Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)

1875-02-21 / 42. szám

Vasárnap, 1875. február 21. 42. szám. Tizenkettedik évfolvam Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utcaa 42. 87. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...... 8 fr*­Negyedévre.......................4 „ Megjelenik »z ünnep Utáni napokat kivéve mindennap. IVAROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok­ tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Bulla szerelem.» (Gyárfás Gáspár farsangi kalandja.) Könyvébe bujt Gyárfás. Fölpillant egyszer, S két lánykát lát meg ablaka alatt. A téli napfény szép arcukon tetszelg, S mig sétálnak, játszni velök halad. Gyárfás szive kigyúl: »Követni hát A két tündért! igaz, — meg a mamát! Ha kell, a flasztert végig koptatom Hármatokért, két angyalom ! De szép két lány is ez a három! (Mond Gyárfás a mig nyomukban lohol.) A bölcseséget ha föl nem találom E szűke két lánykában : hát sehol! Isteni Plátóban a mi é­s­z nyílik, S a bölcsekben, istentelen Cirilig : Elhalványul, miként mécs a napon, Szemeteknél, két angyalom ! De kik lehetnek ők ? Hosszan időznek A váci utca boltjai körül. »Ahá ! vidékiek hát a kis őzek !« S Gyárfás már könnyű győzelmén örül. Most a »Ná­lor«-ba fordulnak be végre, S ő a portásra ront vallatva, kérdve. »A borravalót szórom pazaron, Érettetek, két angyalom !« »Honnan valók? — »Nyir-Béltekről. — »S nevük mi?« — »Béltekiné nagysága.« — »Nos tovább !« — »Hát kérem a bálra szoktak feljönni, Azért hoztak annyi iskatulát.« »Ah, úgy redoutban követem ma híven, Tűrve, hogy a szereim szorítja szívem, A bálcipő meg lábamat nagyon : Ti érttetek két angyalom !« És elrohant. Első dolog a fodrász. Pitlik süti a la szomorufűt. Oly izgatott, hogy füléből leforráz­ó művész-vas is, mig hajat gyűrűz. A toilettnél okoz mérget, gondot, Mig beerőszakolja az inggombot, A gallér meg fűrészel a nyakon — »Ti érttetek két angyalom!« Tíz óra lett belé. Most a redoutba! Gyárfás előre elvégezte azt,­­ Hogy minden vágy társat, — ha lesz, — a sutba, Merész rohammal a sutba riaszt. Bár nem szokás táncolni fog ! s ők ketten Lesznek csak táncosnői a parketten. »A szent Dávid táncát eltáncolom Ti véletek két angyalom !« Valóban, ők is ott voltak. De Gyárfás Lehágott ám odáig száz uszályt. A két szempártól szédült, mint vak hárfás, Az minden ostromtervet szétkuszált! A lánykákért a fiatalság bomla. A mama ült s mosolygott, s Gáspár monda: »Az öreget, is megtáncoltatom, Ti érttetek, két angyalom!« Majd a bemutatás nagy veszedelmén — Per­mopsz — rendezők által, átesett. S mert a két lányka meg sem pihent helyén : A mamának csapott honőröket. Oh fájdalom ! egész a szünóráig Nem jut velek egy tourhoz, bármint vágyik. »Hogy mindenki foglalkozva vagyon Ti véletek, két angyalom!« A szünórát a cukrászdában töltik, Gáspár is társaságukba kerül. A kis szőkéknél csak azon évődik , Melykbe szerelmesd a kettő közűl ? Annak pillái alatt ne felejtsek, Amor pajzánkodik álgödrin ennek: »Ah, mért hasonlitsz egymáshoz nagyon, S mért nem vagy egy, két angyalom !« Csak az boszantja, hogy úgy körűldongják A két lánykát a sejtelmes fiuk, Mint a dongó a fák virágos lombját. Miattok tánchoz reggelig se jut. Előjegyezvék mindre ! Jól van , ő meg Eléje vág egy már résen levőnek, »Hah, most a csillagot is lerúgom, Te véled, egyik angyalom!« Karcsú derekán nyugszik hát keze . . . »Mily érveket is nyújt a tánc s a farsang!. . Száguldna, — de a katonazene Egy csinnarattabummal végsőt harsant. Gáspár »hogyvolt«-oz. Kijátszott vágytársa Pedig dühvel: »elégtételt!« — kiáltja. »Jól van no! A sátánt megvagdalom Te értted, egyik angyalom !