Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-11 / 206. szám

serlege is szerepelt. Mikor az örömapára került a sor, hogy a pohárköszöntéseket viszonozza, ünnepé­lyes komolysággal kívánta, hogy az uj kor küszöbén megfogamzott sok jószándék valósításához adjon is­ten az uj nemzedéknek állandó kitartást, s minthogy a kezében lévő ereklye birtokcrme nem a legtisztes­ségesebb, azt hiszi, hogy a dicsőült szabadsághős szellemét semmivel inkább ki nem engesztelhetné, mint ha a sors szeszélye által a Sándorházy család birtokába jutott serlegéből, minden jelenlevő vendég áldomást vzit ama nemzet szebb jövőjére és boldog­ságára, melyet a feledhetetlen fejedelem mostoha vi­szonyok közt célhoz juttatni ezerek vére árán sem tu­dott; de a melyet az uj kor előretörő nemzedéke szorgalmas munkája verítékével fog az Ígéret földé­re bevezetni; hogy ott ezer éves küzdelem után, — ha isten is így akarja — másik ezer évig élvezhesse a béke áldásait, s a polgári erény jutalmául virágzóbb és boldogabb legyen, mint volt valaha. A serleg a Rákóczi-induló­ lelkesitő harsogása alatt kézről kézre járt s ez a majdnem vallásos kegyelettel ürített áldomás Bessenyey Sándorra oly megrendítő hatással volt, hogy megfeledkezve elveiről, Sándorházy Bence urat nyílt ember létére is szeretetteljesen össze­csókolgatta. Bagaméry Miska pedig, mihelyt Jenő a menyasszonynyal a táncot megnyitotta, Korda Bandi­val amaz ürügy alatt vonult az ispán szobájába, hogy a várdai banda nótája sokkal jobban a szivéhez szól, s azt is hozzá tette, hogy az ezüst serlegből egy pár korty borral ivott áldomásnak kellő foganatját alig remélheti, annálfogva a Rákóczi emlékének méltó megtisztelésére a harmadfél-ticés zöld kancsót egy­huzamban kihajtotta s a Bence ur lelkesítő áldo­másának gyújtó hatása alatt szentül felfogadta, hogy az Érmellékén a munka apostolának szerepét magára vállalja, s mindent el fog követni, hogy a bortermelés mind a mennyiséget, mind a minőséget illetőleg, a le­hető legvirágzóbb állapotra s legnagyobb tökélyre emelkedjék. Roland asszony. (A francia forradalomból.) (Vége.) Október 31-dikén, a girondisták kivégzésének napján, Roland asszonyt a Conciergeriebe vitték. Életének ez volt legszomorúbb napja. Barátai közül számosan estek a nyaktilónak áldozatul. Úgy haltak meg, mint az ó­kor ifjú hősei. A kivégzés alig tartott félóra hosszáig; félóra alatt tömegesen terültek el észt és tudományt a világból. A sirásó következőleg készíti számláját: »Huszonhárom girondista képvi­selő koporsója száznegyvenhét frank, temetési költség hatvanhárom frank. Összesen kétszáztíz frank.« Ily olcsó volt Franciaország dicső ifjúságának halála. A vértanúkat akkor kevesen siratták, de Roland Manón sok könyet hullatott tömlöcében. Midőn a girondisták a forradalmi törvényszék előtt állottak, Manón abban a hitben volt, hogy tanúnak fogják őt oda idézni. A­­ bírák azonban tartottak a lelkes nő ékesszólásától és­­ bátorságától, s Manón csak papírra írhatta vallomá­­­­sait az utókor számára. Anna vádiratait Roland asz­­­­szony »rövid jegyzetekkel« látta el, védelmül pártja főképviselőinek, s e maiglan fenmaradt jegyzetek fé­nyes tanúbizonyságot tesznek éles eszéről, finom em­­­­berismeretéről és nemes lelkesüléséről a szabadság és barátság iránt. Roland Manont azelőtt úgy írták le, mint a Rousseau