Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-23 / 242. szám
Péntek, október 23. 1874. 242. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: __ 7 _ _ _ _ _ —— Hirdetések TJJATTA p AÖT T A PflIT ...».32.«..» * vfXlIlV/Öl JJAJTV/IX. -ääST ““ISS“” SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a l‘l‘.J“J'*tall‘* Nem látták a kicsi fiam ? Farkas nyí az erdő mélyén, Sziszeg a szél, majd megdermed . . . — Gonosz anyád hajd hová csal ilyen későn, szegény gyermek! »Kicsi fiam látod, látod Azt az erdőt, fenn a bércen? Édes apád nincs meghalva, Ott lakik a közepében. Hozzá viszlek, — csak csöndesen, Ne rídd fel az egész utcát!« Félre fordul : »Jaj istenem ! Ha meglátnák, ha megtudnák!« ,Édes anyám, ha a farkas ! Én úgy félek .... ne vígy engem !* »Dehogy farkas, dehogy farkas, Csak csöndesen édes szentem !« Sivít a szél, halad az éj, Kettőt ver a toronyóra. Nyivó farkas csak elhallgat, Mintha egyéb dolga volna. S haza tér a gonosz anya, De lelkében mély küzdés kél: »Kárhozatos szerelmeddel Gonosz férfi mire késztél? Nem tehetem! Jaj nem hagyom Erdők mélyén egymagára, Megfagyni, vagy vért éhező Vadállatok prédájára! Visszahozom .... hisz rám hagyta Apja a halálos ágyon; Ha nem kellek gyermekestől: Mondj le rólam, azt se bánom!« És elindul és keresi, De nem kapja szegénykét meg; Egy fatötül százszor megy el, S egy fatőhöz százszor tér meg. Másnap reggel egész falu Utcára gyűl kíváncsian, S egy őrült hang mind azt kérdi: »Nem látták a kicsi fiam ?« Jakab Ödön. —-—t.——--- Egy elveszett ifjú élet. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) VL Harmadfél év múlt el azóta. Karvalyos Imréné a fővárosban tölti a farsangot férjével. Mikor Karvalyosékról van szó, természetesen mindig a nőt szokás említni. A férj, az csak olyan toldalék. A bárgyú embert orránál fogva vezeti neje s a világ ezt nagyon természetesnek találja. Az asszony mulat, s a férj azalatt lemegy az istálóba s félnapokat elüldögél lovai közt. A lovak jó állatok. A lovak hálásak az iránt, a ki őket tartja, nyerítnek örömükben, mikor jön s megnyalják kezét, ha oda nyújtja. A ló nem olyan, mint az asszony. Az otthőn pompában él, kényelemben, dúsgazdagságban, s nincs értte egy mosolya, egy nyájas szava annak a számára, ki neki ezt a pompát, ezt a kényelmet szerezte. A lovak nemes állatok. Nem csalják meg gazdájukat. S megsimogatja őket és leül közéjük. A vén kocsis Gergely s a lovászlegény Miska néma jelbeszédet folytatnak az uruk háta mögött s nagyon is érthető mimikával mutogatnak a homlokukra. Ott hiányzik a nagyságos urnák valami. A nagyságos ur egymás után készíti magának a papircigaretteket s beszélget a lovaival. — Délceg, nem sokáig maradunk itt öreg. Nem sokáig. Ne húzd be úgy a nyakadat. Még egy kis agarászatra jut időnk. Ne búsulj. . . . Sárga. Nem maradsz csöndesen ? . . . Lady, a jövő héten ostorhegyre fogunk. Gergely, a Ladynak jól gondját viselje. — Ühüm, — mormog a vén kocsis. — Tán bizony aranytálból etessem ? Karvalyos Imre nem felel rá semmit. Megszokta ő már a gorombáskodást a cselédektől is. Olyan csöndes, gyámoltalan ember, aki nem igen szokott kitörni. — Kilovagol ma a nagyságos asszony ?— kérdi Gergely kisvártatva. — Nem tudom, Gergely, — felel az úr. — Hát csak azért mondom, mert Miskának megdagadt a lába s elkísérném ma én, ha nagyságodnak ugy tetszik. — Nem bánom, Gergely, — felel az ur. Aztán megint csönd állt be. A kocsis tovább szívta a kapadohányát, az ur meg a papir cigarette-jeit Hosszú idő telt el igy, mig egyszer újra megszólalt a vén kocsis. — Én már az apját is szolgáltam a nagyságos urnak. — Tudom, Gergely. — Az ölemben hordtam a nagyságos urat, mikor akkora volt, mint az öklöm. — Tán valamivel nagyobb, Gergely. A vén kocsis megengedi, hogy Valamivel nagyobb. Hanem hát az is igaz, hogy ő már régi szolga, lovászgyerek volt az öreg nagyságos urnás, sok ló megfordult már az ő kezén. Karvalyos Imre a fejével bólint, hogy ugy van s a Ladyval bocsátkozik megint társalgásba.