Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)

1875-01-16 / 12. szám

12. szám Szombat, 1875. január 16. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4. * Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-ép L­lét) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok” tizenkettedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába Budapest.“_______________________________ Az árny. (Elbeszélés.) Írta Endrődi Sándor. (Folytatás.) E pillanatban nem szántam volna magamat ke­rékbe töretni. Akartam, hogy érezzem mindama lázis kéjt, fájdalmat, mely az első szerelem indulataival lo­­pózik szívünkbe, é­s nem éreztem egyebet, csak va­lami sajátságos remegést, mely (nekem legalább így tetszett) nem volt semmi összefüggésben szívemmel. Reszkettem, a bizonytalanság érzetére megtetett. Nem tudtam odadobni szívemet. Arra vágytam, hogy ég­jek mellette, hogy ne gondoljak semmire kívüle, hogy haljon meg számomra az egész világ, csak ő ne, kit szeretnem kell, ki nem lesz ! S csöndesen, nyugalma­san lobogtam mellette, mint elhagyatott szobában a magányos gyertyaláng. Gondolkodtam, tűnődtem, in­gadoztam, mint a­ki bizonyos áru előtt áll s azt for­gatja : megvegye-e, vagy ne vegye meg ? Tiszta, forró érzéssé akartam felolvadni egészen s langyos marad­tam lelkem minden érzésével együtt. De határoznom kellett, ha nem akartam, hogy nevetségessé váljam. Úgy tettem, mint navarrai Henrik, ki midőn a csata előtt remegni kezdett, egyszerre sarkantyút adott lo­vának e felkiáltással: »Majd megtanutlak én gyáva test remegni!« berohant a legerősebb tűzbe. Majd megtanu­lak én gyáva szellem ingadozni! szóltam ma­gamhoz s erőt vettem lelkem gyámoltalanságain. Másnap megkértem kezét, pár napra rá meglett a kézfogó, a jegyváltás és azután jegyesek maradtunk néhány hétig. Ez idő alatt, bevallom, nagyon szeszé­lyesen viseltem magamat. Nem tudtam lelkiismerete­met semmiképen sem megnyugtatni. Úgy éreztem ma­gamat, mintha valamit loptam volna. E lány ragasz­kodása csakugyan megérdemelte volna azt, hogy őszintébb szívtől nyerjen viszonzást, mint a­minő az enyém volt. Sokszor érezni kezdtem azt az óriási kü­lönbséget, mely köztünk létezett s a mélység, mely előtt álltam, megrémített. Vádoltam magamat mind­azzal, mit hasonló körülmények közt a becsületérzés, vagy a lelkiismeret előmond. Sokszor, ha nem annyira bús, mint inkább mo­gorva voltam mellette, szenvedélytől remegve s gör­csösen zokogva vont keblére, miközben így beszélt: — Téged valami bánt, te valamit titkolsz, rette­getsz előlem. Te nem szeretsz többé. Rettegtem ez óráktól, mint egyátalában rettegek az asszonysírástól. — Mi bajod, Gizela ? Mért sírsz ? Okot adtam rá, hogy ily fájdalmakkal emészszed magadat ? — kér­­dém zavartan s mégis elég vakmerőséggel. — Nem, te mindig jó voltál irántam, de én sze­rencsétlen vagyok, mert te nem szerethetsz engem igazán. — Mily gondolatok! Ki mondta ezt neked, ked­vesem ? — Eszem szakadatlanul ezt beszéli, — válaszolt még mindig zokogva, — el kell hinnem, annyiszor hallom tőle. — S annyira gyenge vagy, hogy az agyrémeket többre becsülöd vallomásaimnál ? — Tehát szeretsz csakugyan ? Igazán szeretsz ? — kérdé lázasan s szemei örömtűl, igézettől ra­gyogtak. — Szeretlek Gizelám. — Oh, mondd még egyszer, még százszor__ — Szeretlek. — Ah! ha még egyszer hallhatnám. — Mily bohóság! Szeretlek, és még jobban fog­lak szeretni, ha megígéred nekem, hogy nem sírsz oly gyakran, oly sokat, és