Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)
1875-01-16 / 12. szám
12. szám Szombat, 1875. január 16. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4. * Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-ép Llét) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok” tizenkettedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapest.“_______________________________ Az árny. (Elbeszélés.) Írta Endrődi Sándor. (Folytatás.) E pillanatban nem szántam volna magamat kerékbe töretni. Akartam, hogy érezzem mindama lázis kéjt, fájdalmat, mely az első szerelem indulataival lopózik szívünkbe, és nem éreztem egyebet, csak valami sajátságos remegést, mely (nekem legalább így tetszett) nem volt semmi összefüggésben szívemmel. Reszkettem, a bizonytalanság érzetére megtetett. Nem tudtam odadobni szívemet. Arra vágytam, hogy égjek mellette, hogy ne gondoljak semmire kívüle, hogy haljon meg számomra az egész világ, csak ő ne, kit szeretnem kell, ki nem lesz ! S csöndesen, nyugalmasan lobogtam mellette, mint elhagyatott szobában a magányos gyertyaláng. Gondolkodtam, tűnődtem, ingadoztam, mint aki bizonyos áru előtt áll s azt forgatja : megvegye-e, vagy ne vegye meg ? Tiszta, forró érzéssé akartam felolvadni egészen s langyos maradtam lelkem minden érzésével együtt. De határoznom kellett, ha nem akartam, hogy nevetségessé váljam. Úgy tettem, mint navarrai Henrik, ki midőn a csata előtt remegni kezdett, egyszerre sarkantyút adott lovának e felkiáltással: »Majd megtanutlak én gyáva test remegni!« berohant a legerősebb tűzbe. Majd megtanulak én gyáva szellem ingadozni! szóltam magamhoz s erőt vettem lelkem gyámoltalanságain. Másnap megkértem kezét, pár napra rá meglett a kézfogó, a jegyváltás és azután jegyesek maradtunk néhány hétig. Ez idő alatt, bevallom, nagyon szeszélyesen viseltem magamat. Nem tudtam lelkiismeretemet semmiképen sem megnyugtatni. Úgy éreztem magamat, mintha valamit loptam volna. E lány ragaszkodása csakugyan megérdemelte volna azt, hogy őszintébb szívtől nyerjen viszonzást, mint aminő az enyém volt. Sokszor érezni kezdtem azt az óriási különbséget, mely köztünk létezett s a mélység, mely előtt álltam, megrémített. Vádoltam magamat mindazzal, mit hasonló körülmények közt a becsületérzés, vagy a lelkiismeret előmond. Sokszor, ha nem annyira bús, mint inkább mogorva voltam mellette, szenvedélytől remegve s görcsösen zokogva vont keblére, miközben így beszélt: — Téged valami bánt, te valamit titkolsz, rettegetsz előlem. Te nem szeretsz többé. Rettegtem ez óráktól, mint egyátalában rettegek az asszonysírástól. — Mi bajod, Gizela ? Mért sírsz ? Okot adtam rá, hogy ily fájdalmakkal emészszed magadat ? — kérdém zavartan s mégis elég vakmerőséggel. — Nem, te mindig jó voltál irántam, de én szerencsétlen vagyok, mert te nem szerethetsz engem igazán. — Mily gondolatok! Ki mondta ezt neked, kedvesem ? — Eszem szakadatlanul ezt beszéli, — válaszolt még mindig zokogva, — el kell hinnem, annyiszor hallom tőle. — S annyira gyenge vagy, hogy az agyrémeket többre becsülöd vallomásaimnál ? — Tehát szeretsz csakugyan ? Igazán szeretsz ? — kérdé lázasan s szemei örömtűl, igézettől ragyogtak. — Szeretlek Gizelám. — Oh, mondd még egyszer, még százszor__ — Szeretlek. — Ah! ha még egyszer hallhatnám. — Mily bohóság! Szeretlek, és még jobban foglak szeretni, ha megígéred nekem, hogy nem sírsz oly gyakran, oly sokat, és sohasem