— Hát csak azért mondtam, — szólt az öreg Gergely, — mert én becsületes ember vagyok, uram. VII. Azalatt fönt a termekben a szép úrnő unatkozik. Anyja ott tipeg mögötte s most is sóhajtozik. Pedig Jolánt már férjhez adták s Mariskának is bizonyosan találnak vőlegényt. Az öreg Kubik szeptemvir már is jár a lányka körül. Gimesváryné ugyan azt tartja, hogy a méltóságos ur nagyon is vén a kis Mariskához, de Aranka kacagva jegyzi meg: — Nem baj, csak gazdag legyen. Ez a te elved, mama. Gimesváryné hallgat és fölsóhajt. — Miért ne szereznéd meg a másik leányodnak is azt a boldogságot, amit nekem szereztél ? S a szép ifjú nő keserűen, erőtetve kacag. — Kérdeztétek nálam, hozzám való-e a férj ? Engem odaadtatok akaratom ellen. Az anya összekulcsolja két kezét s lehajtja fejét. — Azt mondtatok, megnyílik előttem az élet, tőlem függ, hogy boldog legyek. Ha tőlem függ, hát én meg is teszem. Örülhetsz, anyám, az udvarlók csak úgy hemzsegnek lábaimnál. Enyim az élet. — Aranka! — szólt anyja dorgálólag. A szép fiatal asszony hátravetette fejét és hidegen kacagva nézett anyjának a szemei közé. Gimesváryné, ugy látszott, szavak után kapkod. Eltakarta arcát s lassan, töredezve, bánatosan szólt: — A mi megtörtént, az megtörtént, Aranka. Férjed jó, becsületes ember, kissé tán különös, kissé egyszerű ehhez a rafinirozott világhoz, de jó ember. Azt hittem, össze fogtok szokni. . . . — Azt hitted, mama? Persze hogy a tébolydában is hozzászoknak az ápolók a betegekhez. — Aranka! — Miért ne mondjam ki ? Mit őrizgetjük a titkot? Hisz az egész világ tudja, utánam suttogják, a merre megyek, szánakozó arcok fogadnak a társaságban, ujjal mutatnak rám: nézzétek, ez az a fiatal nő, aki férjhez ment egy eszelőshöz, csak azért, hogy gazdag legyen. Gimesváryné félbe akarta szakítni leányát, de az nem engedte. — Tudom, mit akarsz mondani, anyám. Ne beszélj nekem öntudatról. A világnak igaza van. Láttam a gúnymosolyt százszor az ajkakon, átjárták telkemet, mint tőrdöfések, ama megvető pillantások; hallottam a csípős megjegyzéseket. A nagy világban nincs számomra csak lenéző szánakozás vagy kikacagás. — A világ igaztalan, Aranka. — A világ ? De hiszen az neked mindened, bálványod és iránytűd. A világ kedvéért kellett nekem a martir-padra lépni, hogy ti nagyúri dámák lehessetek. — Aranka, az istenért, hallgass! — könyörgött az anya. — Miért hallgassak ? Megtettem kivánságtokat. Hintón jártok most valamennyien, s én is csináltam magamnak a mártirságból vigjátékot. Egy évig búsultam s könyekkel áztattam vánkosomat minden este. Kértem az istent, legyen hozzám irgalmas, kegyelmes s vegyen magához. Gimesváryné csak kezeit tördelte. Aranka lázasan emelte föl villogó fekete szemét. — Az isten nem vett magához. Az istennek nem volt gondja rám. És én megtanultam, hogy ott kell keresni a vigasztalást, ahol az ember találja. A gúnyos, szánakozó pillantásokra fölforrt vérem s azt gondoltam magamban: sírni fogtok még ti is, kevély úri nők! És te tudhatod mama, hogy azóta nem egy siratja elvesztett férjét. Gimesváryné most letörölte szemét, s intőleg s emelte föl kezét leánya felé. — Aranka, ne felejtsd el, hogy anyád vagyok. — Tudom, mama, gondos anyám, — viszonzá Aranka gúnyosan. — Mikor férjem a múltkor gyanakodni kezdett s lesbe állt, Oszkár a te szobádon át ment ki a hátulsó lépcsőhöz s az Elemér levelét is te rejtetted el, mikor férjem kinyújtotta már értte kezét. — Szerencsétlen! — nyögé Gimesváryné. — Életedet féltettem. Imre szelíd, csöndes ember, de ha földühödik, irtózatos szokott lenni. — Volt szerencsém tapasztalni, — viszonzá a szép fiatal asszony hidegen. — Esküvőnk után egy héttel történt. Akkor falusi kastélyunkban laktunk. Tudod mama, abban a kastélyban, a melylyel Lilienfeld - tantettteket meghódított. Késő este volt s én épen lefeküdni készültem, a mint berohan férjem egy vadászkéssel kezében s rám kiált, hogy most meg kell halnom. A rémület elzsibbasztotta egész testemet az első percben, de a második percben már eszemen voltam. Nem könyörögtem neki, meg sem mozdultam helyemről, csak büszkén intettem az ajtó felé. »Gavallérok, uram, nem lépnek be ilyen neveletlen módon egy hölgy szobájába.« Megzavarodott, elpirult s bocsánatot kérve kiment. — Aranka, Aranka, nem sikerülhet az mindig, — szólt az anya aggódva. — Sikerül, ameddig sikerül. És ha nem, hát megkötöztetem s elvitetem az őrültek házába. — A férjedet? — A férjemet. Gimesváryné most már maga is ijedten nézett leányára. — Mindenkit, a ki utamba áll, — szólt a szép nő dacosan. S nagy fekete szemei fenyegetőleg tekintettek körül. Gimesváryné habozva, félénken emelte föl még egyszer intő kezét. — Én figyelmeztettelek, Aranka. Ne rohanj vakon vesztedbe. Amit te cselekszel, az minden határon túlmegy. Már is sokat beszélnek rólad s lehetlen, hogy valami a férjednek is fülébe ne menjen. A szép fiatal asszony hevesen válaszolt:— Beszélnek, mint roszhitű asszonyról. Tudom. Fognak még többet is beszélni, anyám. Még sokkal többet. (Vége küv.)