sohasem sírsz ily képzelt okok miatt. Lásd kedvesem, nekem egy kissé beteg termé­szetem van, elnézőnek kell lenned. Nagyon óhajtottam, hogy a gyors kitörésekről és gyakori zokogásról leszokjék. Sírást hallani, nekem irtóztató! Ily percekben képes lettem volna bármily esztelenség elkövetésére, csakhogy elcsitítsam és megnyugtassam. Beszéltem neki szerelemről és bol­dogságról mindaddig, míg felhagyott kényeivel. Pe­dig azt kellett volna neki mondanom: »Te arra kény­­szerítesz, hogy borzasztó legyek. E kényekkel szem­ben nem tudok őszinte lenni, hazudnom kell!« Május végén nemmé lett. II. Fedor megtörölte kissé homlokát, pár percre el­hallgatott, miközben ideás csészéjét ismét teleöntötte s cigarettere gyújtott. — Csodás napok! — folytatá mélyen felsóhajtva. — Egyszerre úgy éreztem magamat, mintha egész életem tönkre lenne téve. Lelki szemeim világosan, tisztán láttak a sötétben. Láttam gyávaságomat, te­hetetlenségemet s lassan kint érteni kezdtem: mily elemekből vagyok összegyúrva ? Bolondot követtem el. Megnősültem és azt a nőt, kit elvettem, nem bol­dogíthatom, mert nem szeretem, nem tudom szeretni. Mi ingere volt ez egész viszonynak! Oly olcsó diadal! oly közönséges győzelem! Figyeljen arra, a­mit most mondok. A­kiben meg­van a hajlam: harcolni, küzdeni, az előbb-utóbb meg­találja e harcokat és küzdelmeket. Ha nincs ellensége, küzd magával, félreveti az élet lyráját és keres tra­gédiát a sorsban, mely mindig áldozatra vár. Egy ily ember előtt nincs rettenetesebb, mint a közönséges élet, épen azért, mivel ez a tömeg élete. Inkább vagy rendkívüli fájdalmakra, mint mozdulatlan nyugalom­ra; szeretne kimenekülni a hétköznapi boldogság, jó­lét, elégedettség tikkasztó légköréből; hideg hold­fény helyett égető napsugarakat kívánna, szélcsend helyett átalakító s edző zivatarokat. Csakhamar ta­pasztalnom kellett, hogy én sem tartozom ama csön­des jámbor emberek közé, kiket a madarak cipegése, egy kis verőfény s gondatlan élet teljesen kielégíte­nek. Éreztem, hogy vannak vágyaim. E vágyak je­lentkeztek s rögtön szárnyra keltek. Nem várakoztak arra, hogy valaki felnevelje őket. Születésük órájában már tudtak repülni s én ámuló tekintettel néztem ama magasságot, melyet már meghaladtak. A magány — mert nem magánynyá tette nekem az életet, — igen, a magány, ha akarjuk, ha nem, megtanít bennünket gondolkodni, de bármily önhitt­séggel bizzunk is éhes tartósságában, lassan kint kény­telenek leszünk beismerni kivihetetlenségét. Az em­ber nem arra van teremtve, hogy magának éljen, mint a rengeteg medvéje s midőn úgy képzeljük, hogy a végtelen természet mindent fölérő szépségei teljesen kielégítik szívünket, ugyanakkor homályos vágyak és érzelmek forrongnak lelkünk mélyein, melyek megha­­sonlásunk előhírnökei. Nem tudunk magunknak szá­mot adni vágyainkról, de érezzük, hogy e vágyak lé­teznek s kielégítésre várnak. Szeretnők az egész vilá­got, az egész mindenséget átölelni, — mi, parányok, egyesülni óhajtanánk az öszszeséggel s kitárjuk kar­jainkat a határtalan ég csilagfényei előtt, de szere­tetünk és bizalmunk viszonzásául egyetlen élő­lény sincs körülöttünk, kit meghalna szivünk e tuláradása s ki a végtelenség válaszát égő csókokban, forró, igaz könyekben hozná meg nekünk. A mit magunk körül láttunk: az a nagyság, a fenség, az örök természet örök titkai, jelenségek, melyeket csodálunk és fel nem foghatunk s melyeknek égi tükre tisztán veri vissza saját törpeségünk és nyomorúságunk