Fővárosi Lapok, 1874. augusztus (11. évfolyam, 174-197. szám)
1874-08-04 / 176. szám
Budapest, Bapót utca 42. **8TM JA Szintugy Kedd, augusztus 4. 1874. 176. SZáilL Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: m _ imm m m _____ —________ Hirdetések földszínt. U ■[ I 1 f S\SaJ^ I I I II ia^l 1 JX mint előfizetések ssSf“:?;? * UVIillUul JVaJTUJX.mssr SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. ' “*^^1**'*' Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Megfizette az isten. (Beszély.) irta Varga János. (Folytatás.) IX. Még nem igen ébredeztek a madarak, mikor Mitru kát sárkányával a biró udvarára befordult. Az öreg Dotyka néne megzörgette az első szoba ajtaját, és a beteg sietett az ajtót kinyitni. — Készülj, — szólt az öreg asszony, — a kocsi készen áll, indulhatsz. Laci kérdőleg nézett az öreg asszonyra s kitekintett az ablakon, önkénytelen összerázkodott, midőn Mitrut látta az ajtófélfához támaszkodva, s nagy beszédbe eredve az öreg bíróval, miközben erősen suhogott ostorával a beszédhez. Gyanakodva tekintett körül és kérdé: — Hol van Anica ? — Anica ?! — kérdésután a vénasszony; — nincs itthon, valahol kint van, nagyon korán kelt fel, s kedve kerekedett, hogy a kecskéket helyettem kihajtsa a sziklásra. Ez a hir nagyon roszul esett Lacinak. Megfoghatlan ez a hirtelen távozás a tegnapi jelenet után; ez a leány nem jószántából távozott, hanem valahol el van rejtve, talán erővel! Ha Mitru, meg a biró gyanakodnának rájuk, hogy titkukat kilesték, kihallgatták, és most még kegyetlenebb boszút okoskodtak ki! — Te, bába, — szólt nyájasan az asszonyhoz, — te már olyan öreg vagy, maholnap a másvilági biró előtt állsz számadáson ; ne hazudj nekem, mondd meg, hol van Anica ? — Hát ott a másvilágon is olyan lesz a számadásom, mint te előtted; csak ne beszélj olyan hangosan, mert az a két ördög bordája nagyon erre fülel. — Dotyka néne, az isten áldjon meg, hogy ilyen jó vagy ; tudod hol van a lány ? — Tudom, oda fönt van a kunyhóban. — Köszönöm; én hát nem megyek egy tapodtat sem, míg nem beszélek vele. — Akkor elküldöm a kocsit, mert addig az a négy száraz kocsi-lőcs is kizöldülhet. — Míg én vele beszélek ? de hát miért ? — Mert a lány nem akar veled többé találkozni. — Az istenért, tehát miért ? — Bolond beszéd azért, mert akkor sohse látnád meg többé az otthon való szeretődet. — Nem értelek. — Minek is ? — volt a Sibilla felelete. — Ne is feleselj soká, hanem kész a kocsi, jó az ülés, vesd magadat a tetejébe, aztán köd előttem, köd utánam. Ne félj semmi bajtól, van egy olyan derék, becsületes kocsisod, — szólt az öreg különös hangsúlylyal, — hogy az édesanyád ölében sem lenne olyan biztos életed. Nem görbül meg egyetlen hajad szála, olyan nagy vigyázat lesz rád; aztán, ha majd elhaladtatok a medveereszkedőnél s ha Mitru megétetett a szintyelási kettős csárdánál, ott már biztonságban lehetsz, akkor add oda neki ezt a kis ezüst keresztet s mondd neki, hogy adja oda annak, a kit legjobban szeret; az lesz a jele, hogy megszabadított. Lacinak szemeibe könyek szivárogtak s elvette az öreg asszonytól a kis ezüst keresztet s hevesen megcsókolta. — Nem adom én oda ezt a keresztet, — szólt végre; — nincs a világon olyan rakás arany, a melyért én ezt elcserélném; mondd meg annak a jó angyalnak, Dotyka; s mondd neki azt is, hogy ha az isten