Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)
1875-01-26 / 20. szám
Kedd, 1875. január 26. 20. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. földszint. Előfizetési dij: Félévre.........................* 8 fr» Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ tizenkettedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők : a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapest.“ Az árny. (Elbeszélés.) Irta Endrődi Sándor. (Vége). Hol az a tőr, mely élesebben vághatott volna szivembe, mint e szavak ? Mi volt Adél hosszú levele, e rövid egyszerű mondatokhoz ? S hallani utána ama tompa hörgést, ama lázas köhögést és fuldoklást, mely melléből fölszakadt! Maga a halál, a megsemmisülés öltött alakot, hogy ítéletet tarthasson felettem. Iszonyú emlékek! (Fedor hosszú szünetet tartott, úgy éreztem magamat, mintha óriási sziklabércek nehezednének fölém.) Nemsokára megérkezett az orvos. Vigasztalta nőmet, ki a vigasztalást csöndes mosolylyal fogadta. Irt orvosságokat, melyek használni fognak neki s kijelentette, hogy a baj igen komoly, de néhány hét múlva jobbra fordulhat. Gizela csak mosolygott csöndesen, nyájasan s megköszönte orvosa figyelmét, udvariasságát. Én kikísértem az orvost a tornác ajtajáig. Ott megállítottam. — Beszéljen ön őszintén, — szóltam hozzá. — Remélhető-e, hogy felgyógyul ? — Erős szive van önnek ? — kérdőjérem. — Erős. — Holnap ilyenkor már nem lesz. Visszatértem nőm szobájába. Hogyan? ezt nem tudom. Csak arra emlékezem, hogy oda rogytam ágya mellé, megragadtam kezét, szorongattam, melengettem azt, hideg kényekkel öntöztem, forró csókokkal halmoztam el. S beszéltem hozzá sebesen, lázasan, mintha minden perc meg lenne számlálva; mintha kevés lenne az idő arra,hogy mindent elbeszéljek, amit akarok. — Hallgass rám. Meg kell tudnod mindazt, ami szívemben eddig elrejtőzve élt. Hangokat adok bűnbánatomnak, fájdalmamnak, kétségbeesésemnek. Figyelj rám. Egy irtózatos szenvedély ejtett hatalmába, a legrettenetesebb tévedés kelepcéjébe kerültem, ezért csaltalak meg. Megcsaltalak téged, te angyal, akit imádnom kellett volna. Te sokkal ártatlanabb vagy, lélekben tisztább, szívben szerényebb, hogysem megérthesd ama gyilkos szenvedélyeket, melyek, mint éhező hiénák, betöltötték üvöltésükkel lelkem sivatagát. Te lettél a martalék, ez undok játék zsákmánya te, kit csak most ismerlek föl igazán, most szenvedéseid között,szerelmem oltárromjairól kiáltva nevedet és látva sápadt alakodat. Te nem bocsáthatsz meg nekem sohasem; bármily jó vagy, bármily nemes vagy, lehetetlen feledned. Jogod van kételkedni lelkem legnyersebb igazságaiban s most, midőn zokogva borulok lábaidhoz s átkot szórok magamra, joggal kiálthatsz fel: »hazugság! hazugság!« Gizela rám bámult üveges szemeivel és sokáig nem jött hang ajkaira. Végre megszólalt, de alig hallhatólag.