sírsz ily képzelt okok miatt. Lásd kedvesem, nekem egy kissé beteg természetem van, elnézőnek kell lenned. Nagyon óhajtottam, hogy a gyors kitörésekről és gyakori zokogásról leszokjék. Sírást hallani, nekem irtóztató! Ily percekben képes lettem volna bármily esztelenség elkövetésére, csakhogy elcsitítsam és megnyugtassam. Beszéltem neki szerelemről és boldogságról mindaddig, míg felhagyott kényeivel. Pedig azt kellett volna neki mondanom: »Te arra kényszerítesz, hogy borzasztó legyek. E kényekkel szemben nem tudok őszinte lenni, hazudnom kell!« Május végén nemmé lett. II. Fedor megtörölte kissé homlokát, pár percre elhallgatott, miközben ideás csészéjét ismét teleöntötte s cigarettere gyújtott. — Csodás napok! — folytatá mélyen felsóhajtva. — Egyszerre úgy éreztem magamat, mintha egész életem tönkre lenne téve. Lelki szemeim világosan, tisztán láttak a sötétben. Láttam gyávaságomat, tehetetlenségemet s lassan kint érteni kezdtem: mily elemekből vagyok összegyúrva ? Bolondot követtem el. Megnősültem és azt a nőt, kit elvettem, nem boldogíthatom, mert nem szeretem, nem tudom szeretni. Mi ingere volt ez egész viszonynak! Oly olcsó diadal! oly közönséges győzelem! Figyeljen arra, amit most mondok. Akiben megvan a hajlam: harcolni, küzdeni, az előbb-utóbb megtalálja e harcokat és küzdelmeket. Ha nincs ellensége, küzd magával, félreveti az élet lyráját és keres tragédiát a sorsban, mely mindig áldozatra vár. Egy ily ember előtt nincs rettenetesebb, mint a közönséges élet, épen azért, mivel ez a tömeg élete. Inkább vagy rendkívüli fájdalmakra, mint mozdulatlan nyugalomra; szeretne kimenekülni a hétköznapi boldogság, jólét, elégedettség tikkasztó légköréből; hideg holdfény helyett égető napsugarakat kívánna, szélcsend helyett átalakító s edző zivatarokat. Csakhamar tapasztalnom kellett, hogy én sem tartozom ama csöndes jámbor emberek közé, kiket a madarak cipegése, egy kis verőfény s gondatlan élet teljesen kielégítenek. Éreztem, hogy vannak vágyaim. E vágyak jelentkeztek s rögtön szárnyra keltek. Nem várakoztak arra, hogy valaki felnevelje őket. Születésük órájában már tudtak repülni s én ámuló tekintettel néztem ama magasságot, melyet már meghaladtak. A magány — mert nem magánynyá tette nekem az életet, — igen, a magány, ha akarjuk, ha nem, megtanít bennünket gondolkodni, de bármily önhittséggel bizzunk is éhes tartósságában, lassan kint kénytelenek leszünk beismerni kivihetetlenségét. Az ember nem arra van teremtve, hogy magának éljen, mint a rengeteg medvéje s midőn úgy képzeljük, hogy a végtelen természet mindent fölérő szépségei teljesen kielégítik szívünket, ugyanakkor homályos vágyak és érzelmek forrongnak lelkünk mélyein, melyek meghasonlásunk előhírnökei. Nem tudunk magunknak számot adni vágyainkról, de érezzük, hogy e vágyak léteznek s kielégítésre várnak. Szeretnők az egész világot, az egész mindenséget átölelni, — mi, parányok, egyesülni óhajtanánk az öszszeséggel s kitárjuk karjainkat a határtalan ég csilagfényei előtt, de szeretetünk és bizalmunk viszonzásául egyetlen élőlény sincs körülöttünk, kit meghalna szivünk e tuláradása s ki a végtelenség válaszát égő csókokban, forró, igaz könyekben hozná meg nekünk. A mit magunk körül láttunk: az a nagyság, a fenség, az örök természet örök titkai, jelenségek, melyeket csodálunk és fel nem foghatunk s melyeknek égi tükre tisztán veri vissza saját törpeségünk és