Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)

1875-06-03 / 124. szám

Csütörtök, 1875. június 3. 124. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre . ....................8 írt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik »/ ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Anyá úmnak, Szentháromság ünnepén Születtél te jó anyám, Kis bölcsőjében feküdt A parányi kis leány, S mint a három szent király, Három ünnep állt körül: Pünkösd, Úrnap mind közel, Jöttödnek mind, mind örül ! Nagy jeleket láttak ők, Fényes hajnalcsillagot, A szép hosszú éjeken M­aden égett, csillogott, Még a föld is díszben állt, Minden illat és virág, Szentjános-bogarkát rejt Zöldes fényben a faág. Minden téged ünnepel, Visszatükröz tégedet, A három szent ünnep is Ajándékot hoz neked. A pünkösd vidám kedélyt, Boldogságot hagyva itt, Mely rózsákkal hintse el A gyermek s lány urait. Az Úrnap nagy jellemet, Erős lelket ád neked, Hogy úrnő légy sorsodon , meg ne törjön tégedet; Szentháromság ünnepe Hozzád legközelebb állt, Három ajándékot hoz, S egymásután adja át: Szüleidnek hű szivét, Kiknek te bálványa légy, 8 viszont: rajtok csüggj te úgy, Hogy ez boldogítson még ! Később gyermekidnek te Áldás légy ez éj­en át, Hogy csókolják, merre lépsz, A megszentelt föld porát, S adott lelket, szellemet, Mélyé legyen két világ: Ez, a melyben létezünk, S a melyet képzelmed ád; így megáldva gazdagon Jöttél te a földre le, Hogy emberek dísze légy S gyermekidnek mindene ! Áldjon a jó isten igy, Áldjon téged végtelen, Áldás érjen tégedet Minden napon, ünnepen. Rag­ogj mindig, mint a nap, Fényesen és boldogon, Boldogságot hintve szét Mieden lépted­ nyomodon ! Majthényi Flóra. Hyonmíl nyomra. (Beszély.) Irta Vértesi Arnold. (Folytatás.) VI. Most már nem bírta Szikszay Lénárd ügyvéd úr tovább kiállani. Szólnia kell, értekeznie kell Kovács úrral. Bármennyire szerette volna is kihagyni a segé­det e dologból, most már eljutott ama pontig, hol rá­szorult tanácsára. Elfojtotta tehát magában ellen­szenvét s elmondott mindent Kovács úrnak ; közölte vele minden eddigi lépését s előadta azokból merített következtetéseit és gyanitásait. A savóarcú, kopasz fiatal­ember félbeszakítás nélkül hallgatta, nem tett semmi ellenvetést, semmi megjegyzést s mikor az ügyvéd bevégezte, Kovács úr még akkor is hallgatott. — Nos, mit mond ön hozzá? — szók­ta meg végre az ügyvéd. — Nem illik hozzám a tekintetes ur tetteit bírálni, — feleli Kovács úr, alázatosan hunyorgatva szemeit. — Jó, — viszonzá az ügyvéd kedvetlenül, — de hát mit csinálna ön ezután ? — Teljesen passzív álláspontot foglalnék el, — viszonzá Kovács úr hidegen. — Azaz, abba hagyna ön minden további ku­tatást ? — A kötelességnek elég létetett, — válaszolt a segéd hidegen , — mi nem vagyunk megbízva a bűn­ügyek vizsgálásával. Miért ne fogadnék el az átalá­­nos véleményt, hogy Bábolnay Mihály öngyilkos lett ? — Hiszi ön azt ? — Az keveset tesz a dologra nézve, vájjon én hiszem-e ; elég az, hogy az egész világ hiszi. — De én nem bírok e hitben megnyugodni. — Jól van, beszélj­ük tehát a tekintetes úr szempontjából. Mint mondani tetszett, Bábolnay Mi­hály a Szőllős és Budapest közt eső vonalon eltűnt s csak másnap merül föl ismét sajátságos körülmények közt Budapesten, hogy aztán ismét eltűnjék. Ki biz­tosít arról, hogy e kétszeri eltűnés közül a második-e a valóság vagy az első ? — Hogyan ? — kiáltott föl az ügyvéd meglepetve. Nem értette világosan, hogy mit akar mondani Kovács úr. — Azt mondom, — magyarázá a segéd, — hogy az eset nekem nagyon is furfangosan kiszámitottnak látszik s nem lett eléggé meggyőzőleg konstatálva, hogy csakugyan jelen volt-e Budapesten Bábolnay Mihály úr. Az ügyvéd bámulva nézett segédjére. — Hogyan ? Ön kétségbe akarja vonni, hogy Bábolnay Budapesten volt? De hiszen még a szobát is tudjuk a Hungáriában, ahová beszállt; még a prémes utazókabátját is ott találtuk; a földön he­vert szétszakgatott levélben is mindenki rá ismert az ő kéziratára. — Mind nem elég bizonyíték, — viszonzá Ko­vács úr hidegen.