Júliájának teljes titánképét, feltűnő szép­ségű szempárral, gyönyörű hajjal, kecses termettel és párját ritkító arccal; egy fogolytársa pedig, Riouffe, következőleg ecseteli a bájos s egyszersmind hőslelkű nő végnapjait: »Egész arca átszellemült kifejezéssel birt. A balsors és a hosszú fogság a búskomorság nyomait festette vonásaira; de e nyomokat elsimitó természetes élénksége; igazán köztársasági szellem volt e testben, mely kecses magatartást és királyi méltóságot egyesitett magában; fekete nagy szemei­ben szokatlan szendeség és tűz ragyogott. Gyakran szóba állt velem börtöne rostélyzatán keresztül. A forradalom csodájának tartottam, hogy ily bájos fran­­­cia nő, kinek halála el volt már határozva, ily szaba­don, ily bátran tud beszélni. Mindnyájan tisztelettel­jes csodálattal hallgattuk, komoly, nyájas szavait. Oly szépen tudott beszélni, hogy azt véltük: eddig nem sejtett zenehangokat hallunk.« A forradalmi törvényszék előtt Roland asszony fehér ruhában jelent meg. Fölbontott szép haja övéig ért. A vallatásnál a legsértőbb kérdések sem bírták megtörni lélekjelenlétét, bátorságát; ő csupán azon volt, hogy védelmezze férjét. »Elküldhettek a vesztő­helyre, — m­ondá szokott nyájassággal és erélylyel, — de nem rabolhatjátok el tőlem az édes elégtételt, hogy jó lelkiismerettel és meggyőződéssel bírok s hogy az utókor meg fog beszülni engem és férjemet, örök szégyen bélyegét ütve üldözőinkre.« Roland asz­­szony büszkén, lelkesen beszélt, de elvonták tőle a szót. E meggyaláztatást annyira zokon vette, hogy sírva távozott a kihallgatási teremből. Ügyvédével, Chauveau-Lagarde-dal hidegvérűen tanácskozott a védelem eszközeiről, azután gyűrűt húzott le ujj­áról s átadta az ügyvédnek, mondván: »Ne jöjjön holnap a tárgyalásra! Nekem nem használhat többé, önmagának pedig csak ártana. Fogadja tőlem az egyetlen zálogot, melyen kivül mást nem nyújthat önnek hálám. Holnap már nem leszek többé.« Halálra ítélték, s ő így szólt biráih­oz: »Méltó­nak tartatok arra, hogy a nagy férfiak sorsában osz­tozzam, kiket ti halálra hurcoltatok; köszönöm; egy­úttal tudtotokra adom, hogy ama férfiakéhoz hasonló bátorsággal iparkodom a vérpadra lépni. « Midőn visszatért börtönébe, fogolytársai benső részvéttel fogadták s ügyének fordulata után tudako­zódtak. Roland asszony könnyen érthető kézmozdu­lattal felelt. Mindnyájan sírva fakadtak. Roland asszonynak mákonya volt, de nem vette hasznát, mert abban a hitben élt, hogy halálával hasz­nos áldozatot tehet hazájának. Naplójának végső jegyzetei ritka lelki nagyságra mutatnak. »Halkatlan dicsőségre tesz szert az ártat­lanság, — úgy­mond, — ha gonoszságtól és aljasság­tól elitéltetve vérpadra lép. Bárcsak én volnék az utó­só, ki áldozatúl esik a pártgyűlölet dühének! Ezer örömmel hagynám el a földet, mely a jókat elnyeli, mely be van szenyezve az igazak vérével.« Magasz­talja továbbá az igazi szabadságot, mely csupán a nagy lelkek tulajdona, kik megvetik a halált és halni tudnak a szabadságért; nem gyönge embereknek való a szabadság, kik alkudozásba bocsátkoznak a bűnnel; nem romlott embereknek való, kik a szégyen és nyo­mor posványából fölemelkednek és megfürödnek a vér­padról lefolyó vérben. »Mig nem lesztek bölcs és igaz­ságos nép, — mondja polgártársainak Roland asszony, — üres hang lesz nektek addig a szabadság. Egymás­nak áldozatúl fogtok esni, holttesteket kaptok kenyér helyett, el fogtok veszni a rabszolgaság jármában.