Fővárosi Lapok, 1874. augusztus (11. évfolyam, 174-197. szám)
1874-08-28 / 195. szám
Egy esti jelenet. (Dán beszély.) Írta: Christian Winther. (Folytatás.) Egy csinos szobaleány, kezében égő lámpával, nyitá meg az ajtót. — Béke velünk s jó estét, Pernille ! Tehetek-e látogatást a kisasszonynál ? — kérdé a tudós nyájasan. — Bizonynyal, doktor úr! — válaszolt a szobaleány pajzán mosolylyal, — oly rég várja már önt a kisasszony. — Nos, Márton, tehát csak kilenc órakor jöjj el a lámpával, — szólt a tudós s aztán fölsietett a széles lépcsőkön. Az első szoba, a melybe lépett, nagy és díszesen bútorozott volt. A bejáratnál kétfelől egyegy nagy, ébenfakeretű, faragványos tükör függött. A díszes függönyök, magas karú, aranyozott s préselt bőrrel bevont székek, a vésett mivű karosgyertyatartók a falakon, a tarka talaj szőnyegek, melyek fölött egy vászonvonal húzódott végig, azokat a szenytől és kopástól védelmezve, — mindezek elárulták, hogy e ház ura, főtisztelendő Niels Pedersen Björn mester, vagy a mint ő magát irataiban nevezte, doctor Ursinus, kedvező anyagi körülmények közt élt. Miután tudósunk a köpenyt, barettet s botot e szobában letette, egy másik, igen kis szobába lépett, melyből élénk világosság mosolygott felé , mig a kandallónak pattogó tüze kellemes melegséget áraszta szét. Egy fiatal, karcsú, bájos leány, kinek prémes barna bársony kivágott mellénykéje a kebel és váll vakító fehérségét még jobban kiemelé, s kinek piciny, tarkójáig alig érő bársony sapkája alól gazdag aranyhaj tűnt elé, melyet mai napság vörösnek tartva, igazságtalanul ítélnének el, — fölállott a művészileg faragott kerekes rokkája mellől s eléje sietett az érkezettnek. Szép kis rózsás ajkán mosoly lebegett s a sötétkék szemek csintalanúl kacsintottak. — Jó estét! Eshbeh sokáig várakoztat magára, szivem! — szólt a hölgy, ezüst csengésű hangon. — Íme egyesegyedül hagyatva unatkoztam itthon, számolgatva a perceket. Miközben ezt mondá, egy gyors tekintetet vetett a szobaleány felé, ki még az ajtóban vesztegelt s kinek élénk szeme, úgy látszék, megnyugtató választ adott s aztán eltávozott. E néma, jelentékeny szemváltás alatt az orvos imigy szólt: — Hát nem ez-e ama rendes idő, melyben nekem meg van engedve kegyedet meglátogatnom, kedves szép kisasszony? Aztán tiszteletteljes csókot nyomva a hölgy hófehér, gömbölyű kezére, folytató: — Azt mondja kegyed, hogy egyesegyedül maradt honn? Tehát nincs itthon a prépost, meg a nagynéni ? — Nincs, és így elképzelheti, mennyire sóvárogtam ön után. A prépost és a nagynéni menyegzőre mentek. Nem tudja ön, szívem, hogy Andersen polgármester ma adta férjhez legfiatalabb leányát, Karlnét ? Egy jütlandi előkelő úr vette nőül, kinek szörnyű sok pénze van. Engem is meghívtak a lakomára s tudom, hogy ma felségesen kitáncolhattam volna magamat. De én örömesebb maradtam itthon, hogy önnel, szivem barátja, egy kissé cseveghessek. Hanem foglaljon helyet már! Ezzel az eleven szőke hölgy egy nagy karosszéket taszított az asztalhoz, ő maga pedig újra rokkája mellé ült. — Én bizony mit sem hallok, édesem, ama menyegző felől, — szólt a tudós mosolyogva, miközben leült s valódi lelki gyönyörrel szemlélte fiatal aráját. — Csakugyan nem értesült ön a felől ? No, az mégis furcsa dolog. Hisz az ilyesmirt kézről-kézre szokás