Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-18 / 212. szám
------r. .-r-- - • ^ “ ' ° Pj" ‘" ,4 Péntek, szeptember 18. 1874. 212. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői irotás. hhhhh JpLHHHpi hhhh h^hí m Hirdetések Tpmn/A T? HST T. A PflIT «1*.TM:.*** e“idii::j“- * ' vAilV/kJl I in I V/IL “asst az ünnep utáni napokat kivéve SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: a kiadóhivatalba •mindennap küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be. »A Fővárosi Lapok kiadó hivaalába Pesten:« Magányban. Csermely habja int fodrával : »Jer, igyál itt feledést!« A folyam vad árja zúgja: »Temesd el a szenvedést!« Tó mélyéből híva nyúlnak Itt felém fehér karok : »A kik keblemen nyugosznak, Azok mind, mind boldogok !« És vágy ragad és vágy viszen Merre ár dagad, rohan, És lehajlom és lenézek A zöld árba hosszasain S csillagosan jő az éjjel, Távolból kong a harang — Mindenünnen, légből, vízből Szól a vonzó, hívó hang: »Jer nyugodni, jer feledni Fáradt, megtört gyermekem — A hullámok hív barátok — Jer pihenni keblemen !« Wohl Janka. —-nser»--A h á 1 á 11 a n. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) IV. A kis városban megszokták már Lépes doktor furcsaságait s e furcsaságok közé számították, hogy az orvos ur fölfogad egy idegen ifjút, a ki neki sem inge, sem gallérja, egy csavargó komédiást, a házánál tartogatja, felöltözteti s aztán saját pénzén az egyetemre küldi, hogy folytassa ott tanulmányait. Na, csak higgye, hogy az majd folytatni fogja. Aki egyszer megszokta a kóborló életet, nem lesz abból rendes ember soha, megint csak újra kezdi a csavargást. Nem tudja a doktor úr hová tenni a pénzét, li°gy így hajigálja ki az ablakon? Egy és más ebből a beszédből a doktor urnak is fülébe ment, hanem ő csak nevetett rá. No no, majd megválik, kinek van igaza. Ő megmutatja, hogy embert nevel a csavargóból, csak azért is, még főorvos lesz az itt a megyében vagy professzor az egyetemen. — Talán bizony még a doktor urnak veje is ? — kérdezte az adópénztárnok, aki hajdani zsandártiszt lévén, különösen ellenszenvvel viseltetett mindaz iránt, ami a csavargó név alá volt foglalható. Bámulva és sértődve tekintett rá az orvos úr. Ez mégis több volt, mint amennyit a derék férfiú emberszeretete megbirt. Az ő veje? Hüm, hűm, ez mégis sok. Az ő veje, akit kopott, lipika kabátban láttak itt csavarogni, a ki a szinlapot hordta házról-házra s este ott komédiázott a rongyos deszkabódéban ? Na ez még tréfának is sok. Nem is akart gondolni többé erre a sületlen beszédre, hanem újra meg újra fölmerült az emlékében. Csak egy véletlen eldobott szó volt az s mégis mint valami lappangó kanóc végig kígyózott az orvos allélkén. Egy szikra kellett csak hozzá s mindannyiszor lángra lobbant. Kialudt meg fölnjúlt s folyvást gyötörte az öreg embert. Az ő veje? Eh, ostobaság ! Az embereknek nincs igazán helyén az eszük. Majd épen azért nevelteti oly gonddal Idát, hogy a legelső csavargónak nyakába oda dobja. Micsoda vakmerőség ilyesmire gondolni! S minél többször megfordult elméjében ez a dolog, annál inkább boszantotta, ingerelte a gyönge embert. Az apa ellenkezésbe jött a philantroppal. Hat percben találkozik a szegény fiával, bizonyára nem nyújtja ki felé mentő kezét , de már megígért valamit s restelte visszavonni. Ez a