Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)
1875-01-14 / 10. szám
Csütörtök, 1875. január 14. 10. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre......................... Megjelenik az ünnep Utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ tizenkettedik árfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára , évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapest.“ Az árny. (Elbeszélés.) Irta Endrődi Sándor. Egész napon át eredménytelenül vadásztunk az irtásban. Fedor végre megunta a mulatságot s kissé kedvetlenül kiáltott fel: »Eh! menjünk haza!« Hazafelé vettük utunkat. A keresztutnál jó éjt akartam neki kivárni, de ő nem engedte, hogy távozzam. — Ticeázzon velem, — szólt hozzám s némi gondolkodás után igy folytatta: — nagyon lekötelezne, ha ma este nem hagyna magamra. Zelnay Fedorral igen jól töltöm az időt. A régi gazda e vidéken s egyike ama ritka embereknek, kik az első pillanatban rögtön megnyerik szivünket, bizalmunkat, és többé sohasem veszítik el. Én mindössze is csak néhány hét óta lakom szomszédságában, Nyárkúton, s mindjárt az elsőnapokban összejöttem vele, hogy egy jó barátot tanulhassak becsülni benne, ki mindenben segítségemre lesz. Fedor körülbelül negyvenhét éves s őszbe hajló fürtéi dacára most is erőteljes, kellemes alak. Arca kissé búskomor, sokszor sötét, de mélytüzü szemeiből jóság beszél s szelleme, modora arra vannak hivatva, hogy hódítsanak. Izről-izre férfi, de gyakran (mintha valami varázsos hatalom egyszerre átalakítaná) erélyes, csengő hangja lágyulni kezd s remeg. Most is, hogy magához hitt, valami bánatos, édesbús lágyság rezdült át hangján, mely egyszerre szivemig hatott. Engedtem kérelmének s vele tartottam. Hős, csöndes novemberi alkony volt. Az ég egy részét szürke felhőtömeg takarta, a más rész bágyadtan mosolygott. Egy-egy korai csillag gyűlt ki a halavány-kék mennyezeten s szegényes világa erőtlenül szűrődött át az éles levegőn. A természet fáradt volt és álmos. Még küzdeni látszott az ébrenléttel és nem tudta pilláit lezárni. Minden jelensége lemondást és szomorúságot hirdetett. A bánat fátyolos színei ott játszottak az első csillagok sugarában s az utósó mezei virágok hervadt szirmain. Az elénk terülő mezők és lapályok úgy tűntek fel, mintha visszaverődései lennének az égnek, mely mindjobban sápadt és borongott. Az elhagyott irtás fái és bokrai zizegő, vörös és sárga lombjaikkal halotti koszorúként simultak el egy s mély álomba merülő tájrészlet homlokára. Az ormokon némi köd mutatkozott s az alant fekvő falu körvonalai lassankint kétes homályba vesztek. A homályon át téveteg hangok csaptak fülünkhöz: félig zummogás, félig zene, a távoli harangok elhaló búgása. Fölöttünk olykor-olykor átvonuló varjak károgtak s szárnycsapásaik is lehangzottak a magasból. Egy ugaron vágtunk keresztül, a száraz tarló zörgött lábunk alatt. Oly vigasztalanság és gyász felhőzte el a végtelent, hogy az ember hitetlenül gondolt vissza az eltűnt napok derűjére, ha esetleg nem óhajtott volna vissza mindent: a verőfényt, a madárdalt és a virágok illatát. Szótlanul haladtunk egymás mellett s úgy hiszem, mindkettőnket egy gondolat foglalt el, az elmúlás rejtélyes, szomorú, fájó gondolata. A visszaemlékezéssel felcsillanó gyönyörei kénytelenek voltak háttérbe szorulni ama zavaros sötétség elől, mely a mélységekből felénk hullámzott, egykori örömeinket, elmúlt harcaink zászlórongyait, győzelmeinkből egy-egy színtelen virágot, hitünknek oltárképeit — ad