adogatni, épugy mint a téglát építéskor. Pedig nagyon pompás lakodalom lehet ez. Pernille ott volt a templomban s aztán a házhoz is elment, beleskelődve az ablakon. Azt mondja, hogy oly tömérdek vendég, fényes kivilágítás és pompás zene volt ott; a menyasszony pedig, a mint mondja, nagyon szépen volt öltözködve s nagyon vidámnak látszott! Lássa ön, szivem, ily gazdag, fölcicomázott menyasszonyra szintén szert tehetett volna ön is; de hát ön minden áron csak engem akart, pedig nekem semmim sincs! — Nem volna kegyednek semmije, édes Abigail? Hát szelíd, hű szivét, mindig szellemes, értelmes beszédét, okosságát, házias szorgalmát semmibe se számítsuk? És mily szép, mily bájos kegyed — legalább nekem! — Ejh, tudja-e mit ? Én épen nem vagyok oly szelíd, mint a minőnek látszom. Én nagyon rosz lehetek , higyje meg nekem! Szép pedig teljességgel nem vagyok. Ön mindig incselkedett velem, hogy vöröshajú vagyok; tudja, mikor az iskolába jártam? No mert hát ilyen Judás-fejem van! — vete utána nevetve Abigail, miközben tejfehér ujjaival tömött fürtéit homlokáról elsimitás fűzővállából kissé kiemelkedett, miáltal vállának és keblének szép idomai annál inkább kitűntek. — Nem, édes barátom, ön csak hizeleg nekem, mert nagyon jól tudja, mit szeretnek a leánykák hallani. Ön már nem mai siheder — s eleget látott tapasztalt a világban s jól tudja mit tartson a világ felől. — Nem mondta-e maga a nagynéném is, de különösen a prépost, hogy midőn önök mind a ketten nyolcadik osztálybeli tanulók voltak, a Truels Smidt zászlója alatt harcoltak a svédek ellen ? Hej, szilaj fickó lehetett ön akkor! Egyébiránt legyen nyugodt, mert gyámom, a prépost, önről csakis jót és szépet beszélt. Sőt azt is beszélte, hogy ön, szivem, az egész diák csapat közt a legvitézebb volt s nem tudom hány svédet terített le. No persze, ő saját maga felől is ép ily dicsérettel nyilatkozott. — No, ami azt illeti, — viszont szerényen a tudós, — megtettük mindazt, ami tőlünk telhetett; mi is ott voltunk, ahol a többi, hanem annyi vitézséget, mint amennyit mi tanusítunk, mások is sokan tanúsíthattak. Sokan haraptak a fűbe s én örülhetek és hálát adhatok istennek, hogy a lábamon kapott súlyos sérüléssel megszabadultam, mert egy golyó majdnem elsodort. Mint láthatja, a lövés, mely rám volt irányozva, jól talált, még most is sántítok belé. A fiatal hölgy lesüté a szemét s egy pillanatig hallgatásba mélyedt. Aztán hirtelen újra föltekintett s mosolygva szólt: — De mi nagyon is eltértünk tárgyunktól: ön kétségkívül hízelgő s oly sok szépet tud mondani. Ugyan, mondja csak, honnan jő mindaz? — Az bizony a szivemből ered, kincsem. — Elhiszem, hanem annak a szívnek sok gyakorlata lehetett annak idejében... a korábbi időkben. Vájjon ki mellett gyakorolta az magát? Mert csak nem képzeli, hogy elhiszem, mikép ön mindig olyan volt, mint most. A minap beszéltem az ön gazdasszonyával, mert hát csak tudnom kell, mi hogy van az ön házánál, no, tudja a jövő végett. Az öreg Zsuzsánna sok mindent elmondott ugyan, de hát ő sem tudhatott egyes részleteket. Mondja meg csak nekem ön, igaz-e az, amit ő a többi közt mondott, hogy ön, Olaszországban vagy hol, egy hercegnőt vehetett volna nőül ? (Folyt, köv.) Aranyhegyek közt. (Abrudbánya, aug. 1.) Torockón figyelmeztettek, hogy mindaz, amit