« Ezek voltak utósó sorai. Mondják, még a vesztő­helyen is kért íróeszközöket, hogy leírja végső gondo­latait. »Kár, hogy megtagadták tőle e kívánságot.« — mondotta Goethe. — Roland asszony élete végén ad­dig nem sejtett gondolatok támadnak az ember lelké­ben, mint boldogult démonok, kik fényesen szállnak a múlt hegycsúcsaira.« Roland Manon nyugodtan készült elő a halálra, elbúcsúzott övéitől, arra inte leányát, hogy méltó le­gyen szüleire, kik nagy példákat hagytak rá, azután végrendeletet készített. Kivégeztetése napján ismét fehér ruhát öltött, haja alá omlott vállain, arcát futó pir, ifjú megdicsőülés borította el. Habzó szájú fúriák táncolták körül a halottaskocsit és dühösen ordito­­ták: »A nyaktiló alá vele!« Roland asszony e sza­vakkal válaszolt: »Csöndesüljetek,hisz látjátok,hogy útban vagyok már a nyaktiló felé; azok, kik oda visz­nek, nemsokára követni fognak engem, s ti tapsolni fogtok haláluk felett, a­mint megtapsoljátok most az én halálomat.« A halottaskocsiban még egy Lamar­­che nevű aggastyán ült, de ennek nem volt oly erős lelke, mint Roland asszonynak. E nő vigasztalta, szó­­rakoztatá őt útközben s még mosolyt is csalt ajkaira. A vérpad mögött a szabadság szobra volt fölállítva. Manón meghajta magát a szobor előtt és igy szólt: »Mennyi bűntényt követnek el a te neved­ben, oh szabadság!« Arra kérte a hóhért, hogy előbb Lamarcheot fejezze le, mert az aggastyánnak fájna, ha vért látna ömleni. Azután lélekjelenléttel nézte végig Lamarche kivégeztetését és felszólítás nélkül lépett utána a nyaktiló alá. Elől kissé fölemelte ruhá­ját, hogy be ne szenyezze a Lamarche vérétől. 1793 nov. hó 10-dike volt a Roland Manon ha­lálának napja. Öt nappal a kivégeztetés után, Rouen­­től négy mértföldnyire, az országúton egy férfi holt­testét találták, ki tőrrel szúrta keresztül szivét. E férfi Roland de la Platiére ex-miniszter volt. 1794-ben pedig farkasoktól megcsonkított két férfi­ holttestet találtak déli Franciaországban: Petiont és Buzot-t, kik méreggel vetettek véget életüknek. A hű barátok nem akarták sokáig túlélni a ritka nőt. F. 130-ad másodperccel később jut az agyvelő tudomát­­ára, mintha ez érintés a fülnél vagy orrnál történ­­volna. Helmholtz erre vonatkozólag azt mondja: egy a bőrre tett érzéki érintés egy másodpercben 180 lábat tevő gyorsasággal halad az agyvelő felé. Ebben csak­nem egy tized másodpercnyi idő telik el, míg az aka­rat amaz idegeknek adja át elhatározását, melyek által bizonyos izmok a megfelelő tevékenységbe ho­zatnak. Ez idő az, mely a különféle személyeknél szel­lemállapotokkal változik s egy ugyanazon személynél csakis a legmegfeszitettebb figyelemmel marad meg szabályosságában. Ép oly gyorsasággal, a minővel az érzés az agyvelővel közöltetett, küldi ez elhatározását az izmoknak s ismételtetik egy századrész másodperc, mig ezek tevékenységöket megkezdik. Ekképen múlik el 11/4 egész 2 tizedrésze a másodpercnek az első ér­­­zés és az első izommozgás között. Ez amaz érdekes tény, mely által a gondolat is az idő törvényei alá esik, és e tényen alapszik, hogy oly érzékileg észlelhető jelenségeket, melyek közt egy tizedrész másodpercnél csekélyebb időköz fekszik, gondolatainkkal nem követhetünk eléggé