kedélyállapot, amint egyszer befészkelte magát a gyönge ember szivébe, mind beljebb hatolt. Eszébe jutott mindaz, mit a fiatal ember hálátlanságáról hallott s mindaz, mit az maga elbeszélt élete történetéből. Sötét vonások, melyek semmi jót sem ígértek. Az öreg ur fejét csóválta. Nem kellett volna mégsem oly közel bocsátni szívéhez e gyanús múltú embert ; nem kellett volna annyira kitárni előtte házát. Az ilyen vakmerő, elszánt egyének mindenre képesek. S a nőknek oly hamar megtetszik, ami rendkívüli, ami különc, szörnyeteg. Igaz, hogy Ida még egészen gyermek, tizenöt éves, hanem a nyáron már haza jön végkép a növeldéből, és a nyáron haza jön az a fiatal ember is. Haza ? Igen, ez a ház otthona lett. Mintha csak itt született volna, mintha jogosan ide tartoznék. Mily biztossággal ir! Haza jön! Az orvos úr óhajtotta volna meggátolni e hazajövetelt. De hogyan? Egyenesen nem utasíthatja el s más módot nem talált. A gyönge öreg ember töprengett magában, de kibúvó ajtót nem lelt. Terhére esett most már a hála, a bizalom, a szeretet, melyet a fiatal ember látszott iránta mutatni. Miért épen egyedül iránta ? E rideg, cinikus lélek vájjon igazán képes-e ama meleg érzelmekre, melyek leveleiben nyilatkoznak ? Ez az ifjú, kinek szíve oly korán kiszáradt, fölmelegedhetik-e még egyszer igazán ? És az ember, aki mindenütt és mindenkiben önző, durva számítást keres, csak maga marad-e számítás nélkül ? Ez a fiú, aki gyűlöli atyját, rokonait, miért érezne szeretetet épen ő iránta ? Azért az egy-két száz forintért, melylyel az orvos úr segélyezi ? Ah, az ilyen rideg, cinikus lények elvesztették már fogékonyságukat az effélék iránt. Elfogadja a segélyt, mert rászorult. Hálát színlel, mert még többet vár. Oh, az efféle emberek ki tudnak számítni mindent. Minél gyakrabban tépelődött a doktor úr e gondolatokkal, annál mélyebb gyökeret vert benne a bizalmatlanság. Félt, hogy — mint a színigazgató magát költőileg kifejezni szokta, — kígyót melengeti kebelén. Miért tartotta volna ezt az ifjút mindenki hálátlannak, ha csakugyan nem úgy volna? Az apa nem lehetett volna iránta oly kegyetlen, a nagybátya nem oly szívtelen, ha okot nem szolgáltatott volna rá. És ki tudja, mennyi okot ? A vér nem válik vízzé s nem igazságtalan az egész emberiség. De az egyik percben ezt, a másik percben mást gondolt a gyönge öreg ember. Aközben napok múltak, hetek, hónapok. Ida már itthona volt s Zengvári Ödön minden nap megérkezhetett. Az orvos úr végre ez izgatott állapotban egy levél írására szánta el magát. E levélben óhajtását fejezte ki, mennyireszeretné látni a fiatal embert, de tudván azt, hogy az ilyen vakációzás mindig a tanulmányokban való hátramaradást hozza magával, lemond inkább a viszontlátásról s azt kívánja, hogy Ödön csak maradjon Budapesten az egész szünidő alatt s látogassa szorgalmasan a kórházakat. Fiatal ember sokat tanulhat ott. Különben is a doktor ur nagymérvű reparációkat készül tétetni házán e nyári hónapok alatt s egy pár szobácskára kénytelenek öszszeszorulni valamennyien. Két napig zsebében hordta a levelet az orvos ur. Még mindig habozott, elküldje-e. Hanem egy elszánt percben, midőn az apai félelem s az arisztokratikus hiúság nagyon erősen legyűrték a philantropiát, végre mégis postára adta a levelet. Késő volt. Másnap megérkezett Zengváry Ödön. V. Alig lehetett