mindent, a mi szép s jobb sorsra érdemes, izgalom nélkül az áradat zajló örvényei közé sodorva. Nem lehet semmi sem leverőbb, elszomorítóbb, mint látni ama rengeteg pusztulást, melyet múló létünkkel szemben az örök idők sivataga fölmutat. Mily óriási temetőkert mindenfelé! Mennyi nagyság, fenség és bűbáj porladozva jeltelen ! S a rom és iszony felett uj élet, melyre hasonló sors várakozik ! A szépség azért van, hogy elhullassa bájait; a nagyság, hogy egykor semmiségbe veszszen; az élet a halál kedvéért ! — Nem érez sírbolt-szagot ? — fordult felém Fedor. Iparkodtam mosolyogni és nem válaszoltam.Szótlanul értünk a faluba, Fedor házáig. E ház ódivatú, de kényelmes, tágas földszinti lak volt,erős nádtetővel,nyílt oszlopszoros tornáccal s nagy ablakokkal. Az épület közepét elfoglaló konyhába széles lépcső vezetett. A tűzhely lobogó lángja kisugárzott a sötétbe. Lépteink zajára egy karcsú nőalak jelent meg az ajtó küszöbén, Fedor leánya, Anna, egyike a legkedvesebb és legcsinosabb teremtéseknek. Nagy kék szemeivel kíváncsian tekintett felénk s cseresznyepiros ajkai igézően mosolyogtak. — Jó estét, kislányom, — szólította meg őt Fedor s szelíden, gyengéden megcsókolta homlokát. — Jó estét, atyám! Jó estét, uram! — üdvözölt bennünket Anna vidoran. — Nem hoztak semmit ? — kérdé kis idő múlva, miközben kezét nyújtá nekem. — Épen semmit, kisasszony. — No hála isten! Végre, valahára elkezdődik a büntetés a sok kegyetlenségért. Maguk a világ minden állatját kipusztítanák, de a rémuralmat ime megakasztja az igazságos ég közbelépése. S nagyon örült annak, hogy mi olyan szomorú arcot csináltunk ; azt hitte, atyja is meg én is az eredménytelen vadászat miatt vagyunk oly levertek. Az estek mellett különben iparkodtunk szokott derültségünket visszahódítani, ami semmiesetre sem tartozott a könnyebb feladatok közé s nem is ütött ki jól. Anna hiába volt kedves és vidám , mindkettőnket komorabb hangulat ejtett hatalmába, hogysem méltó hálával s önfeledéssel hallgathattuk volna a kislány csicsergését. A jókedvű madár lecsap az erdő sötét lombjai közé, csattog, énekel, fütyörész s ügyieket azt hiszi, hogy az egész világot felderíti dalhangjaival, — az erdő hallja, hallgatja azokat és sötét marad továbbra is. Anna végre megunta a kísérleteket. — Magukkal ma nem lehet beszélni, — kiáltott fel kissé türelmetlenül; — minden beszélő-képességüket a vadásztarisznyába pakolták vad helyett. — Jó éjt, uraim! Athea a mellékszobában várja önöket. Ezzel atyját megcsókolta, felém könnyedén intett s kisuhant a szobából. Mi is fölkeltünk s a mellékszobába vonultunk, hol a kályhában vig tűz pattogott s a kályha előtt egy kisebb asztalon bheás csészéink párologtak. A szobát csak a kályha tüze világította meg. Minden tárgy szeszélyesnek, bizarrnak s némileg mogorvának látszott e sajátságos világításban. A zöldposztós táblára agigatott fegyverek megmegcsillantak , fény és árny felváltva űzte játékát a falakon. A padozaton mindenfelé szétszórt könyvek, csomagba kötött iratok, földgolyók, vegyészeti műszerek. Az ember elem között állva s e felvilágitás zengő vonalaitól elárasztva, azt várta volna, hogy a következő pillanatban egy Mephisto emelkedik fel a mélyből. Fedor a pamlagra vetette magát s gondolataiba mélyedt. Én keresztbe font karokkal ültem a lobogó tűz előtt s minden küzdés vagy ellenkezés nélkül engedtem át lelkemet az első gondolatnak, mely épen jelentkezett. Később szürcsölni kezdtem theámat, hogy némi hangot vegyítsek a halotti