Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)
1875-02-14 / 36. szám
36. szám Vasárnap, 1875. február 14. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre .......................8 fr. Negyedévre.......................4 Megjelenik ási ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. mi Lapunk mai számához fél ív van mellékelve. „Jolán“ költői beszélből. (Olvastatott a Kisfaludy-Társaság ünnepélyes küzülésén. 1875. febr. 7.) Szalonja bársony kerevetjén Magát hanyagul hátra vetvén, Merengve ül Szentkútilyné, Kezéből Byron Child Haroldja Ölébe hullt; halvány szinén Egy hirtelen gyűlt rózsa foltja A belső izgalmat jelenti, És szive lázongó verésűt. Kopognak? — Sjépés zaja? •— Senki. Tán el se’ jő ? — vagy tán csak késik ? Kívánná, bár csak el se jőne ! S miért ne ? hisz’ mért félne tőle ? Inkább kíváncsi, látni őt. Úgy van, kiváncsi, semmi több. Változott-e nagyot várjon ? Ah, hogy ne ! húsz év, röptiben, Nyomot hagy ám arcon, hajon, Hát még a lelken és szivén! Nyom nélkül ment-e rajta át ? — S tükrébe néz Szentkuthyné Hogy ott figyelve kémlené Arc-rózsáit, ében haját. Rózsáinak egy hijja sincs, Sem fürti közt egy szürke tincs, Harmincöt éves ; de hisz’ épen Legszebb kor a nő életében. Harmincöt év: asszonynak az, Mi lánynak a tizenhat év, A legszebb második tavasz, Még nem a júliusi hév, Nem augusztus forró aszálya, Csak június szelíd ege. Még most a rózsát lepke szállja Fecske, fészkét most végzi be , Még balzsamot a szekfa szállít, A nyárfa lombja még üde, S a fűszál harmatcsöppet áhit.......... Szász Károly. Az iskolamester leánya. (Elbeszélés.) Ember Györgytől. (Folytatás.) — Hát a szegény Róza mit csinál ? — Róza ? — kérdé a biró gonoszát mosogva — búsul egy kicsit, no de majd kibírja. A múltkor csinos tanító férje akadt volna, de nem húzott hozzá a szive. Nem is gondolná uram! . . no de majd meghallja. — Csak mondja most! — Hisz ha épen már hogy no! de hát attól tartok — mond felütve fejét hirtelen a biró — hogy rósz néven veszi a tiszteletes ur. — Korántsem biró ur! — Már hiszen bocsánatot kérek, de úgy hallik imitt-amott, hogy Róza szerelmes volna, az ám — mond a fülig pirulni kezdő Sándorhoz, miközben a biró komoly pislogó szeme ide-oda tévedezett — még pedig nagyon szerelmes. — Nagyon szerelmes ? — szólt Sándor, mialatt keble majd szétrepedt a boldogságtól, — nagyon szerelmes ? . . — Az ám, s nem is képzeli fiatal tiszteletes úr, hogy kibe ? — Kiváncsi vagyok rá. — Megmondjam csakugyan ? — Ugyan biró úr, ne legyen gyermek! — No, ha épen annyiban van, hát. . . — Hát... — Egy kiszolgált katonába. — Mi, mi ... ? •— kérdő hebegve Könyves Sándor, hogy a bírónak meg kellett fognia a fiatalt. — Enyje, tiszteletes uram, de nagyon a szivére vette ezt a kis krónikát. Hát mi van abban , ha szereti, szeresse s annyi! — Nem, nem is az bánt, — hebegte Könyves. — Mit tehet az úr arról, ha neki olyan erusztusa van. Erről bizony már nem tehetünk. Pedig olyan igaz, mint a napfény. — Lehetetlen, Róza, az én gyámatyám leánya? . . . — Mondom, különben majd megtudhatja. Sokszor látták együtt őket a falusiak. Szent igaz : egy a fejem, de azt is ráteszem. — Megmondja azt nekem Róza. — Kételkedem, kivált tiszteletes urnák tagadná az utósó leheletéig. Hej, hej, bámul rajta az egész falu, mert az a kiszolgált obsitos — verekedő, roszhitű ember. Biz ezen már senki sem segíthet. — Róza, és egy tekergő obsitos . . . — Lásson utána, tiszteletes uram, megtudja, hogy nem az ujjamból szoptam. — Inkább hittem volna — mondá sóhajtva Könyves — hogy a föld kiesik sarkából. — Magam is azt, uram, de hát nem volt őrangyala, aki visszatartsa. Most, hogy anyja meghalt, senkitől sem tart. Midőn tovább indult Könyves, úgy tetszett neki, mintha az egész falu körtáncot járna vele; óhajtotta, hogy az a kis ház, hová csak imént oly epedve sietett, mint délibáb, menne, menne tovább szemei előtt, hogy szíve fájdalmát addig is, míg belép az egyedül maradt hajadonhoz, a megadás békés medrébe terelhesse. Egy szép, fejlett alak, természetes szépség, isten gyönyörű teremtménye egyszerű és mégis ízlésteljes öltözetben várta őt a kis ház küszöbén. Ha valaki eszményi alakot akar megörökíteni, mintaképét ehhez hasonló isten teremtményéről veheti. Három év minő változást okozott a serdülő kis leányban. A fejletlen alak minden ízében kidomborult és öszhangzó szépségben ragyogott. Róza alig merte szép kökényszemét könyvesre fölemelni. — Örülök, hogy ennyi idő múlva láthatom, bár kedves atyámmal együtt láthattam volna, — szólt Könyves Sándor elfogadva. — Isten hozta tiszteletes ur, ki nem mondhatom, mily jól esik, hogy árvaságomban sem feledett el ide