Fővárosi Lapok 1875. augusztus (174-198. szám)

1875-08-05 / 177. szám

Csütörtök, 1875. augusztus 5. 177. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ........ 8-Öt­­i­i­egyedévre...........................4 . Megjelenik ez, ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. A Petneh­ázy-család. (Elbeszélés.) Irta Homoki József. (Folytatás.) Ez a suttogás a kalákából a nép közé is kiszi­várogván, házról házra, utcáról utcára kezdett terje­dezni, s mikor annak is híre futamodott, hogy a tá­borba vonult szegény önkénytesek családjának szekér­számra szállíttatja Petneházyné a lisztet és zsirozót , a vármegyeház előtt szádorgó népcsoport zajosan követelte Petneházy szabadon bocsáttatását, s csak akkor csilapodott le, mikor a kapuban a nyájas arc­cal megjelent várnagyba téns alispán úr nevében, kije­lentette, hogy a tisztelt polgárság méltányos kí­vánsága, a legközelebbi napokban figyelembe fog vé­tetni. A téni alispán ur be is váltotta a tisztelt pol­gárságnak tett ígéretét, mert néhány nap múlva foganatosítván a vármegye ama határozatát, mely szerint a csekélyebb vétség miatt letartóztatott fog­lyoknak a táborba vonulás megengedtetett, ez alka­lommal Petneházy az Erdélybe vonuló lovas nemzet­őrséghez csatlakozott. Most sem igen tudott még megbarátkozni az új idők szellemével, mert attól tartott, hogy a már meg­­indult hógörgeteg pusztulást hoz az állam épületére, melynek az ő felfogása szerint legerősebb támasza megingattatott, de a haza veszedelmével szemben el­nyomta minden aggodalmát, s igaz hazafiúi érzelem­mel lépett a megtámadott nemzet védői sorába; sőt még azzal sem elégedett meg, hogy csak saját szemé­lyében rójja le hazafias tartozását, hanem eszélyes neje tanácsára még négy polgártársat látott el csata­lóval és egész felszereléssel, mely hazafias áldozat­­készségért az első alispán, a szorongatott haza nevé­ben személyesen fejezte ki köszönő elismerését, an­nak kijelentésére is felhasználván e kedvező alkal­mat, hogy az értelmiség, méltányolva a Petneházy helyzetét, rég óhajtotta volna a vele történt sajnos esemény kellemetlen következményeit enyhíteni, ha bizonyos emberek folytonos izgatása miatt, még kel­lemetlenebb fordulattól nem kell vala tartania. Nagyon jól tudta Lívia, hogy ki legyen amaz izgató, kire az alispán céloz, de uralkodott felindu­lásán, s boldogabb időre halasztva a leszámolást, a legszelídebb hangon biztosította az alispánt, hogy személyes bántalmak fölötti elérzékenykedésre és súrlódásra a közveszély idején gondolni sem szabad, s kikérte a szerencsét, hogy a táborba készülő lovas századot elindulása előtt megvendégelhesse. A búcsúlakoma a csekélyszámú duzzogókat is végképen kiengesztelte, s mikor a kivonuló századot a hármas halomig a csókavári nép apraja nagyja ki­­kisérte, Petneházy alig győzte a szerencsekivánato­­kat elfogadni, a hazafelé kocsizó Líviát pedig egész utcahosszában, mint a szegény nép védangyalát, él­tették. Kopcsányinét, a még nem nagyon régen ünne­pelt zászlóanyát a néphangulat ily átalakulása any­­nyira felháborította, hogy betegség ürügye alatt egé­szen elvonult; midőn pedig egy pár ablaka beveze­­tésével is gyarapodott az ellenszenves tüntetés, nem nyugodott addig, míg férjét rá nem bírta, hogy a kiállhatlanná vált székvárosnak egy időre hátat for­dítsanak. A fővárosba tették át lakásukat, hol Kopcsányi a kormányhoz közel álló körökben nagyon aggasztó­­lag beszélt a csókavári