éltet, meglátjuk még egymást, mire a falevél lesárgul. — De hát akkor miféle jelet adsz Mitrunak? — Oda adom ezt a piros bojtos kendőmet; én nekem a legkedvesebbem, amit adhatok; a szeretőmtől kaptam, s azt kívánom neki, hogy valahányszor a vállára teríti, akit akar vele, azt szerettesse magába. — Nohát akkor csak jól vigyázzon rád a szeretőd, — szólt mormolva az öreg s összeszedve a legény batyuját, hirtelen kibillegett vele a kocsihoz. A legény hátramaradt egy pillanatra a hallottakra s olyan nagyon elérzékenyült, hogy a legjobb akarattal sem birt volna a kisiető öregasszony nyomába érni. Az első lépésnél megállt és úgy érezte, hogy az a kis szoba neki kedvesebb tanyája lett, mint előre gondolta. A tulipánokkal tele rajzolt csuklós kanapé, a magasra vetett ágy, tarkára szőtt terítékeivel; a rokka, a sarokban, melynek motollájáról csak félig járt le a szösz; s még azok a félreszájú, üvegre mázolt szentek is a falon, a Szent Mikulás, meg Mihaila püspökök mind olyan kedves ismerősei lettek, hogy most a válás órájában szinte nehéz szívvel tekint végig rajtuk. A mázos korsó még ott áll az ágy fejénél, ahová Anica állította; a rokka is azon érintetlen, amint Anica félbe hagyta a pörgetést, talán mikor izzadó fejét megtörülte; a pávatoll is a tisztára törült tükör mögött, ahogy Anica oda tűzte s még a kakukos óra is rendületlen mutatva a hat órát, mikor Anica Buttyinból haza ért s a beteg kedvére megállította. Mindenütt ő, mindenütt Anica. r Épen ilyen tájban volt egy hónap előtt; boldog isten, milyen hosszú idő; egy ilyen szegény lábbadozó katona megszédül belé, mire visszagondol odáig. És fáradt elméje megakad egy-egy gondolaton, nagy sóhajtásokkal nagy vártatást tart bennük és észre sem veszi, hogy könyei megeredtek, s folydogálnak nagy jótéteménynyel reszkető szívéből, halavány arcára. .. . Az igaz, hogy még ez is furcsa egy teremtés, aki elfakad sirva, mikor kiszabadul a halál bizonyos torkából, mikor leguruló szikladarab alól kirántja jóvégzete, mikor ajtajában áll annak a paradicsomnak, az édes otthonnak, ahová szive lelke reszkető vágyakozása s lázas álmai kívánkoztak; ott áll már a boldogság pitvarában s ha benyit, övé a két világ minden gyönyörűsége. És a lábai nem viszik és a kezei meg vannak merevedve, nem bir egyet lépni, nem bírja az elválasztó ajtót kinyitni, szemeit becsukja, fél hogy meglátja azt a várva várt nagy boldogságot. . . . Mitru az ajtófélnek dűlve türelmetlenül pattogott ostorával; nagyon égett a föld alatta, szeretné, ha már fordulhatna visszafelé. Az ostor pattanásaira Laci felriad gondolatából és önkénytelenül megrázkódik, mikor ama a betyár legényre tekint. Tehát a medveereszkedőnél ott lett volna ez a zsivány gyilkossá, és ott lett volna Laci hideg, érzéketlen halottá s onnét hömpölygette volna őt lefelé a Maros iszapos hullámpárnáin, csavargó ágyán. Ki tudja, nem lett volna-e jobb, ha neki az utósó nap a medveereszkedőnél nyugodnék le ?! Olyan nehéz neki a válás, mióta tudja, hogy életét már másodszor annak a szegény boldogtalan lánynak köszöni. ... Hisz úgy ez a, szerencsétlen élet voltaképen nem is az övé, talán már nem is egészen azé, aki eddig számot tarthatott rá, hanem ez a kétszer visszaadott élet azé, aki azt a holttestből kétszer hízta vissza ? Erre a kérdésre nem mert felelni; megrázta valami a velejét