Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)

1875-01-14 / 10. szám

Csütörtök, 1875. január 14. 10. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................­ Megjelenik az ünnep Utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései­ (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ tizenkettedik árfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára , évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába Budapest.“ Az árny. (Elbeszélés.) Irta Endrődi Sándor. Egész napon át eredménytelenül vadásztunk az irtásban. Fedor végre megunta a mulatságot s kissé kedvetlenül kiáltott fel: »Eh! menjünk haza!« Hazafelé vettük utunkat. A keresztutnál jó éjt akartam neki kivárni, de ő nem engedte, hogy távozzam. — Ticeázzon velem, — szólt hozzám s némi gon­dolkodás után igy folytatta: — nagyon lekötelezne, ha ma este nem hagyna magamra. Zelnay Fedorral igen jól töltöm az időt. A régi gazda e vidéken s egyike ama ritka embereknek, kik az első pillanatban rögtön megnyerik szivünket, bi­zalmunkat, és többé sohasem veszítik el. Én mind­össze is csak néhány hét óta lakom szomszédságában, Nyárkúton, s mindjárt az első­­napokban összejöttem vele, hogy egy jó barátot tanulhassak becsülni benne, ki mindenben segítségemre lesz. Fedor körülbelül negyvenhét éves s őszbe hajló fürtéi dacára most is erőteljes, kellemes alak. Arca kissé búskomor, sok­szor sötét, de mélytüzü szemeiből jóság beszél s szel­leme, modora arra vannak hivatva, hogy hódítsanak. Izről-izre férfi, de gyakran (mintha valami varázsos hatalom egyszerre átalakítaná) erélyes, csengő hang­ja lágyulni kezd s remeg. Most is, hogy magához hitt, valami bánatos, édesbús lágyság rezdült át hangján, mely egyszerre szivemig hatott. Engedtem kérelmé­nek s vele tartottam. H­ős, csöndes novemberi alkony volt. Az ég egy részét szürke felhőtömeg takarta, a más rész bágyad­tan mosolygott. Egy-egy korai csillag gyűlt ki a hala­­vány-kék mennyezeten s szegényes világa erőtlenül szűrődött át az éles levegőn. A természet fáradt volt és álmos. Még küzdeni látszott az ébrenléttel és nem tudta pilláit lezárni. Minden jelensége lemondást és szomorúságot hirdetett. A bánat fátyolos színei ott játszottak az első csillagok sugarában s az utósó me­zei virágok hervadt szirmain. Az elénk terülő mezők és lapályok úgy tűntek fel, mintha visszaverődései len­nének az égnek, mely mindjobban sápadt és boron­gott. Az elhagyott irtás fái és bokrai zizegő, vörös és sárga lombjaikkal halotti koszorúként simultak el egy s mély álomba merülő tájrészlet homlokára. Az or­mokon némi köd mutatkozott s az alant fekvő falu körvonalai lassankint kétes homályba vesztek. A ho­mályon át téveteg hangok csaptak fülünkhöz: félig zummogás, félig zene, a távoli harangok elhaló bú­­gása. Fölöttünk olykor-olykor átvonuló varjak károg­tak s szárnycsapásaik is lehangzottak a magasból. Egy ugaron vágtunk keresztül, a száraz tarló zör­­gött lábunk alatt. Oly vigasztalanság és gyász felhőz­­te el a végtelent, hogy az ember hitetlenül gondolt vissza az eltűnt napok derűjére, ha esetleg nem óhaj­tott volna vissza mindent: a verőfényt, a madárdalt és a virágok illatát. Szótlanul haladtunk egymás mellett s úgy hiszem, mindkettőnket egy gondolat foglalt el, az elmúlás rej­télyes, szomorú, fájó gondolata. A visszaemlékezés­sel felcsillanó gyönyörei kénytelenek voltak háttérbe szorulni ama zavaros sötétség elől, mely a mélységek­ből felénk hullámzott, egykori örömeinket, elmúlt har­caink zászlórongyait, győzelmeinkből egy-egy színte­len