viszonyokról. A köznépet osztozkodási hajlammal gyanúsította s egyenesen az olyan embereket tette felelősekké a hangulat elfa­julásáért, a kik előbb az üdvös törvények nyílt gyalá­­zásával célt nem érhetvén, most túlhajtással akarnak zavart támasztani, hogy a rend felbontásával köny­­nyebben foganatosíthassák átkos terveiket. Magát a megye tiszti karát, s különösen az alispánt is kár­hoztatta, hogy ily egyének irányában túlságos elné­zést is tanúsítván, tudva vagy akaratlanul a haza el­lenségeinek cselszövényeit legyezgetik. Úgy oda vet­ve azt is több ízben felemlítette, hogy ha Csókavárra minél előbb valami erélyes kormánybiztos nem kül­detik, attól lehet tartani, hogy a különben hazafias szellemű, de lelkiismeretlen izgatók által tévútra ve­zetett nép, nyílt lázzadásban fog kitörni. Az időközben Debrecenbe költözött kormány itt sem menekülhetett Kopcsányi hazafias színezetű tépelődéseitől, de az alispántól megnyugtató jelentés érkezvén, nem igen tudott a kormánybiztosi méltó­ság lépcsőjéhez közeledni. Kevés idő múlva hire fu­tamodott Debrecenben, hogy a Dézsnél csatázott magyar sereg visszaszorittatott s ez alkalommal a szétugrasztott lovas nemzetőrök hazáig meg sem ál­lottak. Mint vesztett csata után szokás, aggasztó rémhírek kezdtek keringeni, melyeket mindenki el­hitt, noha az első forrásnak senki urát adni nem tudta. Minden ember árulást emlegetett, közbeszéd tárgya volt, hogy a lovas nemzetőröket valami Pet­neházy nevű csókavári gyanús egyéniség lázította fel, a­ki szabadságellenes fellépéséért már be is volt börtönözve, sőt azt is tudta minden gyermek, hogy ennek a hazaárulónak a neje, valami fekete-sárga katonatiszti család ivadéka, már Csókavár egész kör­nyékét is megmételyezte. Hangosan kárhoztatták a kormányt, hogy az ilyen veszedelmes hazaárulókat vésztörvényszék elé nem állíttatja. A kormánynak annyival inkább kötelessége volt a szállongó híreket figyelemre méltatni, mert azoknak a Petneházy ta­­gadhatlanul megtörtént bebörtönöztetése csakugyan némi valószínűséget kölcsönzött. A kormány már hajlani kezdett ama mélybelátású államférfiak taná­­­csára, kik ama hazafias meggyőződésben voltak, hogy a fenyegető bajnak legjobb módon csak úgy lehet elejét venni, ha Kopcsányi, a csókavári viszonyok alapos ismeretével biró feddhetetlen hazafi nevezte­tik ki teljhatalmú kormánybiztossá s bizatik meg a vésztörvényszék szervezésével. Az ügyesen szított fondorkodásnak azonban ha­lálos döfést adott ama váratlan körülmény, hogy a dézsi csatáról beérkezett jelentésben különösen ki volt emelve bizonyos Petneházy Vince lovas nemzet­­őr kitűnő magatartása, ki az előrenyomuló ellenség feltartóztatása alkalmával tanúsított vitézségéért ér­demjellel jutalmaztatott, s a ki belátván, hogy csak gyakorlott és fegyelmezett csapatnál tehet a h­azá­­nak sikeres szolgálatot, magát rögtön a csata után, többedmagával a huszárok közé soroztatta. Másfelől pedig Csókavárról az alispántól olyan jelentés érkezett, hogy a csatavesztés hírére felbő­­­szült nép, Petneházy Livia úrnő lelkes indítványára egy szívvel lélekkel elhatározta, hogy a h­azaszállin­­gózott nemzetőröket odahaza meghalni se engedjék, hanem azon az útón, a­melyen jöttek, elhagyott zász­lójuk felkeresésére küldjék vissza. E két rendbeli hivatalos jelentés teljesen hely­reállította a közvélemény előtt a Petneházy-pár alat­tomosan megtámadott becsületét. A Kopcsányi-pár pedig lemondván a kormánybiztosság