Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)
1875-06-03 / 124. szám
Csütörtök, 1875. június 3. 124. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre . ....................8 írt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik »/ ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Anyá úmnak, Szentháromság ünnepén Születtél te jó anyám, Kis bölcsőjében feküdt A parányi kis leány, S mint a három szent király, Három ünnep állt körül: Pünkösd, Úrnap mind közel, Jöttödnek mind, mind örül ! Nagy jeleket láttak ők, Fényes hajnalcsillagot, A szép hosszú éjeken Maden égett, csillogott, Még a föld is díszben állt, Minden illat és virág, Szentjános-bogarkát rejt Zöldes fényben a faág. Minden téged ünnepel, Visszatükröz tégedet, A három szent ünnep is Ajándékot hoz neked. A pünkösd vidám kedélyt, Boldogságot hagyva itt, Mely rózsákkal hintse el A gyermek s lány urait. Az Úrnap nagy jellemet, Erős lelket ád neked, Hogy úrnő légy sorsodon , meg ne törjön tégedet; Szentháromság ünnepe Hozzád legközelebb állt, Három ajándékot hoz, S egymásután adja át: Szüleidnek hű szivét, Kiknek te bálványa légy, 8 viszont: rajtok csüggj te úgy, Hogy ez boldogítson még ! Később gyermekidnek te Áldás légy ez éjen át, Hogy csókolják, merre lépsz, A megszentelt föld porát, S adott lelket, szellemet, Mélyé legyen két világ: Ez, a melyben létezünk, S a melyet képzelmed ád; így megáldva gazdagon Jöttél te a földre le, Hogy emberek dísze légy S gyermekidnek mindene ! Áldjon a jó isten igy, Áldjon téged végtelen, Áldás érjen tégedet Minden napon, ünnepen. Ragogj mindig, mint a nap, Fényesen és boldogon, Boldogságot hintve szét Mieden lépted nyomodon ! Majthényi Flóra. Hyonmíl nyomra. (Beszély.) Irta Vértesi Arnold. (Folytatás.) VI. Most már nem bírta Szikszay Lénárd ügyvéd úr tovább kiállani. Szólnia kell, értekeznie kell Kovács úrral. Bármennyire szerette volna is kihagyni a segédet e dologból, most már eljutott ama pontig, hol rászorult tanácsára. Elfojtotta tehát magában ellenszenvét s elmondott mindent Kovács úrnak ; közölte vele minden eddigi lépését s előadta azokból merített következtetéseit és gyanitásait. A savóarcú, kopasz fiatalember félbeszakítás nélkül hallgatta, nem tett semmi ellenvetést, semmi megjegyzést s mikor az ügyvéd bevégezte, Kovács úr még akkor is hallgatott. — Nos, mit mond ön hozzá? — szókta meg végre az ügyvéd. — Nem illik hozzám a tekintetes ur tetteit bírálni, — feleli Kovács úr, alázatosan hunyorgatva szemeit. — Jó, — viszonzá az ügyvéd kedvetlenül, — de hát mit csinálna ön ezután ? — Teljesen passzív álláspontot foglalnék el, — viszonzá Kovács úr hidegen. — Azaz, abba hagyna ön minden további kutatást ? — A kötelességnek elég létetett, — válaszolt a segéd hidegen , — mi nem vagyunk megbízva a bűnügyek vizsgálásával. Miért ne fogadnék el az átalános véleményt, hogy Bábolnay Mihály öngyilkos lett ? — Hiszi ön azt ? — Az keveset tesz a dologra nézve, vájjon én hiszem-e ; elég az, hogy az egész világ hiszi. — De én nem bírok e hitben megnyugodni. — Jól van, beszéljük tehát a tekintetes úr szempontjából. Mint mondani tetszett, Bábolnay Mihály a Szőllős és Budapest közt eső vonalon eltűnt s csak másnap merül föl ismét sajátságos körülmények közt Budapesten, hogy aztán ismét eltűnjék. Ki biztosít arról, hogy e kétszeri eltűnés közül a második-e a valóság vagy az első ? — Hogyan ? — kiáltott föl az ügyvéd meglepetve. Nem értette világosan, hogy mit akar mondani Kovács úr. — Azt mondom, — magyarázá a segéd, — hogy az eset nekem nagyon is furfangosan kiszámitottnak látszik s nem lett eléggé meggyőzőleg konstatálva, hogy csakugyan jelen volt-e Budapesten Bábolnay Mihály úr. Az ügyvéd bámulva nézett segédjére. — Hogyan ? Ön kétségbe akarja vonni, hogy Bábolnay Budapesten volt? De hiszen még a szobát is tudjuk a Hungáriában, ahová beszállt; még a prémes utazókabátját is ott találtuk; a földön hevert szétszakgatott levélben is mindenki rá ismert az ő kéziratára. — Mind nem elég bizonyíték, — viszonzá Kovács úr hidegen.