Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)
1875-02-21 / 42. szám
Vasárnap, 1875. február 21. 42. szám. Tizenkettedik évfolvam Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utcaa 42. 87. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...... 8 fr*Negyedévre.......................4 „ Megjelenik »z ünnep Utáni napokat kivéve mindennap. IVAROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Bulla szerelem.» (Gyárfás Gáspár farsangi kalandja.) Könyvébe bujt Gyárfás. Fölpillant egyszer, S két lánykát lát meg ablaka alatt. A téli napfény szép arcukon tetszelg, S mig sétálnak, játszni velök halad. Gyárfás szive kigyúl: »Követni hát A két tündért! igaz, — meg a mamát! Ha kell, a flasztert végig koptatom Hármatokért, két angyalom ! De szép két lány is ez a három! (Mond Gyárfás a mig nyomukban lohol.) A bölcseséget ha föl nem találom E szűke két lánykában : hát sehol! Isteni Plátóban a mi ész nyílik, S a bölcsekben, istentelen Cirilig : Elhalványul, miként mécs a napon, Szemeteknél, két angyalom ! De kik lehetnek ők ? Hosszan időznek A váci utca boltjai körül. »Ahá ! vidékiek hát a kis őzek !« S Gyárfás már könnyű győzelmén örül. Most a »Nálor«-ba fordulnak be végre, S ő a portásra ront vallatva, kérdve. »A borravalót szórom pazaron, Érettetek, két angyalom !« »Honnan valók? — »Nyir-Béltekről. — »S nevük mi?« — »Béltekiné nagysága.« — »Nos tovább !« — »Hát kérem a bálra szoktak feljönni, Azért hoztak annyi iskatulát.« »Ah, úgy redoutban követem ma híven, Tűrve, hogy a szereim szorítja szívem, A bálcipő meg lábamat nagyon : Ti érttetek két angyalom !« És elrohant. Első dolog a fodrász. Pitlik süti a la szomorufűt. Oly izgatott, hogy füléből leforrázó művész-vas is, mig hajat gyűrűz. A toilettnél okoz mérget, gondot, Mig beerőszakolja az inggombot, A gallér meg fűrészel a nyakon — »Ti érttetek két angyalom!« Tíz óra lett belé. Most a redoutba! Gyárfás előre elvégezte azt, Hogy minden vágy társat, — ha lesz, — a sutba, Merész rohammal a sutba riaszt. Bár nem szokás táncolni fog ! s ők ketten Lesznek csak táncosnői a parketten. »A szent Dávid táncát eltáncolom Ti véletek két angyalom !« Valóban, ők is ott voltak. De Gyárfás Lehágott ám odáig száz uszályt. A két szempártól szédült, mint vak hárfás, Az minden ostromtervet szétkuszált! A lánykákért a fiatalság bomla. A mama ült s mosolygott, s Gáspár monda: »Az öreget, is megtáncoltatom, Ti érttetek, két angyalom!« Majd a bemutatás nagy veszedelmén — Permopsz — rendezők által, átesett. S mert a két lányka meg sem pihent helyén : A mamának csapott honőröket. Oh fájdalom ! egész a szünóráig Nem jut velek egy tourhoz, bármint vágyik. »Hogy mindenki foglalkozva vagyon Ti véletek, két angyalom!« A szünórát a cukrászdában töltik, Gáspár is társaságukba kerül. A kis szőkéknél csak azon évődik , Melykbe szerelmesd a kettő közűl ? Annak pillái alatt ne felejtsek, Amor pajzánkodik álgödrin ennek: »Ah, mért hasonlitsz egymáshoz nagyon, S mért nem vagy egy, két angyalom !« Csak az boszantja, hogy úgy körűldongják A két lánykát a sejtelmes fiuk, Mint a dongó a fák virágos lombját. Miattok tánchoz reggelig se jut. Előjegyezvék mindre ! Jól van , ő meg Eléje vág egy már résen levőnek, »Hah, most a csillagot is lerúgom, Te véled, egyik angyalom!« Karcsú derekán nyugszik hát keze . . . »Mily érveket is nyújt a tánc s a farsang!. . Száguldna, — de a katonazene Egy csinnarattabummal végsőt harsant. Gáspár »hogyvolt«-oz. Kijátszott vágytársa Pedig dühvel: »elégtételt!« — kiáltja. »Jól van no! A sátánt megvagdalom Te értted, egyik angyalom !