virágot, hitünknek oltárképeit — ad­­ mindent, a mi szép s jobb sorsra érdemes, izgalom nélkül az ára­dat zajló örvényei közé sodorva. Nem lehet semmi sem leverőbb, elszomorítóbb, mint látni ama rengeteg pusztulást, melyet múló lé­tünkkel szemben az örök idők sivataga fölmutat. Mily óriási temetőkert mindenfelé! Mennyi nagyság, fen­ség és bűbáj porladozva jeltelen ! S a rom és iszony felett uj élet, melyre hasonló sors várakozik ! A szép­ség azért van, hogy elhullassa bájait; a nagyság, hogy egykor semmiségbe veszszen; az élet a halál ked­véért ! — Nem érez sírbolt-szagot ? — fordult felém Fedor. Iparkodtam mosolyogni és nem válaszoltam.Szót­­lanul értünk a faluba, Fedor házáig. E ház ó­divatú, de kényelmes, tágas földszinti lak volt,erős nádtetővel,nyílt oszlopszoros tornáccal s nagy ablakokkal. Az épület közepét elfoglaló konyhába szé­les lépcső vezetett. A tűzhely lobogó lángja kisugár­zott a sötétbe. Lépteink zajára egy karcsú nőalak je­lent meg az ajtó küszöbén, Fedor leánya, Anna, egyike a legkedvesebb és legcsinosabb teremtéseknek. Nagy kék szemeivel kíváncsian tekintett felénk s cseresznye­piros ajkai igézően mosolyogtak. — Jó estét, kis­lányom, — szólította meg őt Fe­dor s szelíden, gyengéden megcsókolta homlokát. — Jó estét, atyám! Jó estét, uram! — üdvözölt bennünket Anna vidoran. — Nem hoztak semmit ? — kérdé kis idő múlva, miközben kezét nyújtá nekem. — Épen semmit, kisasszony. — No hála isten! Végre, valahára elkezdődik a büntetés a sok kegyetlenségért. Maguk a világ min­den állatját kipusztítanák, de a rémuralmat ime meg­akasztja az igazságos ég közbelépése. S nagyon örült annak, hogy mi olyan szomorú arcot csináltunk ; azt hitte, atyja is meg én is az ered­ménytelen vadászat miatt vagyunk oly levertek. Az estek­ mellett különben iparkodtunk szokott derültsé­günket visszahódítani, a­mi semmiesetre sem tartozott a könnyebb feladatok közé s nem is ütött ki jól. Anna hiába volt kedves és vidám , mindkettőnket komorabb hangulat ejtett hatalmába, h­ogysem méltó hálával s önfeledéssel hallgathattuk volna a kis­lány csicsergé­sét. A jókedvű madár lecsap az erdő sötét lombjai közé, csattog, énekel, fütyörész s ügyieket azt hiszi, hogy az egész világot felderíti dalhangjaival, — az erdő hallja, hallgatja azokat és sötét marad továbbra is. Anna végre megunta a kísérleteket. — Magukkal ma nem lehet beszélni, — kiáltott fel kissé türelmetlenül; — minden beszélő-képességü­ket a vadásztarisznyába pakolták vad helyett. — Jó éjt, uraim! A­thea a mellékszobában várja önöket. Ezzel atyját megcsókolta, felém könnyedén in­tett s kisuhant a szobából. Mi is fölkeltünk s a mel­lékszobába vonultunk, hol a kályhában vig tűz patto­gott s a kályha előtt egy kisebb asztalon bheás csé­széink párologtak. A szobát csak a kályha tüze világí­totta meg. Minden tárgy szeszélyesnek, bizarrnak s némileg mogorvának látszott e sajátságos világítás­ban. A zöldposztós táblára agigatott fegyverek meg­megcsillantak , fény és árny felváltva űzte játékát a falakon. A padozaton mindenfelé szétszórt könyvek, csomagba kötött iratok, földgolyók, vegyészeti műsze­rek. Az ember e­lem között állva s e felvilágitás zen­gő vonalaitól elárasztva, azt várta volna, hogy a kö­vetkező pillanatban egy Mephisto emelkedik fel a mélyből. Fedor a pamlagra vetette magát s gondolataiba mélyedt. Én keresztbe font karokkal ültem a lobogó tűz előtt s minden küzdés vagy ellenkezés nélkül en­gedtem át lelkemet az első gondolatnak, mely épen jelentkezett. Később szürcsölni kezdtem theámat, hogy némi hangot vegyítsek