rá ismerni, nem az a sápadt, elsatnyult fiatal ember volt, aki egy félév előtt. Csinosan öltözködve, haja gondosan fodrozva, arcán az egésség színével s nyílt, merész pillantással szemeiben, egészen megváltozottnak látszott. Stanci néni bevallotta, hogy egész megjelenésében van valami elegáns, bár kissé színpadias. Ida elpirult, mint ahogy hasonló korú, a zárdából kijött leányok minden alkalommal elpirulni szoktak. A doktor ur zavartan dadogott valamit s feszes és hideg maradt. A fiatal ember éles szemét ki nem kerülhette az; az első pillanatban észrevette. Látta, hogy ő itt nem szívesen látott vendég többé; látta, hogy az orvos ur igyekszik visszahúzódni s keserű mosoly futott at ajkán. Ama mosoly, mely már egy idő óta nem igen jelentkezett ajkai körül. (Folyt. köv.) Egy kártyás életéből. Bret Harte elbeszélése. (Vége.) A találkozás tizenkét órával később, két mértföldnyire a szállodától, a Stockton felé vezető mélyútban volt. Mikor mr. Oakhurst a Starbottle kezéből pisztolyát átvette, ezt súgta neki: »Bármikép érjen véget ez ügy, én nem térek többé a szállodába vissza. Ön különböző följegyzéseket fog szobámban találni. Menjen ön ...« Itt torkán akadt a hang s Starbottle ezredes nagy ámulatára, elfordító könybe lábadt szemét. »Én több mint egy tucat ily ügyben voltam mr. Oakhursttel, — mondá később az érdemes ezredes — a nélkül hogy valaha hasonló elérzékenyedést észleltem volna nála; de átkozott legyek, hanem úgy vélekedtem, hogy utószor lép ezúttal a porondra, midőn a kijelölt helyet elfoglalta.« Mindkét lövés csaknem ugyanabban a pillanatban történt. A másik pillanatban mr. Oakhurst jobb keze lehanyatlott s a pisztoly kiesett volna az elzsibbadt kézből, ha izmainak és idegeinek edzettsége nem erősebb a fájdalomnál, melyet érzett. Szilárdul tarta fegyverét, mígnem, — anélkül hogy állást változtatott volna, — a bal kezébe vette azt át. Ekkor egy végtelennek tetsző mély szünet állt be. Egyszerre kéthárom egyén futott ama helyre, hol könnyű füstfelhő keringett egy összeroskadt test fölött — s aztán Starbottle ezredes mr. Oakhursthez sietve, ezt suga fülébe: »A golyó a tüdőbe hatolván, halálos sebet ejtett. El innen, a mily gyorsan csak lehet.« John kérdőleg vett sötét szemét segédjére, a nélkül hogy őt hallotta volna. Egy más hangra figyelt ő, mely átellenéből hangzott felé. Egy pillanatig habozott s aztán egy lépést tett a csoport felé. Midőn azonban az alakok szétváltak egymástól, ő is megállóit s várta az orvost, ki gyorsan közeledett hozzá. — Ő egy pillanatra óhajt önnel beszélni, — szólt ez. — Önnek kevés vesztegetnivaló ideje van, de ellenfelének még kevesebb, — vete utána. Mr. Oakhurst szeméből a kétségbeesés tükröződött vissza. Oly keserves, oly reménytelen kifejezést öltött arca, minőt nála addig senki sem tapasztalt, úgyhogy az orvos, ki egyszerre a szétzúzott karra tekintett, fölkiáltott: »Ön is meg van sebesitve !« — Karcolás csak, semmi egyéb, — viszonzá mr. Oakhurst vállvonva, s keserű mosolylyal tévé utána: — Ma nem voltam szerencsés. No de menjünk, hadd tudjuk meg, mit akar. Lázas sietséggel rohant oda s a másik szempillantásban már ott állott, ahol a haldokló feküdt, nyugodt, mozdulatlan központját képezve az izgatottan ott álló csoportnak. Mr. Oakhurst arcizmain rángás vonult át, midőn térdére ereszkedve, baljával a hal.