betekinteni. Minő nyájas, minő szelíd, őszinte arc! — gondola Sándor. — Lehet-e Rózának, ennek a szép lelkét szemeiben mutató Rózának egy tekergőt szeretni ? Kezdett szívéről elolvadni a neheztelés jege, és elfeledte, amit a falusi biró beszélt. Hosszabb társalgás után a régi bizalom ismét visszatért. — S valóban itt akarnád hagyni ezt a kis falut? Várj, Róza, megkérem az öreg Szarvas papot, hogy csak egy évre fogadjon házához; öreg nejével meg fogsz egyezni, tudom, aztán majd megsegít az isten. — Oh, Sándor hát nem megírtam, mit mondott atyám ? Megyek én is közéje vegyülni a tömegnek, mely élete keserves óráit csak az önfentartás nehéz feladatának siralmas megoldásával tölti el, aztán rövid lét után befejezi hivatását. Ajkai reszkettek Sándornak a habozás miatt. Hisz ő azért jött, hogy feltárja szívét a rég titkon szeretett Rózának, hogy minden óhaját megmondja neki és addig is erőt adjon a béketürésre. De e nyilatkozat és a váratlan hit fogva tartotta lelkét, lezárta nyelvét. Pár könynyel szemében távozott Rózától és a bérlő lakása felé tartott, hol szívélyesen fogadták s Rózáról világért sem szólottak. Egy napon a falu házánál is megfordult. Udvarán három-négy öreg asszony egy görbehátú, vézna öregebb nőt vett körül, a falu Marcsa bábiját. Ő a falu háza ablakán keresztül hallgatta beszédeiket Marcsa bábi épen arról beszélgetett, mikor szokott Róza a temetőbe járni szülei sírjához, s miképen találkoznak ott a tekergő obsitos katonával. — Mindig késő este, lelkem, éjfél előtt, úgy bizony, odamegy a temetőbe és ne éljek, ha mindig az obsitossal nem látom onnét kijönni a szép Rózát . . . Minden tagja reszketett Sándornak, kínokat érzett, mintha máglyát gyújtottak volna alája. Elment ki a határra és szanaszét bolyongott a mezőn, mint a kit üldöznek. Üldözték őt igen, szíve kínjai, homloka verítéket izzadott és mellét szétszakadni érté. Késő éjjel a falu temetője körül volt s ennek kapuja mellett elrejtőzve várakozott. Egy hetyke kinézésű legény jött mosolyogva ki a temetőből, kezében rézfoltost tartva. Kisvártatva Róza jött ki a kapun. Sándor térdeire hullva keservesen zokogott. — Oh, Róza, Róza!* Mint gép, eszmélettel sem birt tetteiről. Csak azt vette észre, hogy másnap reggel Róza szüleinek sírja mellett ébredt fel. Lehajtva fejét, összetett kézzel nézte kimúlt szeretteinek csöndes sirhalmát. — Oh áldott jó, nemes lelkek, ha itt lehetnétek körülöttem e fejfához közel éz szívembe tekinthetnétek, azt olvasnátok, hogy a szegény Sándor nem akarta elhagyni Rózát soha, soha! . . — Nem szólott Róza, mert röstelte szerelmét . .. Oh, édes gyámolaim, ha szegény Rózát álmában meglátogathatnátok és szeretettel szivéhez szólhatnátok , mint nyerhetett helyet szivében egy tekergőnek alakja ? A fejfát átölelte, megcsókolta és betántorgott a faluba egyenesen az öreg Szavas paphoz. Szavas papnak külső tulajdonai: jó öreg kép, hosszúszárú tajtpipa. Ő és a pipa szorosabb frigyben vannak, mint ő és a tiszteletesné. Jól táplált testalkata s különösen potroha tekintélyessé domborította. Különben jámbor, becsületes öreg ur, a milyen mennél több kellene erre a rosz világra. Amint Sándort meglátta, hoszúszárú tajtpipáját kiragadva szájából, szives mosolylyal átölelte. — Hozott a jó szerencse, Sándor fiam. Enyje, de el is idegenedtél ettől a falutól. Bizony, hányszor emlegettelek, kedves öcsém, de hát még azok az istenben boldogultak, — szólt sóhajtva — hányszor és hányszor! . . . Hej, sok minden megváltozott Az a Róza is magára maradt. Mindig azon gondolkozom, hogy magamhoz veszem, de nem jó. Valami rész tanácsadója lehet. Szólj neki, öcsém, hogy el lehet énnálam, míg élek, azon túl pedig . . . hiszen azontúl sem fogja elhagyni a jó isten. Ez utóbbi szavaknál az öreg Szavas sejtelmes tekintete Sándoron akadt meg. — Áldja meg isten, uram, ha még el nem távozott, szólani fogok neki. — Kedves öcsém — mondá az öreg nyomásán — valami gondoltam. — Mit, uram ? — Siess azonnal Rózához és fejtsd ki neki józan okokkal, hogy jobb lesz nálam, mint másutt, fiam, hiszen értesz engem. — Atyám, édes jó atyám, — mondá elérzékenyülve Sándor, sietek, — bárcsak rá tudnám venni. — Mondd neki — szólt az öreg Szavas — mintegy az ifjú lelkéből olvasva — mondd neki, hogy nem lesz sokáig elhagyatva . . . Az öreg Szavas bizalmasan Sándor vállaira helyezte kezeit. Mintha könyeket látott volna Sándor szemeiben. Képzelhető, mily örömmel indult Sándor a szegény Rózához. Reszkető kezekkel nyitotta fel az ajtót, de a kis zsellérszoba üres volt, a jólelkű házigazda is csodálkozott ezek láttára. A bútorok helyeiken voltak, de Rózának egy darab ruhája sem volt a szobában. (Folyt. köv.)