« »Kard tetszik vagy pisztoly ?« — »Oh, akár ágyú, Kartács, pokolgép, egész arzenál !« S másnap hajnalban, föl se kelve az ágyból, Mert le se feküdt, Gáspár gyepre áll. Kard csattog, — Gáspár úgy ül, mint a sárkány — S kap egy csinos plezárt az orra táján. »A flastronyt büszkén hordozom, Te értted, egyik angyalom.« SPF~ Lapunk mai számához fél ív van mellékelve. Béltekiék részvéttel tudakolják Hogylétét. Sebhelye oly »érdekes.« A lányoknál a lesz belőle, hogy hát Gáspár fellép, és menyasszonyt keres. Mama szól !a hozományról is néki : »Egy — húszezer! De hát melyik lányt kéri ?­ »Egy — húszezer? Elveszem, asszonyom, Én mind a két szép angyalom !« Jaj Gáspár ! mit beszéltél ily zavarva ! »Hisz ez török!« — a mama igy kiált. Pedig ő csak »akármelyket« akarta . . . De nincs mentség — viheti a kosárt. És elrohant. — Lefogyott róla a hús. Könyvéből felsóhajt s oly bélamás : »Csak egy kis fotográfiám ha voln’ Ti rólatok, két angyalom!« Bartók Lajos. (Don Pedro­). Az iskolamester leánya. (Elbeszélés.) Ember Györgytől. (Folytatás.) Rojtos bérlő jól tudta, mi történt Antal és Pál között. Pál hetes lihegve szaladt hozzá és elbeszélte, mint csalta ki a szót belőle Antal harangozó. Tudta bizony Rojtos uram, hogy a »köpenydarab« hajtja, űzi a becsületes Sándort. Meg is mondta az öreg tiszte­letesnek és ilyenkor hangos hahotába törve meg­jegyezte : — Magam is azt óhajtom, hogy Sándor ne ké­telkedjék. Nyomozza és rájön, hogy ha gyámatyja valóban orgyilkosság áldozata, azt senki más nem te­hette, mint a faluból elszökött Gergely. És még — tévé utána, szemeivel szánalmasan hunyorgatva — nem iszonyodott a leánynak is lelke halálát okozni. * Mint a­kit a boszú angyala űz, bolyongott Köny­ves Sándor már pár hét óta a városban. Egy alkalom­mal egy napi­lapból következő érdekes eseményt ol­vasott : »N. Gergely rabló, ki a vidéket rettegésben tartó, elfogatott, a rögtönitélő bíróság alkalmasint röviden végez vele, pedig mi, őszintén megvallva a dolgot, nem vagyunk barátai a kivégeztetéseknek. N. Gergelyt rettegte az egész vidék ; igaz, szörnyalakká, de népdalokban megénekelt daliás hőssé is lett. De ez igen természetes: a nép az ő véréből került zsivá­­nyokat, a magasabb műveltségű költő meg a maga rablóit énekeli meg. Ez a világ sorsa. A társadalom érezhetné pedig már a megokosodás szükségét. A lát­ványos főbelövetéssel, a felakasztással csak arra ad példát, hogy lehet gyilkolni. És mi valóban nem tudjuk, melyik a vétkesebb : az-e, ki értelmi nyűgei közt a társadalom kegyetlen büntetéseit rettegve, zsákmányból kénytelen élni? vagy az, ki az elbukot­­tat megsemmisíti, a­helyett hogy becsülettel élni meg­tanítaná. De mit bölcselkedünk, mikor az utóbbi mód sokkal kényelmesebb.« Letette a lapot Sándor, és azonnal felkereste Gergelyt börtönében. Gergely, a rablóvá lett obsitos­ megnyugodva sorsában ugyanazt vallotta neki, a­mit a rögtönítélő biróság jegyzőkönyvbe már fel is vett. — Mintegy hét évvel ez­előtt — beszélte a rabló, — cseléd voltam az apáti bérlőnél. Az odavaló iskola­­mesternek gyönyörű lánya volt, majd megbolondul­­tam utána. Az iskolamesternek Sándor nevű gyám­fia, ki most pap, nagyon szerette a lányt s ez viszont őt. Egykor a bérlő így szólt: »Te Gergely, nincs eszedi hogy a csinos Róza körül nem forgolódol. Megütőd­­ve hallgattam ezt, s igen furcsát éreztem. »Nincs an­nak módja, bérlő úr,« válaszolom kételkedve. »De­hogy nincs, te oktondi — mondta félvállról a jegyző, kövesd mindenüvé, mint az árnyék. Előbb csodálni fogják, később kedvesének mondanak, hírbe hozzák s nem menekül tőled. Legyen eszed.