Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)

1875-02-23 / 43. szám

Kedd, 1875. február 23. 43. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utcaa 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre .......................8 tv* Negyedévre.......................4 •­­ Sletelen­k az ünnep Utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok­ tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az iskolamester leánya. (Elbeszélés.) Ember Györgytől. (Folytatás.) Szent-Mártonhoz közel volt a város, melyben épen heti vásár volt. A vidékről, mint másutt tanyá­zó s munkálkodó méhek, sereglettek össze az embe­rek, hogy a zsongó hasból kivegyék a számukra ké­szített tápanyagokat. A ki Könyves Sándort látta a mint az utcák járdáin fel s alá tekintett, a mint meg­­megállva a járó­kelőket élénken vizsgálta, rendőr­kémnek gondolta volna. Csak modora kelthetett vol­na némi kételyt ebbeni. — Megvan! — kiáltott önfeledten, és égő tekin­tetét egy bérkocsisra függeszté, ki mellette üres ko­csijával sebesen robogott el, s ki a kiáltásra vissza­fordulva látta, hogy egy ur kezeit föltartva feléje int­ A bérkocsis megállóit s bevárta Könyvest, mig hoz­­­­zá érkezett. — Hová hajtsak uram ? — A rendőri hivatalhoz. A kocsis közéje csapott az elcsigázott gebéknek. A kincssorár, ki Kalifornia gyémánttermő vidékére ezer veszedelem közt jutott el, nem érezte a bitvágy örömét oly mértékben, mint Könyves, a­ki az előtte ülő bérkocsison a bársonygalléros kék köpenyre is­mert. »Ez az, ennek kell lennie. Oh, istenem, segíts meg nagy feladatomban.« A rendőri hivatalnál a düledező bérkocsist azon­nal beparancsolták. Szoborkint állott meg a vallatok előtt; azt hitte, mindjárt felfalják egy villás reg­gelire. — Feleljen röviden, hol vette ezt a köpenyt ? — A bérkocsis csak most értette meg, hányadán van. — Kérem alássággal — hadarta egy lélekzetvé­­telre — a múlt hetekben egykor épen száj voltam és kis Pannikámhoz akartam menni, ki a városvégi »há­rom rózsá«-ban táncolt. Tetszik tudni, ez a kis Panni­ka már három esztendeje hogy itt szolgál, és isten teremt’ agy segélyen, olyan csinos, kis piros pozs­gás — — Igen, igen, nagyon helyes, csak arra feleljen, hol és kitől vette. — Hát nagyságos uram, — mondá zavarában fuldokolva az ember, — itt kimenőben, a csirke-utca végén, a merre Szent-Mártonból jönnek, épen Pista barátommal beszélgettem, ez a Pista tetszik tudni.. . — Jó, jó, csak azt mondja, kitől vette. — Igen is, kérem! — s a furfangos — kocsis, mielőtt nekifohászkodott volna, a fölött tanakodott:­­ várjon ne hazudjék-e akkorát, mint a nagy templom tornya ? — igen is kérem — hát egy fiatal legény még a nevét is megmondta, ha jól emlékszem, Pali­nak vallatkozott, azt mondta Szent-Mártonba való, egy rudas ruhát hozott a hátán. Azzal dicsekvék hogy az az odavaló árendás öltözetre. Hát megtet­szett ez a köpenyeg és megvettem. Hogy az isten so­ha meg ne áldja a gonosz lelkét, már ki képzelte vol­na, hogy lopott jószág? Igen is, kérem a lássan, ez az egész istória. Látszott az elbeszélő arcán, hogy igazat mondott. Mohó vágygyal ragadta meg Sándor a köpenyt, végig simította minden pontját, hanem — a folt, — a kék posztódarab sehová nem illett. Reszkettek Köny­ves kezei és nagy lelki tusa között nézett a tisztvi­selőkre. — Nos? — kérdék