— Megölte magát, vagy elutazott ? — kérdé. — Számomra mindörökre meg van semmisülve. Megcsalt! Beletaszított a kárhozatba. Elment, nem tudom hová, megszökött, nem tudom kivel; lealacsonyított, bemocskolt s így adott vissza neked! — Nem fogod őt soha többé látni? — kérdé mind erőtlenebb hangon. — Megölném, ha látnám; de az irgalmas istenek megkímélnek engem ama gyötrelemtől, hogy újra lássam. Szelíd mosoly vonaglott végig ajkain. Megszorította kezemet, fejét kimerülten hátra vetette és elaludt. II. A másnap borzasztó nap volt, borzasztóbb, mint az éjszaka, melyet virasztva töltöttem el Gizela ágyánál. Ez izgalmak, e gyorsan keresztülélt lázálmok, e pokoli szenvedések, megrázkódtatások, így egymásután , még most is csodálom, hogy nem vették el eszemet. Szívem félig meg volt halva, kővé volt meredve, csak az egyik fele élt még s tudott érezni. Gizela óránkint roszabbul lett. Ismét eljött az est. Szomorú őszi est volt, mint a minő a mai est a hegyek közt. Meggyújtottam a lámpát, mely gyér és fátyolos világgal rezgette fényét körülöttünk. Gizela vizet kért. Ahogy a pohár után akart nyúlni, keze egyszerre lehanyatlott s görcsös fuldoklás vett rajta erőt. Ott fuldoklott, vergődött előttem majdnem egy álló negyedig, anélkül hogy én csak valamit is segíthettem volna rajta. Meg kellett várnom némán, szótlanul, arcomat tehetetlenül kezembe rejtve, mig a roham véget ért. Ekkor rémes erőfeszítések közt ismét felegyenesedett s igy szólt hozzám fáradt, tört hangon: — A kis Annára gondot fogsz viselni, nemde ? ! Ajkaim önkénytelenül rebegték: — Életemmel fogom védeni őt. Aztán feltámadt bennem a lelkiismeret, mely csak úgy tehette jóvá hibáját, ha ő is életben marad: minden indulatom és érzésem azt követelte, hogy ne hagyjam veszni őt, de mentsem meg, ápoljam, gyógyítsam és vegyem körül e szent elhomályosuló homlokát megépülő szívem legtisztább szeretetével, lelkem jobb hitének dicsfényével, életem megmaradt sugaraival. — Nem! — kiáltottam szenvedélyesen, — de ketten fogunk őrködni a kis Anna fölött. Te élni fogsz, velem maradsz, egymásnak fogjuk szentelni napjainkat, sohasem hagyjuk el ama csöndes, bizalmas világot, mely a miénk volt s melynek feldúlt romjaiból uj szentegyházat építhetünk. Fájdalmasan mosolygott. — Te jó vagy, — szólt szelíden, — s megköny-j nyited szivemet. Megragadtam újra kezeit és beszéltem lázasan, s szakgatottan, mint aki közel állt őrülése pillanatához: — Ne mosolyogj oly fájdalmasan, ne szólj oly csüggedten. A sajtoló ég engesztelődve terjeszti ki szárnyait felettünk. Te meg fogsz gyógyulni. Élned kell. E borús, szomorú napok után megjön az áldó, virágos tavasz, az üdítő, balzsamos fugalmak, a verőfény, mely visszahozta arcod eltűnt pírját, mosolyaidat. Együtt fogunk boldog magányunk árnyas lombjai alatt élni és őrülni, — te, meg én, meg a kis Anna — együtt, mosolyogva, boldogan. Könyek futottak végig arcán; vonásai megrándultak a fájdalomtól. Csuklóit. Küzdeni látszott bensejének zavaraival és gyötrelmével. Arca kipirult, égett. Szemei szokatlanul élénk tűzben ragyogtak. Átszellemült. E pillanatban valóban olyan volt ő, mint egy angyal, ki kibontani készül fényes szárnyait. Bús igézettől áthatva emeltem rá szememet. S megrendült újra hangja, de most már nem fáradtan, gyengén, alig hallhatólag; tisztán, édesen zendült az, mint lágy álmokba ringató, bűvös zeneszó, mely e túlvilágból érkezik. Fedor is szemei így szóltak : — Itt már mindörökre vége! — Fedor! az élet nem több, mint egy pillanat. Oly hamar suhan, úgy elszáll, mielőtt mosolyoghattunk volna , elviszi örömeinket, mielőtt ezek megszülettek