Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-23 / 242. szám

Péntek, október 23. 1874. 242. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: __ 7 _ _ _ _ _ —— Hirdetések TJJATTA p AÖT T A PflIT ...».32.«..» * vfXlIlV/Öl JJAJTV/IX. -ääST ““ISS“” SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a l‘l‘.J“J'*tall‘* Nem látták a kicsi fiam ? Farkas nyí az erdő mélyén, Sziszeg a szél, majd megdermed . . . — Gonosz anyád hajd hová csal ilyen későn, szegény gyermek! »Kicsi fiam látod, látod Azt az erdőt, fenn a bércen? Édes apád nincs meghalva, Ott lakik a közepében. Hozzá viszlek, — csak csöndesen, Ne rídd fel az egész utcát!« Félre fordul : »Jaj istenem ! Ha meglátnák, ha megtudnák!« ,Édes anyám, ha a farkas ! Én úgy félek .... ne vígy engem !* »Dehogy farkas, dehogy farkas, Csak csöndesen édes szentem !« Sivít a szél, halad az éj, Kettőt ver a toronyóra. Nyivó farkas csak elhallgat, Mintha egyéb dolga volna. S haza tér a gonosz anya, De lelkében mély küzdés kél: »Kárhozatos szerelmeddel Gonosz férfi mire késztél? Nem tehetem! Jaj nem hagyom Erdők mélyén egymagára, Megfagyni, vagy vért éhező Vadállatok prédájára! Visszahozom .... hisz rám hagyta Apja a halálos ágyon; Ha nem kellek gyermekestől: Mondj le rólam, azt se bánom!« És elindul és keresi, De nem kapja szegénykét meg; Egy fatötül százszor megy el, S egy fatőhöz százszor tér meg. Másnap reggel egész falu Utcára gyűl kíváncsian, S egy őrült hang mind azt kérdi: »Nem látták a kicsi fiam ?« Jakab Ödön. —-—t.——­---­ Egy elveszett ifjú élet. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) VL Harmadfél év múlt el azóta. Karvalyos Imréné a fővárosban tölti a farsangot férjével. Mikor Karvalyosékról van szó, természetesen mindig a nőt szokás említni. A férj, az csak olyan toldalék. A bárgyú embert orránál fogva vezeti neje s a világ ezt nagyon természetesnek találja. Az asszony mulat, s a férj azalatt lemegy az istálóba s félnapo­kat elüldögél lovai közt. A lovak jó állatok. A lovak hálásak az iránt, a ki őket tartja, nyerítnek örömük­ben, mikor jön s megnyalják kezét, ha oda nyújtja. A ló nem olyan, mint az asszony. Az ott­hőn pompában él, kényelemben, dúsgazdagságban, s nincs értte egy mosolya, egy nyájas szava annak a számára, ki neki ezt a pompát, ezt a kényelmet szerezte. A lovak nemes állatok. Nem csalják meg gaz­dájukat. S megsimogatja őket és leül közéjük. A vén kocsis Gergely s a lovászlegény Miska néma jelbeszédet folytatnak az uruk háta mögött s nagyon is érthető mimikával mutogatnak a homlokukra. Ott hiányzik a nagyságos urnák valami. A nagyságos ur egymás után készíti magának a papircigaretteket s beszélget a lovaival. — Délceg, nem sokáig maradunk itt öreg. Nem sokáig. Ne húzd be úgy a nyakadat. Még egy kis aga­­rászatra jut időnk. Ne búsulj. . . . Sárga. Nem ma­radsz csöndesen ? . . . Lady, a jövő héten ostor­hegyre fogunk. Gergely, a Ladynak jól gondját viselje. — Ühüm, — mormog a vén kocsis. — Tán bi­zony aranytálból etessem ? Karvalyos Imre nem felel rá semmit. Megszokta ő már a gorombáskodást a cselédektől is. Olyan csön­des, gyámoltalan ember, a­ki nem igen szokott kitörni. — Kilovagol ma a nagyságos asszony ?— kérdi Gergely kis­vártatva. — Nem tudom, Gergely, — felel az úr. — Hát csak azért mondom, mert Miskának megdagadt a lába s elkísérném ma én, ha nagyságod­nak ugy tetszik. — Nem bánom, Gergely, — felel az ur. Aztán megint csönd állt be. A kocsis tovább szív­ta a kapadohányát, az ur meg a papir­ ci­garette-j­eit­ Hosszú idő telt el igy, mig egyszer újra megszó­lalt a vén kocsis. — Én már az apját is szolgáltam a nagyságos urnak. — Tudom, Gergely. — Az ölemben hordtam a nagyságos urat, mi­kor akkora volt, mint az öklöm. — Tán valamivel nagyobb, Gergely.­­ A vén kocsis megengedi, hogy Valamivel nagyobb. Hanem hát az is igaz, hogy ő már régi szolga, lovász­gyerek volt az öreg nagyságos urnás, sok ló megfor­dult már az ő kezén. Karvalyos Imre a fejével bólint, hogy ugy van s a Ladyval bocsátkozik megint társalgásba.