eddig átéltem Erdélyben, gyermekjáték az abrudbányai élethez képest. Szent félelemmel közeledtem e város felé, az aranyak városában meg voltam arról győződve, hogy itt tönkre fogok menni teljesen. Egy hónap alatt alig aludtam valamit, kissé el voltam gyötörve, mintha nehéz ködök közt jártam volna folytonosan. Uj izgalmakra volt szükségem, hogy némi életet mutathassak, mert izgalmak és szenvedélyek nélkül meg vagyok halva. Jobb sorsom kedvezett s másnap reggel egy új ismerősömmel, ki szives volt utitársul és egyúttal kalauzul ajánlkozni, lóháton megindultunk Verespatak felé. A gura-rosii királyi zúzdát megtekintve, a kolosszális Csetatyának vettük utunkat. Ha ez óriási sziklaüreg, melynek tizenöt-húsz öl magas falait a legerősebb dacit és kárpáti homokkőzet képezi, a természet szilaj és véletlen alkotása lenne, — lehet, nem hatott volna rám annyira; de tudva, hogy e rémületes munka, e durva szirtlapokból szabálytalanul s merészen összeállított amphitheatrum római rabszolgák műve, megdöbbenve és sápadozva léptem hatalmas bolthajtásai alól nézőterének egymásra halmozott kőkockáira. Mintha ezer és ezer villámcsapás szakgatta volna ki ez üreget a bérc tetejéből s rettenetes felhőforgatagok, záporok öblösitették volna ily óriásivá! Az ember feltekint és szédül. A kőrétegek barna, vörös és sárga erekkel csíkozva harántosan szaladnak alá; itt-ott félgömb alakú komor munkák, mélyedések és odúk, a századok előtti bányászvilág csodálatos és vesződséges tűzműveletei; kiálló párkányzat-szalagok, mohhal és penészszel benőve; erkélytöredékek, oszlopgerincek, tornác-romok mind vastag, keményaranykövekből s hidegen, hallgatagon a felhős ég felé meredve. A mélység világos nézőterét száz-kétszáz mázsa sziklapáholyok fogják körbe; egy-egy óriási trón mindegyik, melyről királyok és császárok nézik a rabszolgák keserves, kínos játékait. A magasan járó hold, mely egyenes vonalban függ a körbe futó üreg felett, szolgailag világít az iszonyú munkához, s az aláomló sugarak befényesítik a színpadot, hol köny, veríték és lánccsörgés közt folynak le a kegyetlen tragédiák. Az ívezetes folyosók korbácsütésektől, simogatástól, jajtól viszhangzanak. Kalapács, csákány bizonyos vad sietéssel, zűrös egyhangúsággal folytatja örök munkáját s ássa a sárgaszinű aranyat, mely majd a fejedelmek asztalán, palotáiban, lovain s öltözékén fog csillogni. Most minden csöndes, hallgatag. A szolga-századok fáklyavilága kiégve, a páriák siralmas története a penészvirágos kövek alá temetve. A jelen mélyebbre ássa sirüregeit s a Csetatyát csak egy érdekes tornác-öbölnek tartja, mely a modern bányák kevésbbé díszes, keskeny útjaihoz vezet. Nem volt hely Erdélyben, hol annyi különös, sajátságos és izgalmas érzés zavarta volna fel lelkemet szokott álmodozásaiból, mint Verespatakon és környékén. Arany poron jártam. A folyón, mely a hosszan ereszkedő falut kettéhasitja, száz és száz magánzúzda, mely mind aranyat tör; a patak mellett görnyedező aggok, sápadt asszonyok, gyermekek, kik mind aranyat mosnak; az utcákon lovag kövekkel telt szekerek; havasi lovak aranytartalmú kövektől nehéz átvetőkkel; a közeli bércek, az Igren, a Vajdoja, a Kirnyik, a Kirnyicel, Csetatya, Zeusz stb. mind keresztültúrva, felkeverve, átlyukgatva, arany és ezüst miatt, mintha millió