csöndességbe. Fedor végigsimitotta homlokát, fejét könyökére támasztotta s mintha egy már régen megkezdett történetet akarna folytatni, mélabús, lágy hangon megszólalt : — Igen! úgy gondolom, ha még egyszer születném, nem követnék el ily vastag tévedéseket, de legjobb — még egyszer nem születni. Bármit zsongjanak fülembe bölcseim, higgye meg ön, az élet csakis addig nem teher, míg megvan ifjúsága, költészete, álmai, bűvös könnyen kivése, látszatának ereje s mindaz, a minek tiszta, nyugodt felszínéhez tudás, vagy tapasztalat nem hatott. A mi azután jön , az az az iszonyú kezdete, az ismeretlen mélységek első, hideg szárnycsapása, a véghetetlen, örök éj, mely hallgatva oldozza fel a lélek és a test bilincseit s szabaddá teszi mindkettőt annyiban, amennyiben megsemmisíti azokat. E kísérteties légkörből csak e hangok hiányoztak. Az kellett, hogy valaki igy beszéljen s most már megvolt minden, ami zorddá, temetőivé bűvölte e boltozatos falakat. E hangok,kétségtelenül egy sötét történet előhangjai, mint valamely sírizat gyászos betűi, vésődtek lelkemig s szomorú zengés közt enyésztek el a homályban. Egyszerre félni kezdtem ez embertől, ki hozzám ily könyörtelenül beszél. Bánatában zsarnokságot láttam ; úgy tetszett, magával akar rántani a mélybe, hová őt sivatag múltjának árnyai üldözik. Ő a férfikor alkonyának hervatag rózsáit dobja áldozatul, de nem elégszik meg ezzel s rajta van, hogy az én ifjúságom koszorújából is kitépjen néhány virágot. Reszkettem e virágokért. Mintha látta volna, mi történik bennem, igy folytatá: — Legyen nyugodt s ne féljen. A mit önnek el fogok beszélni, nem a legvidámabb történet, de hiszen sötétséggel minden lépten-nyomon találkozunk s azért mert homály van a világon, nem kell a fényt megtagadni. Az ifjúság hite a bizodalom. Nem akarom ezt önben lerontani. Egyszerűen elbeszélem történetemet, mert szükségét érzem annak, hogy ma valakivel közöljem ezt, s ön ahelyett hogy elkomorodnék, vagy bizalmát veszítené az élet szépségei iránt, gondolja, hogy egy unalmas őszi estén saját képzelete teremtette meg ez egész mesét s használja fel minden habozás vagy mélyebb megilletődés nélkül valamely vázlatának megírásánál. Fedor ajkain szelíd gúny játszott. Én, még lélekzésemet is csöndesebbé erőszakolva, minden figyelemmel szavára hallgattam. (Folyt. köv.) A kin amazon. (Francia beszély.) Irta Michel Aubray. (Folytatás.) Cécile zavarodottan tekinte maga körül, de épen akkor egy ápoló párnőt vett észre, ki kezében egy pohár vízzel sietett oda. — Majd csak enyhíti ez ennek a szegény embernek a lázát, — szólt a nő. — Bizony részül van ő. A lelkész úr meg az orvos úr azt állítják, hogy az éjszakát sem éli túl. Cécile átvette a poharat s a haldokló színtelen ajkaihoz tartá. Ez fölemelte nagynehezen fejét, mely véres kötelékkel volt borítva, a fiatal hölgy karjaira támaszkodott s miután ivott, mozdulatlanná, hallgataggá,gondolkozóvá vált. Végre, nagy erőködés után igy szólt: — Ma szombat van, október huszonkettedike, nemde ? — Úgy van, — válaszolt Cécile. — Holnap falumnak ünnepe lesz, — folytatá a haldokló, mintha csak önmagának beszélne. Aztán lehunyta szemét s néhány percig elfeledte a jelen égető fájdalmait a mosolygó látományok, édes emlékek között, eszébe jutván a múltak öröme, a boldog szép napok. A fiatal hölgy meghatva szemlélte őt. Látta a mint ingujjára meleg vér csöppen. Forró homlokán érezte ez ember utósó életlehét s noha reszketett, ott maradt mellette, fölébe hajolva, a nélkül hogy vissza