a fejéből a lábáig; erei lüktetni kezdenek ; gondolatai megakadtak, s szemei elé ezer alakkal nyüzsgő félhomály ereszkedék. . . . Hirtelen erőt vett magán, fölránta az ajtót s a kísérteties, lázas gondolatok, fantasztikus alakok egyszerre eltűnének; a hajnali harmathozó szellő végig simitá halántékát jótékony hűvös kezeivel. Egy pillanat alatt fent ült a kocsiderékban; egyik kezét a zsuppnye biró szorongatta, másikat az öreg Dotyka néne csókolgatta. — El ne felejts bennünket, — suttogá a vénaszszony; — el ne felejtsd, hogy az életed itt maradt minálunk, az nem a tiéd. — Mondd meg, bába, a szegény lánynak, hogy a rojtos kendőt mindig a nyakán hordja; lásd a kis kereszt már nyakamon csüng. — Isten vezéreljen, ördög elkerüljön, — szólt jószivüen a biró s halkan oda sugárutrunak, — hát a medveereszkedőnél ? — Ott, zsuponye, — röhögött Mitru, véletlenül hátratekintve az ülésre, aztán közzé vágott a sárkányoknak s a kocsi vágtatva gördült ki a biró udvarából. X. Szaporátlan, kanyargó ut vezetett keresztül a hegyeken. Istenkisértő hegyi ut, a mik tulajdonképen mind patakágyak, melyeket a zápor-eső és felhőszakadás mosott magának, száz esztendő fogával vájva ágyat a szürke gránitban és mészkőben. A kocsi ut partja két oldalt száz öles darabokból összerakott természetes kőfal, a kicsiszolt szürke oldalban piros kova-erek, sárgás, mocskos hurca-kő és vakító fehérségű békasóval mozaikozva, bámulatos mintái az anyatermészet kőfaragóinak. Az oldalfal hurca-ereibe, melyek földdé omolva a legjobb bortermő talajt képezik, itt-ott boróka, gyalogbodza vagy siskafű kapaszkodik, százujjú tövét kétségbe esve ásván be az omlatag nyílásokba s hosszú nyakú virágját kinyújtva az út közepére, mintha a járókelők izgalmát kérné istentől elhagyatott helyzetében s lépten-nyomon gátat vetne a fatolvajoknak, kik félnapi járó földrül, erre cipelik be értéktelen orzott fatörzseiket az urasági erdőkbül, szakadó izzadsággal s ön próbáló kapaszkodással és ereszkedéssel. Egészen e nyomorult mesterséghez való nyomorult ösvény. Szükségből azonban nagyon alkalmatos azoknak is, kik a sietős itért kényelmüket föláldozzák. Azokban a szomorú időkben sokszor megemlegették a rendezett csapatok az ilyen hegyi zápormosta utakat, melyeken a rabló hordák itt-ott észrevétlen meglephették őket, vagy jöttüket órákkal előbb tudatva cinkosaikkal, kik rejtekeikben nyugalmasan várhaták be a gondtalanul haladókat. Békességes időkben is a paraszt örömmel keresi az ilyen elhagyott utakat s bár tiz-húsz éles hajlásokat ereszkedik, megkapaszkodik; céljával mégis jóval hamarább él ilyen úthoz szokott hegyi, macskatermészetű lovaival, mintha a hegy bolondos kanyarulatain készített országutat járná kényes tartású mezőségi paripákkal. (Folyt. köv.) Potemkin meséje. (Elbeszélés az orosz udvari életből.) Sacher-Masochtal. (Folytatás.) Sajátságos jelenet tárult itt föl. A legkülönfélébb nemzetiségű és rangú emberek, tatárok, csúcsos kucsmákkal fejőkön, kozákok, bő lábravalókban zsidók, hosszú fekete kaftánban, mohamedánok, kisoroszországi parasztok, előkelő hölgyek, kendőzött s szépségtapaszokkal borított arcaikat legyezve, pópák, katonák és matrózok hevertek vagy álldogáltak a hatalmas kormányzó palotája előtt, kérvényekkel kezeikben. Két fegyveres csendőr állt őrt. Egyszerre egy magas, szép, parancsoló arcú