­­— Hát csak azért mondtam, — szólt az öreg Gergely, — mert én becsületes ember vagyok, uram. VII. Azalatt fönt a termekben a szép úrnő unatkozik. Anyja ott tipeg mögötte s most is sóhajtozik. Pe­dig Jolánt már férjhez adták s Mariskának is bizo­nyosan találnak vőlegényt. Az öreg Kubik szeptemvir már is jár a lányka körül. Gimesváryné ugyan azt tartja, hogy a méltósá­­gos ur nagyon is vén a kis Mariskához, de Aranka kacagva jegyzi meg: — Nem baj, csak gazdag legyen. Ez a te elved, mama. Gimesváryné hallgat és fölsóhajt. — Miért ne szereznéd meg a másik leányodnak is azt a boldogságot, a­mit nekem szereztél ? S a szép ifjú nő keserűen, erőtetve kacag. — Kérdeztétek nálam, hozzám való-e a férj ? Engem odaadtatok akaratom ellen. Az anya összekulcsolja két kezét s lehajtja fejét. — Azt mondtatok, megnyílik előttem az élet, tő­lem függ, hogy boldog legyek. Ha tőlem függ, hát én meg is teszem. Örülhetsz, anyám, az udvarlók csak úgy hemzsegnek lábaimnál. Enyim az élet. — Aranka! — szólt anyja dorgálólag. A szép fiatal asszony hátravetette fejét és hide­gen kacagva nézett anyjának a szemei közé. Gimesváryné, ugy látszott, szavak után kapkod. Eltakarta arcát s lassan, töredezve, bánatosan szólt: — A mi megtörtént, az megtörtént, Aranka. Fér­jed jó, becsületes ember, kissé tán különös, kissé egy­szerű ehhez a rafinirozott világhoz, de jó ember. Azt hittem, össze fogtok szokni. . . . — Azt hitted, mama? Persze hogy a tébolydá­ban is hozzászoknak az ápolók a betegekhez. — Aranka! — Miért ne mondjam ki ? Mit őrizgetjük a tit­kot? Hisz az egész világ tudja, utánam suttogják, a merre megyek, szánakozó arcok fogadnak a társa­ságban, ujjal mutatnak rám: nézzétek, ez az a fiatal nő, a­ki férjhez ment egy eszelőshöz, csak azért, hogy gazdag legyen. Gimesváryné félbe akarta szakítni leányát, de az nem engedte. — Tudom, mit akarsz mondani, anyám. Ne be­szélj nekem öntudatról. A világnak igaza van. Lát­tam a gúnymosolyt százszor az ajkakon, átjárták tel­kemet, mint tőrdöfések, ama megvető pillantások; hal­­lottam a csípős megjegyzéseket. A nagy világban nincs számomra csak lenéző szánakozás vagy kikacagás. — A világ igaztalan, Aranka. — A világ ? De hiszen az neked mindened, bál­ványod és iránytűd. A világ kedvéért kellett nekem a martir-padra lépni, hogy ti nagyúri dámák lehes­setek. — Aranka, az istenért, hallgass! — könyörgött az anya. — Miért hallgassak ? Megtettem kivánságtokat. Hintón jártok most valamennyien, s én is csináltam magamnak a mártirságból vigjátékot. Egy évig bú­­sultam s könyekkel áztattam vánkosomat minden este. Kértem az istent, legyen hozzám irgalmas, kegyelmes s vegyen magához. Gimesváryné csak kezeit tördelte. Aranka lázasan emelte föl villogó fekete szemét. — Az isten nem vett magához. Az istennek nem volt gondja rám. És én megtanultam, hogy ott kell keresni a vigasztalást, a­hol az ember találja. A gú­nyos, szánakozó pillantásokra fölforrt vérem s azt gondoltam magamban: sírni fogtok még ti is, kevély úri nők! És te tudhatod mama, hogy azóta nem egy siratja elvesztett férjét. Gimesváryné most letörölte szemét, s intőleg s emelte föl kezét leánya felé. — Aranka, ne felejtsd el, hogy anyád vagyok. — Tudom, mama, gondos anyám, — viszonzá Aranka gúnyosan. — Mikor férjem a múltkor gya­nakodni kezdett s lesbe állt, Oszkár a te szobádon át ment ki a hátulsó lépcsőhöz s az Elemér levelét is te rejtetted el, mikor férjem kinyújtotta már értte kezét. — Szerencsétlen! — nyögé Gimesváryné. — Éle­tedet féltettem. Imre szelíd, csöndes ember, de ha föl­­düh­ödik, irtózatos szokott lenni. — Volt szerencsém tapasztalni, — viszonzá a­­ szép fiatal asszony hidegen. — Esküvőnk után egy héttel történt. Akkor falusi kastélyunkban laktunk. Tu­­­­dod mama, abban a kastélyban, a melylyel Lilienfeld - tante­ttteket meghódított. Késő este volt s én épen­­ lefeküdni készültem, a mint berohan férjem egy va­­­­dászkéssel kezében s rám kiált, hogy most meg kell halnom. A rémület elzsibbasztotta egész testemet az első percben, de a második percben már eszemen vol­tam. Nem könyörögtem neki, meg sem mozdultam he­lyemről, csak büszkén intettem az ajtó felé. »Gaval­lérok, uram, nem lépnek be ilyen neveletlen módon egy hölgy szobájába.« Megzavarodott, elpirult s bo­csánatot kérve kiment. — Aranka, Aranka, nem sikerülhet az mindig, — szólt az anya aggódva. — Sikerül, ameddig sikerül. És ha nem, hát megkötöztetem s elvitetem az őrültek házába. — A férjedet? — A férjemet. Gimesváryné most már maga is ijedten nézett leányára. — Mindenkit, a ki utamba áll, — szólt a szép nő dacosan. S nagy fekete szemei fenyegetőleg tekintettek körül. Gimesváryné habozva, félénken emelte föl még egyszer intő kezét. — Én figyelmeztettelek, Aranka. Ne rohanj va­kon vesztedbe. A­mit te cselekszel, az minden határon túlmegy. Már is sokat beszélnek rólad s lehetlen, hogy valami a férjednek is fülébe ne menjen. A szép fiatal asszony hevesen válaszolt:­­— Beszélnek, mint roszhitű asszonyról. Tudom. Fognak még többet is beszélni, anyám. Még sokkal többet. (Vége küv.)

Next