Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)

1875-05-23 / 116. szám

Vasárnap, 1875. május 23. 116. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre..............................3 frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok-tere, Athena­eum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Göthe költeményeiből. 1. Üdvözlet és búcsú. Úgy vert szivem , csak lóra mindjár’ S gondolni, tenni, egy nekem. A földet est ringatja immár, Ott függ az éj a bérceken. A tölgyet ködlepel fedé el, Úgy álla ott, mint rémszobor, Hol a sötétség száz szemével Nézett reám minden bokor. A hold a tornyos fellegekben Siralmasan tekinte szét; A szellők szárnya halkan lebben, Susogva rémletes neszét. Ezer szörnyet teremt az éjjel, De kedvem ifjú és vidor. Erembe mily tűz ömle széjjel ! Szivembe’ mily kéj árja forr ! Megláttalak , nyájas szemedből Szelíd öröm fakad nekem ; Melletted voltam mindenestől, Tied minden lélekzetem. Rózsás tavaszfény rajzolódék S ömlék el édes arcodon; S mi gyöngédség, — reméltem, ob ég, De meg nem érdemlem, tudom ! De hajh, a hajnal támadtára, Mi kín ! — búcsút kell mondanom! Csókodban, oh, mily gyönyör árja, Szemedben mennyi fájdalom ! Mentem ! — s utánam nézve, mennyi köny s kin pillantatodba’ még ! S mégis mily üdv: szeretve lenni, Szeretni mily üdv, oh nagy ég I II. A távollét üdve. Szívd bár napbosszanta, kéjjel, Lánykád pillantásit, K éjjel Képe játszszék bár veled , Ne legyen bár mire vágynod: De legteljesb boldogságod’ Lánykádtól távol leled. Titkos erők, idő, távol, Csillagok bfiv­ hatalmával Csillapítják véremet. Szivem napról napra lágyabb , De feledve lázas vágyat, Nyugodtan ver, nem remeg. Őt egy percre sem felejtem, De szabad s vidám a lelkem, S a gond nyugton enni vágy, Új fényt von a káprázat rá : Hogy szerelmem imádattá, Rajongássá lesz a vágy. Naptól vonva, fény-özönben, Kéjfürösztve, ilyen könnyen, Kis felhőcske sem lebeg , Mint szivem e csöndes üdvbe’, Aggály- s féltéstől nem üldve, Változatlan szeretek! Szász Károly. »Flóra” és »Juif.« (Elbeszélés.) Simay Ödöntűl. (Vége.) Egy darabig még csóválták ugyan a fejüket, de aztán, — miután nem volt mást tenni, — csak meg­nyugodtak. Már most csak a szalonban találkozhatott a két jegyes. De még ez sem látszott elég biztosnak Katin­ka előtt. Nem tudni, a kapitánytól tartott-e jobban vagy saját magától ? Másnap előfogta az orvost. — Doktor bácsi, egy nagy kérésem volna. — Ha rajtam áll, már úgy veheti, mintha telje­sítve volna. — Küldje nekem ide Bellát egy pár hétre. Meg teszi ugy­e? Az orvos meg nem állhatta, hogy el ne mosolyod­­jék azon, hogy az ő lányát garde des damesnak kérik. Hozzá is tette mindjárt: — Nem bánom, de aztán vigyázzon kegyed rá. Másnap Bella és a lárma egyszerre vonultak be az istvándi kastélyba. S a­míg ezek történtek otthon, addig az öreg Váry, ki egy szót sem tudott az egészről, (Katinka nem említette leveleiben) járta a hadsereggel a nagy világot. Pedig hát zimankós idők jártak már. A sze­rencse a magyar zászlótól átszegődött az osztrák sas­hoz. 1849 június 18-án bejött az orosz sereg, augusz­tus 13-án pedig már Világosnál álltunk. Milyen idők következtek be e nap után, hallgassuk el, ne tépjük fel a sebet. Az öreg Váryt is a hadi törvényszék elé állítot­ták, s hatévi, vason töltendő börtönre szólt az ítélet. Ennek a hat évnek ép most üli az első heteit az­­Új épületiben, s ki tudja, ki fog-e onnan még valaha szabadulni. X. Újra Istvándon vagyunk. A szalonban a vígan pattogó kandalló előtt ül Bella és Katinka hímezve, szemben velük Alfréd, ki már majdnem egészen felü­dült, s csak azért játsza meg a beteget, hogy jegyese közelében lehessen, kinek atyja elitéltetése óta úgyis nagy szüksége van a vigaszra. András, a­ki épen most lép a terembe, egy nagy pecsétes levelet ad a b­árónak. — Tessék az estefeta, a ki hozta, azt mondta,­­ hogy sürgős. Alfréd feltörte a levelet s a kezdet feletti cso­dálkozásában hangosan kezdé olvasni: »Méltóságos gróf! Nekem jutott az a szomorú tiszt, tudatnám önnel, hogy kedves bátyja Albert Stein v. Steinenfels gróf a Mária Terézia rend nagy­­keresztese, tábornok stb. i. é. november 3-án meg­­­­szűnt élni. Miért is kérném, hogy az önt de ipso jure illető majorátust a grófi címmel együtt ezennel bir­tokba venni s a felől intézkedni méltóztassék. Pod- I­racsek József jószágigazgató.