Fővárosi Lapok 1875. február (26-48. szám)
1875-02-23 / 43. szám
Kedd, 1875. február 23. 43. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utcaa 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre .......................8 tv* Negyedévre.......................4 • Sletelenk az ünnep Utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az iskolamester leánya. (Elbeszélés.) Ember Györgytől. (Folytatás.) Szent-Mártonhoz közel volt a város, melyben épen heti vásár volt. A vidékről, mint másutt tanyázó s munkálkodó méhek, sereglettek össze az emberek, hogy a zsongó hasból kivegyék a számukra készített tápanyagokat. A ki Könyves Sándort látta a mint az utcák járdáin fel s alá tekintett, a mint megmegállva a járókelőket élénken vizsgálta, rendőrkémnek gondolta volna. Csak modora kelthetett volna némi kételyt ebbeni. — Megvan! — kiáltott önfeledten, és égő tekintetét egy bérkocsisra függeszté, ki mellette üres kocsijával sebesen robogott el, s ki a kiáltásra visszafordulva látta, hogy egy ur kezeit föltartva feléje int A bérkocsis megállóit s bevárta Könyvest, mig hozzá érkezett. — Hová hajtsak uram ? — A rendőri hivatalhoz. A kocsis közéje csapott az elcsigázott gebéknek. A kincssorár, ki Kalifornia gyémánttermő vidékére ezer veszedelem közt jutott el, nem érezte a bitvágy örömét oly mértékben, mint Könyves, aki az előtte ülő bérkocsison a bársonygalléros kék köpenyre ismert. »Ez az, ennek kell lennie. Oh, istenem, segíts meg nagy feladatomban.« A rendőri hivatalnál a düledező bérkocsist azonnal beparancsolták. Szoborkint állott meg a vallatok előtt; azt hitte, mindjárt felfalják egy villás reggelire. — Feleljen röviden, hol vette ezt a köpenyt ? — A bérkocsis csak most értette meg, hányadán van. — Kérem alássággal — hadarta egy lélekzetvételre — a múlt hetekben egykor épen száj voltam és kis Pannikámhoz akartam menni, ki a városvégi »három rózsá«-ban táncolt. Tetszik tudni, ez a kis Pannika már három esztendeje hogy itt szolgál, és isten teremt’ agy segélyen, olyan csinos, kis piros pozsgás — — Igen, igen, nagyon helyes, csak arra feleljen, hol és kitől vette. — Hát nagyságos uram, — mondá zavarában fuldokolva az ember, — itt kimenőben, a csirke-utca végén, a merre Szent-Mártonból jönnek, épen Pista barátommal beszélgettem, ez a Pista tetszik tudni.. . — Jó, jó, csak azt mondja, kitől vette. — Igen is, kérem! — s a furfangos — kocsis, mielőtt nekifohászkodott volna, a fölött tanakodott: várjon ne hazudjék-e akkorát, mint a nagy templom tornya ? — igen is kérem — hát egy fiatal legény még a nevét is megmondta, ha jól emlékszem, Palinak vallatkozott, azt mondta Szent-Mártonba való, egy rudas ruhát hozott a hátán. Azzal dicsekvék hogy az az odavaló árendás öltözetre. Hát megtetszett ez a köpenyeg és megvettem. Hogy az isten soha meg ne áldja a gonosz lelkét, már ki képzelte volna, hogy lopott jószág? Igen is, kérem a lássan, ez az egész istória. Látszott az elbeszélő arcán, hogy igazat mondott. Mohó vágygyal ragadta meg Sándor a köpenyt, végig simította minden pontját, hanem — a folt, — a kék posztódarab sehová nem illett. Reszkettek Könyves kezei és nagy lelki tusa között nézett a tisztviselőkre. — Nos? — kérdék azok élénk érdekkel. — Rejtélyes, szörnyű