« »Kard tetszik vagy pisztoly ?« — »Oh, akár ágyú, Kartács, pokolgép, egész arzenál !« S másnap hajnalban, föl se kelve az ágyból, Mert le se feküdt, Gáspár gyepre áll. Kard csattog, — Gáspár úgy ül, mint a sárkány — S kap egy csinos plezárt az orra táján. »A flastronyt büszkén hordozom, Te értted, egyik angyalom.« SPF~ Lapunk mai számához fél ív van mellékelve. Béltekiék részvéttel tudakolják Hogylétét. Sebhelye oly »érdekes.« A lányoknál a lesz belőle, hogy hát Gáspár fellép, és menyasszonyt keres. Mama szól !a hozományról is néki : »Egy — húszezer! De hát melyik lányt kéri ? »Egy — húszezer? Elveszem, asszonyom, Én mind a két szép angyalom !« Jaj Gáspár ! mit beszéltél ily zavarva ! »Hisz ez török!« — a mama igy kiált. Pedig ő csak »akármelyket« akarta . . . De nincs mentség — viheti a kosárt. És elrohant. — Lefogyott róla a hús. Könyvéből felsóhajt s oly bélamás : »Csak egy kis fotográfiám ha voln’ Ti rólatok, két angyalom!« Bartók Lajos. (Don Pedro). Az iskolamester leánya. (Elbeszélés.) Ember Györgytől. (Folytatás.) Rojtos bérlő jól tudta, mi történt Antal és Pál között. Pál hetes lihegve szaladt hozzá és elbeszélte, mint csalta ki a szót belőle Antal harangozó. Tudta bizony Rojtos uram, hogy a »köpenydarab« hajtja, űzi a becsületes Sándort. Meg is mondta az öreg tiszteletesnek és ilyenkor hangos hahotába törve megjegyezte : — Magam is azt óhajtom, hogy Sándor ne kételkedjék. Nyomozza és rájön, hogy ha gyámatyja valóban orgyilkosság áldozata, azt senki más nem tehette, mint a faluból elszökött Gergely. És még — tévé utána, szemeivel szánalmasan hunyorgatva — nem iszonyodott a leánynak is lelke halálát okozni. * Mint akit a boszú angyala űz, bolyongott Könyves Sándor már pár hét óta a városban. Egy alkalommal egy napilapból következő érdekes eseményt olvasott : »N. Gergely rabló, ki a vidéket rettegésben tartó, elfogatott, a rögtönitélő bíróság alkalmasint röviden végez vele, pedig mi, őszintén megvallva a dolgot, nem vagyunk barátai a kivégeztetéseknek. N. Gergelyt rettegte az egész vidék ; igaz, szörnyalakká, de népdalokban megénekelt daliás hőssé is lett. De ez igen természetes: a nép az ő véréből került zsiványokat, a magasabb műveltségű költő meg a maga rablóit énekeli meg. Ez a világ sorsa. A társadalom érezhetné pedig már a megokosodás szükségét. A látványos főbelövetéssel, a felakasztással csak arra ad példát, hogy lehet gyilkolni. És mi valóban nem tudjuk, melyik a vétkesebb : az-e, ki értelmi nyűgei közt a társadalom kegyetlen büntetéseit rettegve, zsákmányból kénytelen élni? vagy az, ki az elbukottat megsemmisíti, ahelyett hogy becsülettel élni megtanítaná. De mit bölcselkedünk, mikor az utóbbi mód sokkal kényelmesebb.« Letette a lapot Sándor, és azonnal felkereste Gergelyt börtönében. Gergely, a rablóvá lett obsitos megnyugodva sorsában ugyanazt vallotta neki, amit a rögtönítélő biróság jegyzőkönyvbe már fel is vett. — Mintegy hét évvel ezelőtt — beszélte a rabló, — cseléd voltam az apáti bérlőnél. Az odavaló iskolamesternek gyönyörű lánya volt, majd megbolondultam utána. Az iskolamesternek Sándor nevű gyámfia, ki most pap, nagyon szerette a lányt s ez viszont őt. Egykor a bérlő így szólt: »Te Gergely, nincs eszedi hogy a csinos Róza körül nem forgolódol. Megütődve hallgattam ezt, s igen furcsát éreztem. »Nincs annak módja, bérlő úr,« válaszolom kételkedve. »Dehogy nincs, te oktondi — mondta félvállról a jegyző, kövesd mindenüvé, mint az árnyék. Előbb csodálni fogják, később kedvesének mondanak, hírbe hozzák s nem menekül tőled. Legyen eszed.