volna, álmainkat, mielőtt azok beteljesülhettek volna. Egy pillanat! Úgy szerettelek! Sokat szenvedtem... most már ennek is vége van. Én elmegyek. Te nem menthetsz meg engem. Ah! istenem! Elkéstél, Bedor! Minden hasztalan ! Hiába könyerel, hiába akarsz szeretni, hiába ígérsz üdvöket, boldogságot, fényt és örömet, ami rám várakozik, az álom, mély, szótalan, üdvtelen álom és megbonthatatlan éjszaka. Majd egy más, egy jobb világban, Pedor! Hol a lélek megtisztúl, lerázva szárnyairól a port, mely idelenn beszengette; hol indulatainkat nem zavarja meg szenvedély, szivünk csak bizalmat és szeretetet fog ismerni, édes bizalmat, védő szeretetet, s könyeink gyönyörtűi fakadnak! Hol mindaz, a mi itt lenn álom volt, való lesz s a mi ittlenn múló volt, örök lesz ! — Halkan suttogott: »Majd ott Fodor!« Bezárta szemeit, sóhajtott s elnémult mindörökre. XII. Pedor hangja elakadt. Hosszú, kinos szünet következett, melyet semmi, épen semmi sem zavart meg. Az éjszaka csöndes volt és lelkünk beszédjét csak a távol ég csillagai hallhatták. A szoba majdnem egészen besötétedett. A kályha parázsa mozdulatlan halommá roskadva, többé nem világlott, de valamely rém fénytelen szeme kint meredt ránk a sötétségből. Peder ismét megszólalt. — Néhány hónap múlva egy újdonságot olvastam valamelyik lapban, mely szerint egy fiatal ember, névleg L. Gusztáv, festő, B. Adél asszonyt hűtlenség miatt az »India« hajófedélzetén meggyilkolta__ Ismét csend lett. — Megmondom önnek, — tört ki végre Fedor ajkán a hang, — mért beszéltem el ma e történetet ? Ma van nem halálának évfordulója. Ma történt a gyász. Ez a »ma« az én kísértetem. Ez órákban át kell élnem újra mindent, a félpttkos kínjait, a kárhozat összes keservét. Ilyenkor félek, bevallom önnek, hogy rettegek, iszonyodom. Nem hall ön semmit — semmi különös neszt ? Mintha valami suhanna. Nézzen körül. Ah! látja ott amaz árnyat — ott, a függönyök között fehéren ingva, — ahogy meglendül, leszáll, közeledik. Felénk tart.... Nem! Gizela! Fedor zokogva rejtette el arcát. A mellékszobából, hol Anna aludt, egy tiszta, szelíd, édes álomhang tévedt hazánk: Anna rebegte lágyan álmában e szót: — Anyám ! A szerelem száműzöttje. (Beszély.) Irta Bodenstedt. (Vége.) — Még májusban sem tapasztaltam ily enyhe napot, — válaszolom. E pillanatban oda lépett hozzánk Karlitsch Sándor gróf s figyelmesen szemlélve engem, miután barátnőmet szívélyesen üdvözölte, így szólt hozzám: — Ha nem csalódom, mi régi ismerősök vagyunk. Nemde ? — Nem volt-e igazam, midőn azt mondtam, hogy mi még találkozunk, — viszonzom, felém nyújtott kezét megrázva. — A sors gyakran csodálatos módon hozza össze az embereket. — És szórja szét egymástól! — vágott ő közbe. — Holnap Dagesthanba indulunk. De ma nagyon szeretném önnek a társaságát élvezni, melyre azonban délelőtt kevés idő kínálkozik, miután még néhány búcsúlátogatást kell tennem. Ebédre is eligérkeztem már, de annak végével megszabadulok. Hol ebédel ön s hol találkozhatunk mi ? — Rendszerint AVassilynál ebédelek, ott a főtéren. Ma azonban S. asszonyhoz vagyok meghíva. — Én is. No ez ismét bámulatraméltó összetalálkozás. E szerint tehát nem is téveszthetjük el egymást. A többit majd később megbeszéljük. Most pe-