nyomorúságunk vonásait. A végtelenség mindig ellentétet képez velünk. Mért beszélem el én önnek mindezeket ? Mi köze a bölcsészetnek egy történettel? Ne kérdezze ön, így volt. Nem szelleme nem kevésbbé korlátolta lelkemet, mint házam falai. Térre volt szükségem, hol felfohászkodhassam; szenvedélyekre, melyek életre gyújtsanak ; égő, nagy fájdalmakra, melyek ellensúlyozhassák vágyaimat. Minthogy sohasem nyílt alkalmam hogy bensőmet kutassam, természetesen nem is álmodozhattam arról, mily lázongó világ csiráit hordom magamban, mily részek szenderegnek szívem mélyén, mennyi gyengeség, férfiatlanság van bennem. Hogy az ember való vonásaiban lássa önmagát, ehhez több kell, mint folytonos nyugalom. Az élet esélyei, a lelki küzdelmek, a szív viharai, összeütközés sorssal, emberekkel, viszonyok, melyekkel birkózni kell: ezek ama hatalmasságok, melyek megpróbálják, kiképezik a szellemet s elmosdatlanná szilárdítják vonásait. A léleknek forradalom kell, hogy teljes tudatra ébredhessen. E forradalom előtti lét nem egyéb, mint álmodás, melynek sem erényei sem vétkei nem jöhetnek komoly számítás alá, így álmodoztam én, magamra hagyatva, a mindenség előtt. Azt mondhatnám önnek: szerelmes voltam az elérhetetlenbe. Ahhoz fordultam, kinek létemet köszönhettem, ki szárnyat adott gondolataimnak s lelkemnek vágyakat, álmokat. Költő lettem, anélkül hogy valaha megkisérlettem volna költeményt írni. Gondolataim hallgatagon ölelkeztek az éggel, a felhőkkel, a mélységek árnyaival s boldogító lelkesedésem ama bűbájos, nagy öszhangban kereste a rímeket, mely a végtelenség minden tüneményén elömlött. (Folyt, köv.) .kis amazon. (Francia beszély.) Irta Michel Aubray. (Folytatás.) A szeretetreméltó szőke leányka s tisztes nagynénje minden nesz nélkül, halkan beszélgettek ekkér, félve, nehogy fölébredjen Maurice, kiről azt képzelték, hogy mélyen alszik. Ő azonban hallotta beszédüket. Noha még lelkét a láz zavarta kissé, mindazáltal is úgy tetszett neki, mintha ő az ajtó mögött hallgatózó szerepét játszaná s e hirtelen keletkezett gondolatra egyet köhentett. A fiatal leányka elhallgatott, oda hajlott nagynénjéhez s néhány szót súgott neki. Aztán eltávozott. A tisztes asszonyság pedig közeledett a sebesülthez s félrevonta a rózsás kék függönyt. — Nem alszik ön már ? — kérdezé. — De minő jó színben van! Annál jobb; ön már veszélyen kívül van. Az ifjú oda nyujtá elsoványodott, forró kezét. — Ön megmenté életemet, — dadogá Maurice. — Oh, asszonyom, köszönöm, anyám nevében! — Ön meg van mentve, uram, tökéletesen meg van mentve és én azt hiszem, hogy most már kedves anyját is értesíthetjük, hogy meglátogathassa önt. — Ne tegyék azt, kérem, — szólt Maurice hevesen. — Annyival is inkább kérem e titkot megőrizni, mivel remélhetem teljes fölgyógyulásomat. Oh, asszonyom, hagyjuk meg anyámat boldog hiedelmében , mert lássa ön, nekem el kell utaznom századomhoz . . . Nagy ég várjon hol is lehet most az én századom ? Hol fogom azt utolérhetni ? . . . Talán Val-sous-Boisban. — Legyen nyugodt, — viszonzá a derék aszszony; — azok, a németek nem lettek a harcmezőnek urai s a honnan jöttek, újra visszavonultak. — A németek ? Lehetetlen! Hiszen ők győzedelmeskedtek. — Igen, október huszonkettedikén; azonban a következő nap, a huszonharmadiki csata sokkal szerencsésebben végződött ránk nézve s az ellenség hátrálva hagyta el a tért. — E szerint tehát Besancon sincs elfoglalva. A