gyorsan. Például két szikra, melynek fölvillanása közé csak ily időszak esik, szemünknek, mint egy — néha erő­sebb — szikra fog föltűnni; ha pedig ilyképen hu­zamosabban ismétlődnek a szikrák, nekünk folyton égő tűznek fognak azok tetszeni. Ezen alapszik a tü­nemény, hogy midőn égő parázst gyorsan körben for­gatunk, a parázst nem, de helyette tűzgyűrűt fogunk a gondolatról. (B. Gy.) »Az idő rohama« —­oly­­kéria ez, melyről gyakorta hallunk beszélni, kivált a távozó év végén többnyire fölületesen, könnyelműen, de olykor­olykor a szív mélyéből eredő érzelemdús hangon is. Fölületesen, midőn mintegy neheztelőleg szólunk az idő gyors futamáról, pedig hiszen az idő nem méri maga magát, hanem életünk méri azt. Nem az év múlt el oly hamar, hanem életünk röpült tova olyan gyor­san. Ezerszer és milliószor fogja még a föld megkerülni fáradhatlan kitartással a napot, de mi már nem leszünk szemtanúi sokáig, mert egy emberélet csak futó pillanat az örökkévalóság végtelenségében, mig a mi életünkben egy év már jelentékeny időszak. A világ órája és a mi életünké eleintén egyforma gyorsasággal halad­nak s mi mégis az idő gyors múltáról panaszkodunk, mert életünk óramutatója mindinkább hátramaradt s nem birt­am annak örök pontosságával lépést tartani. Az idő az emberiség létjövendője szerint válto­zik. Mennél erőteljesebb saját fejlődésünk, annál ma­radandóbb az idő. Ki soha sem áll meg, az elől soha sem fut az idő. A test múlandóságát ki sem tagadja. »Csak a szellem«, halljuk közbevetni, az nincs kötve időhöz, csak a gondolat, mely gátoltalan röpül a csil­lagokig, születik szabadon, mint a Jupiter fejéből szülemlett Minerva; csak a gondolat röpülése éri el ama páratlan gyosaságot, melynek fölfogására az em­beri ész képtelen, megmérésére az emberi érzék tehe­tetlen. Szép e hit, olyan szép, hogy sajnálat fogja el a búvárt, midőn azt hideg kézzel széttépni készül. De őt nem vezérelheti gyöngéd érzés, ő kénytelen meg­hódolni hivatásának parancsoló törvényei előtt, s azért megméri a gondolat gyorsaságát. A gondolat gyorsaságát mérni meg! e kísérletet első pillanatra sokan hóbortos szándéknak fogják tar­tani. De sok mást is tartottak már lehetetlenségnek, míg a­ haladó kor az ellenkezőkről győzte meg az em­beriséget. A fényről 185 év előtt ugyanazt állíták, mit a gondolatról; közvetlenül, időköz nélkül hitték azt keresztülröpülni a végtelen űrben , a naptól földünkig, s csak ekkor sikerült Olaf Römers dán csil­lagásznak kiszámítani és bebizonyítani, hogy a nap­sugaraknak ez at megtételére nyolc perc s tizenhárom másodperc szükséges. Igaz, hogy oly idő alatt, mely alatt mi alig volnánk képesek pár száz lépést meg­tenni, a fény húszmillió mértföldet fut be. Ne volna-e lehetséges, hogy a gondolat hasonló és a mellett mér­hető gyorsasággal bírjon, hogy az érzéki befolyás és észrevétele között némi — habár rendkívül csekély — időköz létezzék? Hányszor történt összehasonlítás a gondolatszülő idegszerkezet és a villanyos táviró között, pedig ennek hatása sem rögtöni. Bátran állíthatjuk, hogy az észnek ama munká­jánál, miszerint fölveszi az érzéki behatást s rendelke­zik az életi organizmusban, bizonyos időre van szük­sége. Kivül esik e cikk keretén a gondolat megméré­sének módját ismertetni, s tán elég, ha megemlítjük, hogy a tert­ek egy érintése a nagy lábujj hegynél 898

Next