és millió vakond működnék itt éj napon — mindenütt kőbányák, üregek, földtúrások, mindenütt mezei köbül, romporfirból, szürkekőből, és trachitból egygyé kevert tömegek. Szerfelett sivár látkép annak, ki festői vidékekről álmodozik s az aranyat a föld gyomrába képzeli. Itt minden arany és nyomorúság. A nemes érc hátrahagyja salakját, értéktelen törmelékkel borítja el a felszint és megkövesíti az emberek lelkeit. Ha a bányászat jól fizet, sehol sincs oly eldorádói élet, mint itt; éjjel-nappal dinom-dánom, hegyen-völgyön folytonos lakodalom, ujjongás, korcsmalárma; ilyenkor a bányász nem elégszik meg azzal, hogy egyszerű fababákra tekézzen, de telt boros üvegeket álittat a babák helyére s azokat döntögeti, zúzza golyójával; ilyenkor nem kell neki semmi, ami olcsó, vagy kevésbe kerül, mindent háromszoros, négyszeres árral fizet; régebben szokásban volt, hogy csizmáikba rakták az aranyat s bor és zeneszó mellett éjfél után ráparancsoltak a cigányra: »húzd le a csizmám s rázd ki magadnak a tartalmát...« Most már ezeknek az aranjuezi szép napoknak is vége van. A régi lárma ritkán hangzik fel újra. A természet fukarabb lett s nem adja ki oly könnyű szerrel kincseit. Jómódú emberek, kik’ ezerekkel bírtak s állhatatosan hittek a természet pazarságában, most az abrudbányai aranyváltó-ház kapufélfájánál üldögélnek rongyos, koldusruhában s nagyon szépen, alázatosan megköszönik, ha valaki egy-egy fillért dob nekik. Kiváncsi voltam ama sötét világra, mely a fényes aranyat termeli s rászántam magamat, hogy bejárjam mély, földalatti folyosóit. A bánya bejárata előtti őrházban fekete köpenyt és kalapot adtak ránk a boltozatokról csepegő vitriol ellen, aztán felültettek bennünket egy keskeny bányakocsira, mely nemsokára megindult velünk a síneken. A bányaajtó becsapódott mögöttünk. Benne voltunk a sötétségben s mind beljebb és beljebb haladtunk. Olaj lámpáink fénye erőtlen, bágyadt sugarakat hintett szerteszét; — a nyirkos folyosón jobbra-balra bevágások, úgynevezett bányatükrök, melyek azonban nem csillogtak, de sötéten meredtek ki ránk, mint rémszemek. A föléjk ereszkedő szirtfalak, mintha agyon akartak volna nyomni bennünket; a jég nedves, súlyos és fálasztó volt. Az ember, midőn föllélegzett, azt hitte: mázsás kövek nehezednek mellére. Éreztem a boszorkánynyomást. Szemem még eddig soha nem érzett izgalom hevétől égett; arcom kigyult, majd elhalványodott; szivem reszketett, megállt s ismét hevesen vert. Ez üreges, bokros, egyenetlen ivekbe hajló kőfalak alatt, távol a napvilágtól, az élettől, rémes egyedüliségben — mindaz, ami körülöttem látszott, rettenetesnek, zordnak s kisértetszerűnek tűnt fel, úgy tetszett, hogy az út, melyen megindultam s mely szabálytalanul kanyargott velem az aranycsíkos rétegek közt, — végtelen s egyenesen az alvilág tüzein visz keresztül. A szeszélyesen szétágazó vonalak, megannyi polyp-karkint nyúltak és sötétlettek felém. E hosszú s keskeny üregekből dohos, nyirkos jég tolult elő. Az oldalfalakról viz csörgött, mintha a mélység borzasztó terveket főzött volna titokzatos rejtekeiben s rész gondolatainak izzadsága verte volna ki homloka kőlapjait. A bányatükrök szögleteiből gnómok tünhettek elő vérvörös kucsmákkal fejükön, apró kalapácsokkal kezükben, barna bőrruhában, mely derékon drágaköves 850