— Nem kétkedem, hogy a prémes bekecs csakugyan az övé volt; fölteszem, hogy önök jól megismerték, ámbár egy ruhadarabra nézve könynyen tévedhet az ember. Azt is megengedem, hogy a széttépett levél valóban az ő kézírása. De ki kezeskedik arról, hogy e ruhát és e levelet nem hozhatta oda valami más idegen ? Az ügyvéd bámulása pillanatról pillanatra fokozódott. — Nekem már akkor ez volt a meggyőződésem, — folytatá az ügyvédsegéd. — Én is láttam ama szétszakgatott papírdarabokat s amennyire megítélhettem, nekem úgy látszott, hogy nem fris írás volt az, hanem már többhetes. S miért nem közölte ön ezt a nézetét a rendőrséggel vagy velem ? — Azért, mert az ilyen dolgokban nagyon nehéz biztos ítéletet mondani. Az ivás, a tinta minőségétől is függ s valóban nem lehet határozottan megmondani, hogy régi-e vagy csak egy-kétnapos. Az ügyvéd komolyan megcsóválta fejét. — Önnek még más oka is volt. — Nos igen, más okom is volt, — viszont a fiatal ember azzal a hideg, érzéketlen modorral, melyen nem látszott meg semmi indulat. — Azt kellett hinnem, hogy ön nem akarja észrevenni, s a rendőrség útbaigazítása nem az én dolgom volt. Szikszay Lénárd neheztelve emelte föl fejét, szeme haragosan villogott s keze önkénytelen ökölbe szorult. Egy lépést tett fenyegetőleg előre, de akkor hirtelen meggondolta magát, összeharapta ajkait s csak annyit mondott: — Én a becsület utján jártam mindig, uram. Kovács ur savószinü arcával, savószinű szemeivel arra is csak olyanformán nézett. Még csak bocsánatot sem kért főnökétől. Ő nem látott semmi sértőt abban, amit mondott. A prókátor nem tartozik egyebet figyelembe venni, ami klienseinek javára vagy ártalmára szolgál. Kovács úrra nézve csak ez az osztályozás létezett a világon, lett légyen az bármily ügy. — A dolog rám nézve első perctől kezdve világos volt, — folytatá szárazon. — Tanú nincs, aki látta volna március 8-ikán Bábolnay Mihály urat Budapesten. Egyetlen egy sincs. Nem látta senki a vasútnál, nem látta senki az utcán, sem a színházban. Pedig Bábolnay Mihályt sokan ismerik. Csak azok látták, akik nem ismerik : a pincérek a Hungáriában s a kapus. Vájjon igazán látták-e ? Vájjon valóban Bábolnay Mihály volt-e, aki oda szállt ez alatt a név alatt ? Az ügyvéd homlokára ütött. Hogy ez neki nem jutott előbb eszébe ? Hátha valóban csalás történt s másvalaki vette föl a Bábolnay nevet, hogy a nyomozást annál inkább tévútra vezesse ? De aztán ismét eszébe jutott Szikszay Lénárd úrnak, hogy az lehetlen, hisz a kapus nemcsak nevét nevezte meg az eltűnt uraságnak, hanem le is irta, hogy egy magas, őszbe csavarodott ur volt. — Oh, mintha csak az az egyetlen magas, őszbe csavarodó férfi volna a világon! — viszonzá Kovács úr vállvonitva. — S aztán még csak öreg embert sem kell hozzá keresni, akármelyik fodrásznál vehetni egy ősz parókát. Szikszay Lénárd ügyvéd ur elnémult. Segédjének okoskodása teljesen kiforgatta őt minden eddigi következtetéséből. Várjon mit gondoljon, mit higyyen már most ? — Arról könnyű bizonyosságot szerezni, — válaszolt Kovács úr. — Önnél van Bábolnay Mihály úrnak egy fotográf arcképe. Gondolom, híven van találva. — A megszólalásig hiven. — A fogadói személyzetnek különösen éles emlékező tehetsége szokott lenni. A kapus, habár csak egyszer látta is azt a férfit, ki hozzájuk Bábolnay Miháy név alatt beszállt, bizonyosan emlékezni fog még vonásaira. Természetes, hogy ha az arcképben ráismer amaz urra, akkor az én gyanakodásom teljesen alaptalan. Szikszay Lénárd sietett megszerezni magának ezt a bizonyosságot. Előmutatták az arcképet az illetőknek. Sem a kapus, sem a bérkocsis, sem a pincérek nem ismertek benne amaz urra, ki március 8-ikán Bábolnay Mihály név alatt a Hungáriába szállt. — Az más volt, — álliták egyhangúlag. Kovács úr hideg, gúnyos pillantást vetett az ügyvédre. — Mit mond hozzá a tekintetes ur ? (Folyt. köv.) Malpeire kisasszony. (Francia regény.) Irta Reybaud Henriette. (Folytatás.) Dobogó szívvel közeledtem a leányhoz egy kis fasorban, mely a gyertyánfaültetvénynyel egyenkezűleg vonult el; azonban Malpeire kisasszony anynyira el volt mélyedve gondolataiba, hogy jelenlétemet észre sem vette. Láttam őt belépni a lugasba s elmélázva ereszkedni a padra, hol dolgozókosárkáját hagyta. Egy pillanatig lecsüggesztett fővel, tenyerébe hajtott arccal vesztegelt, majd elővette tűjét s elkezdett szorgalmasan munkálkodni. Ekkor nekibátorodtam s megszóktam. A mint engem észrevett, azonnal fölállott. Úgy tetszett, mintha távozni akarna és siettem hozzá e szavakkal.