­­— Nem kétkedem, hogy a prémes bekecs csakugyan az övé volt; fölteszem, hogy önök jól megismerték, ámbár egy ruhadarabra nézve köny­­nyen tévedhet az ember. Azt is megengedem, hogy a széttépett levél valóban az ő kézírása. De ki kezeske­dik arról, hogy e ruhát és e levelet nem hozhatta oda valami más idegen ? Az ügyvéd bámulása pillanatról pillanatra fo­kozódott. — Nekem már akkor ez volt a meggyőződésem, — folytatá az ügyvédsegéd. — Én is láttam ama szétszakgatott papírdarabokat s amennyire meg­ítélhettem, nekem úgy látszott, hogy nem fris írás volt az, hanem már többhetes. S miért nem közölte ön ezt a nézetét a rendőr­séggel vagy velem ? — Azért, mert az ilyen dolgokban nagyon ne­héz biztos ítéletet mondani. Az ivás, a tinta minősé­gétől is függ s valóban nem lehet határozottan meg­mondani, hogy régi-e vagy csak egy-kétnapos. Az ügyvéd komolyan megcsóválta fejét. — Önnek még más oka is volt. — Nos igen, más okom is volt, — viszont­ a fiatal ember azzal a hideg, érzéketlen modorral, me­lyen nem látszott meg semmi indulat. — Azt kellett hinnem, hogy ön nem akarja észrevenni, s a rendőr­ség útbaigazítása nem az én dolgom volt. Szikszay Lénárd neheztelve emelte föl fejét, sze­me haragosan villogott s keze önkénytelen ökölbe szorult. Egy lépést tett fenyegetőleg előre, de akkor hirtelen meggondolta magát, összeharapta ajkait s csak annyit mondott: — Én a becsület utján jártam mindig, uram. Kovács ur savószinü arcával, savószinű szemei­vel arra is csak olyanformán nézett. Még csak bo­csánatot sem kért főnökétől. Ő nem látott semmi sér­tőt abban, a­mit mondott. A prókátor nem tartozik egyebet figyelembe venni, a­mi klienseinek javára vagy ártalmára szolgál. Kovács úrra nézve csak ez az osztályozás létezett a világon, lett légyen az bár­mily ügy. — A dolog rám nézve első perctől kezdve vilá­gos volt, — folytatá szárazon. — Tanú nincs, a­ki látta volna március 8-ikán Bábolnay Mihály urat Budapesten. Egyetlen egy sincs. Nem látta senki a vasútnál, nem látta senki az utcán, sem a színházban. Pedig Bábolnay Mihályt sokan ismerik. Csak azok látták, a­kik nem ismerik : a pincérek a Hungáriá­ban s a kapus. Vájjon igazán látták-e ? Vájjon való­ban Bábolnay Mihály volt-e, a­ki oda szállt ez alatt a név alatt ? Az ügyvéd homlokára ütött. Hogy ez neki nem jutott előbb eszébe ? Hátha valóban csalás történt s másvalaki vette föl a Bábolnay nevet, hogy a nyomo­zást annál inkább tévútra vezesse ? De aztán ismét eszébe jutott Szikszay Lénárd úr­nak, hogy az lehetlen, hisz a kapus nemcsak nevét nevezte meg az eltűnt uraságnak, hanem le is irta, hogy egy magas, őszbe csavarodott ur volt. — Oh, mintha csak az az egyetlen magas, őszbe csavarodó férfi volna a világon! — viszonzá Kovács úr vállvonitva. — S aztán még csak öreg embert sem kell hozzá keresni, akármelyik fodrásznál vehetni egy ősz parókát. Szikszay Lénárd ügyvéd ur elnémult. Segédjé­nek okoskodása teljesen kiforgatta őt minden eddigi következtetéséből. Várjon mit gondoljon, mit higy­­yen már most ? — Arról könnyű bizonyosságot szerezni, — vá­laszolt Kovács úr. — Önnél van Bábolnay Mihály úrnak egy fotográf­ arcképe. Gondolom, híven van találva. — A megszólalásig hiven. — A fogadói személyzetnek különösen éles em­lékező tehetsége szokott lenni. A kapus, habár csak egyszer látta is azt a férfit, ki hozzájuk Bábolnay Miháy név alatt beszállt, bizonyosan emlékezni fog még vonásaira. Természetes, hogy ha az arcképben ráismer amaz urra, akkor az én gyanakodásom telje­sen alaptalan. Szikszay Lénárd sietett megszerezni magának ezt a bizonyosságot. Előmutatták az arcképet az ille­tőknek. Sem a kapus, sem a bérkocsis, sem a pincé­rek nem ismertek benne amaz urra, ki március 8-ikán Bábolnay Mihály név alatt a Hungáriába szállt. — Az más volt, — álliták egyhangúlag. Kovács úr hideg, gúnyos pillantást vetett az ügyvédre. — Mit mond hozzá a tekintetes ur ? (Folyt. köv.) Malpeire kisasszony. (Francia regény.) Irta Reybaud Henriette. (Folytatás.) Dobogó szívvel közeledtem a leányhoz egy kis fasorban, mely a gyertyánfaültetvénynyel egyenke­­zűleg vonult el; azonban Malpeire kisasszony any­­nyira el volt mélyedve gondolataiba, hogy jelenléte­met észre sem vette. Láttam őt belépni a lugasba s elmélázva ereszkedni a padra, hol dolgozókosárkáját hagyta. Egy pillanatig lecsü­ggesztett fővel, tenyerébe hajtott arccal vesztegelt, majd elővette tűjét s el­kezdett szorgalmasan munkálkodni. Ekkor nekibátorodtam s megszók­tam. A mint engem észrevett, azonnal fölállott. Úgy tetszett, mint­ha távozni akarna és siettem hozzá e szavakkal.

Next