vonásait. A vég­telenség mindig ellentétet képez velünk. Mért beszélem el én önnek mindezeket ? Mi köze a bölcsészetnek egy történettel? Ne kérdezze ön, így volt. Nem szelleme nem kevésbbé korlátolta lelkemet, mint házam falai. Térre volt szükségem, hol felfo­­hászkodhassam; szenvedélyekre, melyek életre gyújt­sanak ; égő, nagy fájdalmakra, melyek ellensúlyoz­hassák vágyaimat. Minthogy sohasem nyílt alkalmam hogy bensőmet kutassam, természetesen nem is álmo­dozhattam arról, mily lázongó világ csiráit hordom magamban, mily részek szenderegnek szívem mélyén, mennyi gyengeség, férfiatlanság van bennem. Hogy az ember való vonásaiban lássa önmagát, ehhez több kell, mint folytonos nyugalom. Az élet esélyei, a lelki küzdelmek, a szív viharai, összeütközés sorssal, em­berekkel, viszonyok, melyekkel birkózni kell: ezek ama hatalmasságok, melyek megpróbálják, kiképezik a szellemet s elmosdatlanná szilárdítják vonásait. A lé­leknek forradalom kell, hogy teljes tudatra ébred­hessen. E forradalom előtti lét nem egyéb, mint ál­­modás, melynek sem erényei sem vétkei nem jöhet­nek komoly számítás alá, így álmodoztam én, magamra hagyatva, a min­­denség előtt. Azt mondhatnám önnek: szerelmes vol­tam az elérhetetlenbe. Ah­hoz fordultam, kinek létemet köszönhettem, ki szárnyat adott gondolataimnak s lel­kemnek vágyakat, álmokat. Költő lettem, anélkül hogy valaha megkisérlettem volna költeményt írni. Gondo­lataim hallgatagon ölelkeztek az éggel, a felhőkkel, a mélységek árnyaival s boldogító lelkesedésem ama bűbájos, nagy öszhangban kereste a rímeket, mely a végtelenség minden tüneményén elömlött. (Folyt, köv.) .kis amazon. (Francia beszély.) Irta Michel Aubray. (Folytatás.) A szeretetreméltó szőke leányka s tisztes nagy­nénje minden nesz nélkül, halkan beszélgettek ekkér, félve, nehogy fölébredjen Maurice, kiről azt képzelték, hogy mélyen alszik. Ő azonban hallotta beszédüket. Noha még lelkét a láz zavarta kissé, mindazáltal is úgy tetszett neki, mintha ő az ajtó mögött hallgatózó szerepét játszaná s e hirtelen keletkezett gondolatra egyet köhentett. A fiatal leányka elhallgatott, oda hajlott nagy­­nénjéhez s néhány szót súgott neki. Aztán eltávozott. A tisztes asszonyság pedig közeledett a sebesült­hez s félrevonta a rózsás kék függönyt. — Nem alszik ön már ? — kérdezé. — De mi­nő jó színben van! Annál jobb; ön már veszélyen kívül van. Az ifjú oda nyujtá elsoványodott, forró kezét. — Ön megmenté életemet, — dadogá Maurice. — Oh, asszonyom, köszönöm, anyám nevében! — Ön meg van mentve, uram, tökéletesen meg van mentve és én azt hiszem, hogy most már kedves anyját is értesíthetjük, hogy meglátogathassa önt. — Ne tegyék azt, kérem, — szólt Maurice he­vesen. — Annyival is inkább kérem e titkot megőriz­ni, mivel remélhetem teljes fölgyógyulásomat. Oh, asszonyom, hagyjuk meg anyámat boldog hiedelmé­ben , mert lássa ön, nekem el kell utaznom száza­domhoz . . . Nagy ég­ várjon hol is lehet most az én századom ? Hol fogom azt utolérhetni ? . . . Talán Val-sous-Boisban. — Legyen nyugodt, — viszonzá a derék asz­­szony; — azok, a németek nem lettek a harcmező­nek urai s a honn­an jöttek, újra visszavonultak. — A németek ? Lehetetlen! Hiszen ők győze­delmeskedtek. — Igen, október huszonkettedikén; azonban a következő nap, a huszonharmadiki csata sokkal sze­rencsésebben végződött ránk nézve s az ellenség hát­rálva hagyta el a tért. — E szerint tehát Besancon sincs elfoglalva. A

Next