rejtélyes. A köpeny a bérlőé volt, ez kétségtelen. Minden része ócska, sehol toldás, sehol folt. Meg nem foghatom. A kocsist elengedték köpenyével együtt. Örült, hogy könnyű szerrel megszabadult, s úgy csapott a gebék közé, hogy nem is kellett szegényeknek más földi purgatórium. Könyves — mielőtt a városban szolgáló Rózát meglátogatta volna, befordult ide-oda a kereskedésekbe, hogy neki egy kis ajándékot vásároljon. De eközben is folyton az öltönydarabon tépelődött. »És, hogy én még gyanakszom is — mondá topantva és kezével lemondást intett minden a bérlő ellen emelt föltevésről. Mikor Könyves a vásárfiával Rózához ment, ez oly örömmel látta őt. Szeretettel ragyogtak rá szemei. — úgy szeretem, mértté hoztad, Sándor, — mondá mosolyogva Róza, s egy finomszövetű kendőt vett át tőle. Könyves szerető mosolya oly sok szépet mondott ekkor: — Nem szomoritlak el, én édes angyalom. Lelked derűit, vidám, mint a biborló hajnal. Miért lelked mennyországán szentségtörést követni el ? Nem mondok meg neked semmit!.. Az utósó kísérlet. Szavas tiszteletes úr alig hitt szemeinek, a mint egy alkalommal Könyves betoppan hozzá. Tárt karokkal fogadta és Könyvesnek mindent el kellett beszélnie. Az öreg pap kedves pipájáról is megfeledkezett ; egész lelkével odatapadt a beszélőhöz. — Kétségtelen, — mondá Könyves, — hogy szegény Róza egy cselszövénynek lett majdnem áldozata. — Kedves bátyám, én e drága lényt soha el nem hagyom, legyen oly jó, adjon helyet neki itt, míg sorsáról gondolkozom. Még nem vallottam meg neki, hogy szeretem, azt véli, hogy puszta kegyelet csatol hozzá. Itt majd ahhoz is elkészítem Ibolya szerény lelkét. — Öcsém, hisz ezt kérned sem kell, nem ismered szívemet ? — Köszönöm, kedves bátyám! még egy kísérletet teszek a bérlőnél, mert nyugtalan a lelkem. Rögtön hozzájuk megyek. Neheztelnek ugye, hogy szó nélkül váltam el ? — Oh, — nevetett Szavas, — Rojtos ur könnyen megbocsát leánya nevében. Dacára a váratlan eltűnésnek, Könyvest Rojtos úr szívélyesen fogadta. Könyves, amint mezőn Rojtos szeme közé nézett, azokból öröm és félelem látszott kisugárzani. Ilonka örömmel fogadta. — Azt hittük, soha nem látjuk többé. Mondja, mi különös történhetett önnel ? — Oh, igen sok, — beszélt Könyves — azokat el sem mondhatom, de mint hatalmas kardvágás a csatasebektől elhalmozott testen, vonult távollétem alatt elkínzott lelkemen keresztül egy iszonyú álom. — Álom ? — kérdé Ilonka nevetve, — kiváncsiak vagyunk rá. — Parancsára! — mondá Könyves. — A bérlő fölebb nyitotta szemét, mintha Könyves lelkéből olvasni igyekezett volna. »Sötét éj volt — beszélte Könyves. —Különben is sötét volt, mikor ezt álmodtam, s kis falun keresztül egy csinos barna lánynyal utaztam. Csikorgó téli éj lehetett, mert a barna kis lány könnyedén volt öltözve és igy szólt: »Nagyon fázom, takarj be öltönyöddel, melengesd meg kezemet szivednél!« — Regényes, — jegyzé meg Ilonka vizsgálódva. A bérlő fagyos mosolylyal hallgatta. — Valóban, nyáron téli tájképpel álmodni. De folytatom az álmot: »Haladunk szorosan egymáshoz burkolózva, s egy gyaloghidhoz érünk. »Oh, mondá remegve a szép lány, karolj át, mert félek átmenni a gyaloghidon.