azok élénk érdekkel. — Rejtélyes, szörnyű rejtélyes. A köpeny a bérlőé volt, ez kétségtelen. Minden része ócska, se­hol toldás, sehol folt. Meg nem foghatom. A kocsist elengedték köpenyével együtt. Örült, hogy könnyű szerrel megszabadult, s úgy csapott a gebék közé, hogy nem is kellett szegényeknek más földi purgatórium. Könyves — mielőtt a városban szolgáló Rózát meglátogatta volna, befordult ide-oda a kereskedé­sekbe, hogy neki egy kis ajándékot vásároljon. De eközben is folyton az öltönydarabon tépelődött. »És, hogy én még gyanakszom is — mondá topantva és kezével lemondást intett minden a bérlő ellen emelt föltevésről. Mikor Könyves a vásárfiával Rózához ment, ez oly örömmel látta őt. Szeretettel ragyogtak rá szemei. — úgy szeretem, mértté hoztad, Sándor, — mon­dá mosolyogva Róza, s egy finomszövetű kendőt vett át tőle. Könyves szerető mosolya oly sok szépet mon­dott ekkor: — Nem szomoritlak el, én édes angyalom. Lelked derűit, vidám, mint a biborló hajnal. Miért lelked mennyországán szentségtörést követni el ? Nem mondok meg neked semmit!.. Az utósó kísérlet. Szavas tiszteletes úr alig hitt szemeinek, a mint egy alkalommal Könyves betoppan hozzá. Tárt ka­rokkal fogadta és Könyvesnek mindent el kellett be­szélnie. Az öreg pap kedves pipájáról is megfeledke­zett ; egész lelkével odatapadt a beszélőhöz. — Kétségtelen, — mondá Könyves, — hogy sze­gény Róza egy cselszövénynek lett majdnem áldozata. — Kedves bátyám, én e drága lényt soha el nem ha­gyom, legyen oly jó, adjon helyet neki itt, míg sorsá­ról gondolkozom. Még nem vallottam meg neki, hogy szeretem, azt véli, hogy puszta kegyelet csatol hozzá. Itt majd ahhoz is elkészítem Ibolya­ szerény lelkét. — Öcsém, hisz ezt kérned sem kell, nem isme­red szívemet ? — Köszönöm, kedves bátyám! még egy kísérle­tet teszek a bérlőnél, mert nyugtalan a lelkem. Rög­tön hozzájuk megyek. Neheztelnek ugy­e, hogy szó nélkül váltam el ? — Oh, — nevetett Szavas, — Rojtos ur könnyen megbocsát leánya nevében. Dacára a váratlan eltűnésnek, Könyvest Rojtos úr szívélyesen fogadta. Könyves, a­mint mezőn Roj­tos szeme közé nézett, azokból öröm és félelem lát­szott kisugárzani. Ilonka örömmel fogadta. — Azt hittük, soha nem látjuk többé. Mondja, mi különös történhetett önnel ? — Oh, igen sok, — beszélt Könyves — azokat el sem mondhatom, de mint hatalmas kardvágás a csatasebektől elhalmozott testen, vonult távollétem alatt elkínzott lelkemen keresztül egy iszonyú álom. — Álom ? — kérdé Ilonka nevetve, — kiváncsiak vagyunk rá. — Parancsára! — mondá Könyves. — A bérlő fölebb nyitotta szemét, mintha Könyves lelkéből ol­vasni igyekezett volna. »Sötét éj volt — beszélte Könyves. —Különben is sötét volt, mikor ezt álmodtam, s kis falun keresz­tül egy csinos barna lánynyal utaztam. Csikorgó téli éj lehetett, mert a barna kis lány könnyedén volt öl­tözve és igy szólt: »Nagyon fázom, takarj be öltönyöd­del, melengesd meg kezemet szivednél!« — Regényes, — jegyzé meg Ilonka vizsgálódva. A bérlő fagyos mosolylyal hallgatta. — Valóban, nyáron téli tájképpel álmodni. De folytatom az álmot: »Haladunk szorosan egymáshoz burkolózva, s egy gyaloghidhoz érünk. »Oh, mondá remegve a szép lány, karolj át, mert félek átmenni a gyaloghidon.