« — Szegény Albert! — sóhajtott fel Alfréd s bár sohasem volt valami jó viszonyban bátyjával, aka­r­ratlanul is kony­­olult szemébe. A két leány nem merte megtörni a csendet,­­ csak szemeik beszéltek, a Katinkáéi részvétet, szánal-­l­mat fejeztek ki, míg a Belláéiban inkább az öröm látszott, örült barátnője és Alfréd szerencséjének. A hosszabb ideig tartó csendet végre maga a kapitány törte meg. — Katinka, megengedi, hogy egy kérelmet inté­zek önhöz. Egy néma bólintás volt a felelet. — Katinka, legyen holnap nemmé. — Míg atyám a börtönbe sinlődik ? Ön nem tudja, mit kér Alfréd! Ha atyám szabad, úgy is az öné vagyok! — Én pedig csak egy módot tudok, hogy ez men­­től elébb megtörténjék. — És az ? — Legyen nemmé! A Stein család fejének nejétől nem fogják meg­tagadni atyja szabadságát. — Alfrédnak tökéletes igaza van ! — támogatta a kapitányt Bella, a­ki már majd kibújt a bőréből arra a gondolatra, hogy ő egy leendő grófnőnek lesz a nyoszolyólánya. Katinka nem bírt ellenállani e kereszttűznek. Könnyű bevenni az olyan várat, ahol már varrják a fehér zászlót. A mennyegző igen egyszerűen, csendesen ment végbe. A menyasszony és vőlegény, mindkettő egy­szerű lovagló öltönyben, belovagoltak Kereszturra, s a nyeregből egyenesen az oltár elé léptek. Az es­kető papon, az öreg Turyn, mint Katinka násznagyán és a szükséges tanúkon kívül senki sem volt jelen a szertartásnál. Az esketés után rövid ebéd az orvosok­­nál, azután férj s feleség rögtön kocsira ültek s indul­tak Bécsnek. Szegény Bella álmai a fényes menyegzővel egé­szen füstbe mentek. XI. Katinka már kéthetes asszony volt és az öreg Váry még mindig hajadon fővel képzelte lányát. Egy napon váratlan időben lépett börtönébe a profesz. — Váry úr! — Itt vagyok. A porkoláb levette róla a vasat. — Kövessen! Társai szomorúan búcsúztak el az öreg úrtól. A rabról csak két esetben vették le akkor a vasat, ha veszteni vitték, vagy ha kegyelem várt rá. Az első eleintén gyakoribb volt, mint az utóbbi. A börtönőr a parancsnok lakásának ajtaja elé vezette. — Tessék belépni ( Az öreg Váry egyik ámulatból a másikba esett, midőn az ajtón belépve egy mosolygó arcú hölgyet látott karjaiba repülni. — Kedves jó atyám! A fogoly nem szólt, de oly erővel ölelte magához lányát, mintha ő boa consrictor volna, s Katinka az áldozat. Végre kibontakoztak a hosszú ölelésből. — S mi hozott most ide, kedves lányom ? — Ez, — felelt a nő, egy nagy pecsétes okmányt nyújtva át atyjának. Kegyelmezési levél volt. — Hogy jutottál ehhez ? — kérdé csodálkozva az atya. — Nagy ára volt annak nagyon! — Micsoda ? — Szabadságom adtam a tiedért cserébe. Váry még kevésbbé értette a dolgot. Tudtával rég lejárt a Dionisiusok kora. Lánya nem sokáig hagyta kétségben. — Alfréd nejévé kellett lennem értté. — S ez az áldozat neked igen nehezedre esett ? — kérdé­sem minden keserűség és gúny nélkül a vén hazafi. — Atyám, bocsáss meg nekünk, — rimánkodott Katinka s kezdte nagy vonásokban festeni atyja előtt a történteket. — Azután valld meg, te is csak úgy tettél volna az Alfréd helyzetében. — S most hol van férjed ? Itt! — felelt a nő, mire gróf Stein, a parancs­nok kíséretében kilépett a mellékszobából. Váry megfogta a gróf kezét, sokáig nézett annak nyílt férfias arcába, mig homloka ráncai végkép el­oszlottak s aztán megrázta veje kezét és keblére ölelte mind a két gyermeket. És a kik évek múlva meglátogatták az istvándi puszta j­ónevü fényes istálóit, azoknak bizonyára fel­tűnt a többi közt az a kényelmes dock, melyben két öreg, kegyelemkenyérre szorult hátasló áll békésen egymás mellett, s melyeket a ház ura és úrnője ren­desen igy szokott bemutatni a vendégnek: — Itt látják önök boldogságunk megalapítóit. Malpeire kisasszony. (Francia regény.) Irta Reybaud Henriette. (Folytatás.) Malpeire falu egy órányi távolságra feküdt Saint-Pierre-től, ama magas hegy túloldalán, melyen mi minden vasárnap átkeltünk, hogy a misén jelen lehessünk; mert e kötelességet Dom Grerusac solta

Next