« E biztatásra vakmerő lettem. Az az áldott lány soha még csak rám sem nézett, de én mindenütt sarkában voltam. Mikor szülei sírjához a temetőbe ment, utána sompolyogtam. Máskor hajléka körül ólálkodtam. Rósz hírbe jött s azt mondta az egész falu, hogy értjük egymást. Egy este az iskolamester a bérlőnél volt. Ritkán esett meg, mert az árendás nem tudta szívelni, hogy az iskolamester nálánál okosabb ember a faluban. Úgy gondolom, a bérlőnek nevenapja volt. Éjfél felé ment csak haza az iskolamester. Hideg őszi éj volt, egy lelket sem láttam az utcán. A bérlő engem küldött az iskolamesterrel, hogy kisérjem haza- Lámpát ragadtam, mely a hideg esőcseppektől permetező éjen csak igen gyöngén világított. A falu gyaloghídjánál mintha valamitől megijedtem volna. Alig haladt az iskolamester pár lépést a hídon, ez felbillent és az iskolamester menten alábukott. A tanító segítségért kiáltott, de én, isten nélkül való, nem nyújtottam neki kezemet, hanem elszaladtam. Visszatekintve úgy vettem észre, mintha a tanító a part felé vergődött volna. Olyan örömet érezem, mint az ördög az elkárhozott lélek láttára. »Ha te elhalsz, gondoltam, lányod könnyen az én prédám lesz.« — Nos, mi baj Gergely ? — kérdé otthon a jegyző, — hogy olyan ijesztő arcod van? — A mester a patakba esett. — Ide a köpenyemet, — kiálta rémülve a jegyző, s aztán szaladt a patak hídja felé. Egy fél óra múlva visszatért. — Odaveszett, odaveszett! — kiáltotta keserű dühhel, és szidalmak közt arcul csapkodott. Másnap az a hir terjedt el faluszerte, hogy a tanítót a vízbe fojtottam. Igaz volt, és mindig vádolt a lelkem. Róza után még azután is ólálkodtam, s midőn egykor Róza elment a faluból, csupa gonoszságból, hogy csakugyan kedvesemnek mondják, magam is eltávoztam. Ennyit tudok, uraim, az iskolamesterről. Gyilkosság volt, valósággal az. Ítéljenek el ezért is igazság szerint. Sándor hallotta ezt az egész vallomást. Gergely rablót elkísérte börtönébe is. — Ha isten majd itélő széke elé fog szólítani, Gergely — mondá ünnepélyesen Sándor — akkor is ezt vallanád szegény gyámatyámról ? — Ne irgalmazzon nekem az isten soha, ha többet tudok róla. Könyves úr kereste a szomorú történetben a világító pontot. Sehol egy fénysugár. A köpenydarabhoz alkalmas köpenyt találni, ez volt égő vágya. Mimódon jutott e köpenydarab a patakba? Lehet tán — elmélkedek Sándor — hogy az egész, csak agyrém nálam. Mi oka lehetett volna épen a bérlőnek a gyilkosságra? Aztán hiszen Gergely rabló maga vallotta, hogy a bérlő kimenteni szaladt a gyaloghíd felé. Valami űzte mégis, a kegyelet kedves atyja iránt, hogy gyászos kimúlásának ez érzéketlen jeléből a kimúlás körülményeire világot vethessen. — Meghalni hagytad szegény gyámatyámat, — kiáltá Könyves fuldokló keservvel, — de büntetésed elvétele után bocsásson meg isten neked, mint ahogy én megbocsátom a kimultnak nevében. Gergely Könyves lábaihoz borúit és sírva ölelte át azokat. Az a fásult szivű ember, ki gyermekkorától fogva nem ejtett könyeket, úgy sirt ott, mint eltévedt árva, ki végre enyhet talál, rég nem látott szüleinek kebelén. Neki megbocsát Könyves úr, kedves gyámatyja nevében ? Hát ily lelkek is vannak a világon? Neki is van irgalom a földön ? Oh, hogy isten nem támasztja föl halottaiból azt a szegény iskolamestert! . . . Nap nap után telt. A gyilkos sírgödrét elsimította az elemek harca. Az volt rendeltetése, hogy megsemmisüljön. De Könyves nem pihent; az az öltönydarab elrabolta minden nyugalmát. Mint bolyongó szellem járt a városban és mohó tekintetével nézte, kit látna, ki a bérlőéhez hasonló kék köpenyt hordana ? (Folyt. küv.)