a halotti csöndességbe. Fedor végigsimitotta homlokát, fejét könyökére támasztotta s mintha egy már régen megkezdett tör­ténetet akarna folytatni, mélabús, lágy hangon meg­szólalt : — Igen! úgy gondolom, ha még egyszer szület­ném, nem követnék el ily vastag tévedéseket, de leg­jobb — még egyszer nem születni. Bármit zsongja­nak fülembe bölcseim, higgye meg ön, az élet csakis addig nem teher, míg megvan ifjúsága, költészete, álmai, bűvös könnyen kivése, látszatának ereje s mind­az, a minek tiszta, nyugodt felszínéhez tudás, vagy tapasztalat nem hatott. A mi azután jön , az az az iszonyú kezdete, az ismeretlen mélységek első, hideg szárnycsapása, a véghetetlen, örök éj, mely hallgatva oldozza fel a lélek és a test bilincseit s szabaddá te­szi mindkettőt annyiban, amennyiben megsemmisíti azokat. E kísérteties légkörből csak e hangok hiányoz­tak. Az kellett, hogy valaki igy beszéljen s most már megvolt minden, a­mi zorddá, temetőivé bűvölte e boltozatos falakat. E hangok,­­kétségtelenül egy sö­tét történet előhangjai,­ mint valamely sírizat gyászos betűi, vésődtek lelkemig s szomorú zengés közt enyész­tek el a homályban. Egyszerre félni kezdtem ez em­bertől, ki hozzám ily könyörtelenül beszél. Bánatában zsarnokságot láttam ; úgy tetszett, magával akar rán­tani a mélybe, hová őt sivatag múltjának árnyai ül­dözik. Ő a férfikor alkonyának hervatag rózsáit dobja áldozatul, de nem elégszik meg ezzel s rajta van, hogy az én ifjúságom koszorújából is kitépjen néhány vi­rágot. Reszkettem e virágokért. Mintha látta volna, mi történik bennem, igy folytatá: — Legyen nyugodt s ne féljen. A mit önnek el fogok beszélni, nem a legvidámabb történet, de hiszen sötétséggel minden lépten-nyomon találkozunk s azért mert homály van a világon, nem kell a fényt megta­gadni. Az ifjúság hite a bizodalom. Nem akarom ezt önben lerontani. Egyszerűen elbeszélem történetemet, mert szükségét érzem annak, hogy ma valakivel kö­zöljem ezt, s ön a­helyett hogy elkomorodnék, vagy bizalmát veszítené az élet szépségei iránt, gondolja, hogy egy unalmas őszi estén saját képzelete terem­tette meg ez egész mesét s használja fel minden ha­bozás vagy mélyebb megilletődés nélkül valamely váz­latának megírásánál. Fedor ajkain szelíd gúny játszott. Én, még lélekzésemet is csöndesebbé erőszakol­va, minden figyelemmel szavára hallgattam. (Folyt. köv.) A kin amazon. (Francia beszély.) Irta Michel Aubray. (Folytatás.) Cécile zavarodottan tekinte maga körül, de épen akkor egy ápoló párnőt vett észre, ki kezében egy pohár vízzel sietett oda. — Majd csak enyhíti ez ennek a szegény ember­nek a lázát, — szólt a nő. — Bizony részül van ő. A lelkész úr meg az orvos úr azt állítják, hogy az éj­szakát sem éli túl. Cécile átvette a poharat s a haldokló színtelen ajkaihoz tartá. Ez fölemelte nagynehezen fejét, mely véres kötelékkel volt borítva, a fiatal hölgy karjaira támaszkodott s miután ivott, mozdulatlanná, hallga­taggá,gondolkozóvá vált. Végre, nagy erőködés után igy szólt: — Ma szombat van, október huszonkettedike, nemde ? — Úgy van, — válaszolt Cécile. — Holnap falumnak ünnepe lesz, — folytatá a haldokló, mintha csak önmagának beszélne. Aztán lehunyta szemét s néhány percig elfeledte a jelen égető fájdalmait a mosolygó látományok, édes emlé­kek között, eszébe jutván a múltak öröme, a boldog szép napok. A fiatal hölgy meghatva szemlélte őt. Látta a mint ingujjára meleg vér csöppen. Forró homlokán érezte ez ember utósó életlehét s noha reszketett, ott maradt mellette, fölébe hajolva, a nélkül hogy vissza­

Next