyen volt ama rettenetes helyzet, melyről en­gem Luisella halvány arccal, kisírt szemmel s zoko­gástól szakgatott hangon értesített. Mandés tábornok hadászati terve folytán két század lovas carabinier érkezett Martoranoba. Pa­rancsnokuk Goguillot kapitány volt s az, a­kit ő a tisztek közt legjobban szeretett: Albéric d’ Offanges hadnagy. Albéric még alig volt huszonkét éves, szép, ele­­ven tekintetű s­ajkainak mosolyában bizonyos érzé­kiesség tűnt ki, melyből a kegyetlenség legcseké­lyebb nyomát sem lehetett volna észrevenni. Ha oly­kor kecskéimet, nem távol a gazdám majorsága mel­lett elvonuló martorand­ út mellett őrzöttem, láttam ott Albéricet ellovagolni büszke tekintetével, hajlé­kony termetével, a fiatalság kellemével és erőteljé­­vel. Nem tudom, gyűlölség volt-e hazám elnyomói ellen, avagy boszúság, hogy ez ifjat oly ragyogónak, oly szépnek látta­, én a szegény pásztor, kit semmi­be sem vesznek, akár csak a nyájamat ? vagy talán előérzet volt ? — elég az hozzá, néhány nap múlva már megvetést éreztem Albéric iránt. Három hó folyt így el, s a tavasz élénk szinnel vonta be fáinkat s halmainkat. Luiseilával hovatovább ritkábban találkoztam, mert e vas­­árom iránti félelem oly nagy volt, hogy Antonio megtilta nekem a majorságtól való messze eltávozást. Ama pillanatokban, midőn gazdám őrkö­dő szemét kijátszhatom s Luisellát fölkereshetem, alig mertem atyja felől kérdezősködni. Csak annyit tud­tam felőle, hogy még nem fogták be. Eme rövid ideig tartott találkozások közben úgy vettem észre, hogy a leányka kevésbbé őszinte és gyöngéd hozzám, mint volt azelőtt. Én megértet­tem bánatát, de hidegségét nem tudtam magamnak megmagyarázni. Rajtam veszteglő tekintetében nem látszott többé az a bizalmasság és nyugodtság. Ha néha e miatt kérdést intéztem hozzá, ő azzal áltatott engem, hogy neki minden gyöngédebb vonzalom, minden remény tiltva van mindaddig, míg atyja oly nagy veszélyben forog.

Next