« »Nézd, nézd, mondá fájdalomtól vo­­nagló arccal, egy szörnyű éjen az én atyámat e gya­­loghidról dobta le egy tekergő, ott rohad évek óta; oh mentsd ki őt, — esdekelt zokogva, és akkor soha, soha el nem hagylak, mindig kalauzod leszek. Mentsd ki csontjait a feledéstől, ime zálogul egy csókot adok neked.« — Jer, keressük fel a gyilkost, — mondtam lán­goló haraggal. — »Oh, ne keresd, — mondá a lány majd én megmutatom.« Felszedtük a patakból a cson­tokat, elvittük a temetőbe s gödröt ástunk, eltemettük. A barna lány a sirgödör mellett egy mellettünk elha­ladó alakra mutatott. — Itt a gyilkos! — kiáltott rémesen, — s a lány, az alak eltűnt szemeim elől.« Az »itt a gyilkos« szónál Könyves mereven a bérlőre mutatott, kinek szemei felmeredtek és viasz­sárga lett. Neje és Ilonka rögtön a bérlőhöz ro­hantak. Könyves rettentő alakként egyenesedett fel. A bérlő meredten tekintett rá. Ilonka és anyja elrémül­­ve nézték Könyvesnek dúlt vonásait. Könyves mély, szomorú hangon, mint az ég viharja, mondá a bérlőre szegezve lesújtó tekintetét: — Az öltönydarab nem bizonyított rád, de te vagy a gyilkos, istentelen ! (Folyt, küv.) Az örökösnő. (Angol beszély.) Irta C r a b­b e t. I. — Legfontosabb kérdés, hogy hol töltse az ün­nepeket ? — kérdé nagybátyám, Károly. — Felváltva mindegyikünknél, — felelte John bátya. — Nem, nem, a gyermek ily módon nagyon is szórakozottá válnék, — jegyzi meg Dávid bátya. — Legjobb lesz, ha egészen rám bízzátok, — mondta nagybátyám, Henry. •— Háztartásom jobban illik egy fiatal leányhoz, mint a tiétek, mert még nem tartozom a csökönyös agglegények sorába, hanem valamikor még meg is nősülök. Aztán meglátogathat­játok őt, valahányszor tetszik. Nagybátyáim erre beleegyezéseket nyilvánítot­ták. Ekkor az egyik könyvvivő bedugta fejét az ajtón és jelenté. — Mr. Dobbs, önnel Lord Coloney óhajt be­szélni . A négy fivér csodálkozva tekintett egymásra. A fentebbi beszélgetés Henry nagybátyám ma­gánirodájában történt. A szobában szerteszét ültek nagybátyáim, kopaszfejű, potrohos öreg urak, nehéz óraláncokkal és arany szemüvegekkel, míg én, egy tizenhároméves kis leány, egy óriási támlásszék egyik sarkában voltam elbúva, félénken, kényes szemek­kel, mert ép a Flóra néném temetéséről jöttünk, ki hosszú időn át egyetlen barátnőm volt, ámbár félany­nyira sem kedvelt, mint kedvenc macskáját, Xerxest. Lord Coloney belépett. Nagy, öreg úr, hófehér hajjal szép, színtelen arccal s szerfölött vonzó mo­solylyal ajkai körül. Ez a mosoly meghalt atyámra emlékeztetett, s e­miatt mindjárt megszerettem őt. Meg voltam lepve, midőn láttam, mily mélyen hajol­tak meg előtte nagybátyáim, különösen Henry bátya. Pedig tudtam, hogy Henry nagybátyám igen gazdag, lord Coloney pedig csak szegény volt. Az udvarias üdvözlések után, a lord magához hivott, kezemet a magáéi közé vette s kérdezte tőlem, hogy ismerem-e őt ? Azt feleltem: — Ismerem, maga a nagyapa! Ezzel igen megelégedettnek látszott és meg­csókolt. Az urak most igen sokáig és igen buzgón be­szélgettek egymással, a­mit nemsokára meglehetős unalmasnak találtam s nagyokat ásítottam zsebken­dőm mögött. John bátya észrevette és barátságosan mondá: — Te fáradt vagy, Luiza. Furlong ur, vigye ma­gával el a kisasszonyt. Mutassa meg neki a boltokat s vegyen neki valami ennivalót. Furlong úr sörtehajú, hosszúlábú ember volt.

Next