« E biztatásra vakmerő lettem. Az az áldott lány soha még csak rám sem nézett, de én mindenütt sar­­kában voltam. Mikor szülei sírjához a temetőbe ment, utána sompolyogtam. Máskor hajléka körül ólálkod­tam. Rósz hírbe jött s azt mondta az egész falu, hogy értjük egymást. Egy este az iskolamester a bérlőnél volt. Rit­kán esett meg, mert az árendás nem tudta szívelni, hogy az iskolamester nálánál okosabb ember a falu­ban. Úgy gondolom, a bérlőnek nevenapja volt. Éj­fél felé ment csak haza az iskolamester. Hideg őszi éj volt, egy lelket sem láttam az utcán. A bérlő en­gem küldött az iskolamesterrel, hogy kisérjem haza- Lámpát ragadtam, mely a hideg esőcseppektől per­­metező éjen csak igen gyöngén világított. A falu gya­­loghídjánál mintha valamitől megijedtem volna. Alig haladt az iskolamester pár lépést a hídon, ez felbil­lent és az iskolamester menten alábukott. A tanító segítségért kiáltott, de én, isten nélkül való, nem nyúj­tottam neki kezemet, hanem elszaladtam. Visszatekint­ve úgy vettem észre, mintha a tanító a part felé vergő­dött volna. Olyan örömet érezem, mint az ördög az elkárhozott lélek láttára. »Ha te elhalsz, gondoltam, lányod könnyen az én prédám lesz.« — Nos, mi baj Gergely ? — kérdé otthon a jegy­ző, — hogy olyan ijesztő arcod van? — A mester a patakba esett. — Ide a köpenyemet, — kiálta rémülve a jegyző, s­­ aztán szaladt a patak h­ídja felé. Egy fél óra múlva visszatért. — Odaveszett, odaveszett! — kiáltotta keserű dühhel, és szidalmak közt arcul csapkodott. Másnap az a hir terjedt el faluszerte, hogy a ta­nítót a vízbe fojtottam. Igaz volt, és mindig vádolt a lelkem. Róza után még azután is ólálkodtam, s midőn egykor Róza elment a faluból, csupa gonosz­ságból, hogy csakugyan kedvesemnek mondják, ma­gam is eltávoztam. Ennyit tudok, uraim, az iskola­­­mesterről. Gyilkosság volt, valósággal az. Ítéljenek el ezért is igazság szerint. Sándor hallotta ezt az egész vallomást. Gergely rablót elkísérte börtönébe is. — Ha isten majd itélő széke elé fog szólítani, Gergely — mondá ünnepélyesen Sándor — akkor is ezt vallanád szegény gyámatyámról ? — Ne irgalmazzon nekem az isten soha, ha töb­bet tudok róla. Könyves úr kereste a szomorú történetben a vi­lágító pontot. Sehol egy fénysugár. A köpenydarab­hoz alkalmas köpenyt találni, ez volt égő vágya. Mi­módon jutott e köpenydarab a patakba? Lehet tán — elmélkedek Sándor — hogy az egész, csak agy­rém nálam. Mi oka lehetett volna épen a bérlőnek a gyilkosságra? Aztán hiszen Gergely rabló maga val­lotta, hogy a bérlő kimenteni szaladt a gyaloghíd fe­lé. Valami űzte mégis, a kegyelet kedves atyja iránt, hogy gyászos kimúlásának ez érzéketlen jeléből a ki­múlás körülményeire világot vethessen. — Meghalni hagytad szegény gyámatyámat, —­­ kiáltá Könyves fuldokló keservvel, — de büntetésed el­vétele után bocsásson meg isten neked, mint ahogy én megbocsátom a kimultnak nevében. Gergely Könyves lábaihoz borúit és sírva ölelte át azokat. Az a fásult szivű ember, ki gyermekkorá­tól fogva nem ejtett könyeket, úgy sirt ott, mint el­tévedt árva, ki végre enyh­et talál, rég nem látott szü­leinek kebelén. Neki megbocsát Könyves úr, kedves gyámatyja nevében ? Hát ily lelkek is vannak a világon? Neki is van irgalom a földön ? Oh, hogy isten nem támaszt­ja föl halottaiból azt a szegény iskolamestert! . . . Nap nap után telt. A gyilkos sírgödrét elsimította az elemek harca. Az volt rendeltetése, hogy megsem­misüljön. De Könyves nem pihent; az az öltönydarab elrabolta minden nyugalmát. Mint bolyongó szellem járt a városban és mohó tekintetével nézte, kit látna, ki a bérlőéhez hasonló kék köpenyt hordana ? (Folyt. küv.)

Next