« »Nézd, nézd, mondá fájdalomtól vonagló arccal, egy szörnyű éjen az én atyámat e gyaloghidról dobta le egy tekergő, ott rohad évek óta; oh mentsd ki őt, — esdekelt zokogva, és akkor soha, soha el nem hagylak, mindig kalauzod leszek. Mentsd ki csontjait a feledéstől, ime zálogul egy csókot adok neked.« — Jer, keressük fel a gyilkost, — mondtam lángoló haraggal. — »Oh, ne keresd, — mondá a lány majd én megmutatom.« Felszedtük a patakból a csontokat, elvittük a temetőbe s gödröt ástunk, eltemettük. A barna lány a sirgödör mellett egy mellettünk elhaladó alakra mutatott. — Itt a gyilkos! — kiáltott rémesen, — s a lány, az alak eltűnt szemeim elől.« Az »itt a gyilkos« szónál Könyves mereven a bérlőre mutatott, kinek szemei felmeredtek és viaszsárga lett. Neje és Ilonka rögtön a bérlőhöz rohantak. Könyves rettentő alakként egyenesedett fel. A bérlő meredten tekintett rá. Ilonka és anyja elrémülve nézték Könyvesnek dúlt vonásait. Könyves mély, szomorú hangon, mint az ég viharja, mondá a bérlőre szegezve lesújtó tekintetét: — Az öltönydarab nem bizonyított rád, de te vagy a gyilkos, istentelen ! (Folyt, küv.) Az örökösnő. (Angol beszély.) Irta C r a bb e t. I. — Legfontosabb kérdés, hogy hol töltse az ünnepeket ? — kérdé nagybátyám, Károly. — Felváltva mindegyikünknél, — felelte John bátya. — Nem, nem, a gyermek ily módon nagyon is szórakozottá válnék, — jegyzi meg Dávid bátya. — Legjobb lesz, ha egészen rám bízzátok, — mondta nagybátyám, Henry. •— Háztartásom jobban illik egy fiatal leányhoz, mint a tiétek, mert még nem tartozom a csökönyös agglegények sorába, hanem valamikor még meg is nősülök. Aztán meglátogathatjátok őt, valahányszor tetszik. Nagybátyáim erre beleegyezéseket nyilvánították. Ekkor az egyik könyvvivő bedugta fejét az ajtón és jelenté. — Mr. Dobbs, önnel Lord Coloney óhajt beszélni . A négy fivér csodálkozva tekintett egymásra. A fentebbi beszélgetés Henry nagybátyám magánirodájában történt. A szobában szerteszét ültek nagybátyáim, kopaszfejű, potrohos öreg urak, nehéz óraláncokkal és arany szemüvegekkel, míg én, egy tizenhároméves kis leány, egy óriási támlásszék egyik sarkában voltam elbúva, félénken, kényes szemekkel, mert ép a Flóra néném temetéséről jöttünk, ki hosszú időn át egyetlen barátnőm volt, ámbár félanynyira sem kedvelt, mint kedvenc macskáját, Xerxest. Lord Coloney belépett. Nagy, öreg úr, hófehér hajjal szép, színtelen arccal s szerfölött vonzó mosolylyal ajkai körül. Ez a mosoly meghalt atyámra emlékeztetett, s emiatt mindjárt megszerettem őt. Meg voltam lepve, midőn láttam, mily mélyen hajoltak meg előtte nagybátyáim, különösen Henry bátya. Pedig tudtam, hogy Henry nagybátyám igen gazdag, lord Coloney pedig csak szegény volt. Az udvarias üdvözlések után, a lord magához hivott, kezemet a magáéi közé vette s kérdezte tőlem, hogy ismerem-e őt ? Azt feleltem: — Ismerem, maga a nagyapa! Ezzel igen megelégedettnek látszott és megcsókolt. Az urak most igen sokáig és igen buzgón beszélgettek egymással, amit nemsokára meglehetős unalmasnak találtam s nagyokat ásítottam zsebkendőm mögött. John bátya észrevette és barátságosan mondá: — Te fáradt vagy, Luiza. Furlong ur, vigye magával el a kisasszonyt. Mutassa meg neki a boltokat s vegyen neki valami ennivalót. Furlong úr sörtehajú, hosszúlábú ember volt.