reményéről, Debrecenből elpárolgott. A nemzeti létért vívott óriási tusa magasztos fordulatai közben, a Petneházy-név dicsősége itt-ott felcsillámlott. Egy ízben telve voltak vele a lapok, hogy Petneházy Vince huszárfőhadnagy Szeben be­vétele alkalmával egy ellenséges üteg elfoglalásáért a csatatéren neveztetett ki századossá. Nem­sokára azután körülményesen le volt írva, hogy a hadvezér már körül volt fogva az ellenséges lovasságtól, de egy huszárcsapat, Petneházy századossal élén hősies támadással kivágta. Majd ismét ama lélekemelő ünnepély leírása volt olvasható, a melylyel Csókavár népe, a Petne­házyné költségén Budavár bevétele emlékére emelt díszes szobor leleplezését megünnepelte. A kikiáltott hazaárulók neve tehát még­sem enyé­szett el egészen nyomtalanul. Hanem a dühös hazafi, a felizgatott nép jó útra térítésére ajánlkozott a buj­­togatók megfékezése végett kormánybiztosi dicső­ségre áhítozott Kopcsányi nevét egy lélek sem emle­gette, egész a nemzeti ügy leveretéséig, mikor aztán a császári orosz segédsereg egy osztályának élén mint a törvényes rend helyreállítására vállalkozott császári biztos kezdhette meg áldásos működését. A nép megrémülve Kopcsányi közeledésének hírére, kétségbeesve rimánkodott Petneházynénak, hogy gyermekeivel együtt idejében meneküljön. Az egyszerű nép jól ismerte emberét s ösztönszerűleg érezte, hogy a ki oly könnyű szívvel tud a végletekbe átcsapkodni, elég jellemtelen lesz féktelen boszúvá­­gyának kielégítésére a Petneházy-család nyugalmát feláldozni. A szegény, tapasztalatlan nő nem hallgatott a jó­szívű emberek tanácsára; állhatatosan megmaradt ama szilárd feltétele mellett, hogy oda­haza várja be az események kifejlődését. Hadd jöjjön a­minek jönni kell! El sem tudta képzelni hogy lehessen olyan ma­gyar ember, a­ki a közveszély napjaiban el ne tudná feledni az aprólékos sérelmek emlékét; büszke jelleme sem engedte, hogy egy kopcsányi hatalmától rettegni lássák; de még abban is bízott, hogy anyai ági roko­nai magasrangú tisztséget viselnek a császári had­seregben ; azok nem fogják elnézni bántalmaztatását oly vétségért, mely ama mozgalmas idők viszonyait véve tekintetbe, alig eshetett beszámítás alá. A következés megmutatta, hogy csekély ember­ismerete volt, ha Kopcsányitól nemeslelkű emberhez illő bánásmódot várt, valamint azt is sajnosan ta­pasztalhatta, hogy a büszkeség a fenyegető veszély ellen nem igen sikeres védelem, és hogy rokoni össze­köttetéseibe bizakodni hiú számítás volt. Alig várta Ropcsányi, hogy az orosz csapatok elszállásolása és élelmezése iránt megtehesse a szük­séges intézkedést, mindjárt azután legelső gondja volt, hogy azt emlékszobrot ledöntesse s a szoboreme­lés indítványozói ellen a vizsgálatot megindítsa. A kihallgatott tanúk, a plébánostól kezdve a bakterig az állították, hogy a szoboremelés indítvá­nyozója s főtényezője az alispán volt, aki épen azelőtt egy héttel halt el kolerában, és ez állítás mellett minden falgatás, keresztkérdés és fenyegetés dacára is állhatatosan megmaradtak. Hanem elvégre is je­lentkezett egy csarlaui születésű kéményseprő legény, aki a szobor­ keletkezésének történetét híven előadta, és Petneházynét a forradalmi szellem élesztésének rajongó eszközeként mutatta be a császári biztos előtt. Ennek sem kellett több, az orosz tábornokot azonnal írásban megkereste, hogy a parancsára letar­tóztatott Petneházynét korbácsoltatná meg. Az orosz tábornok elundorodva olvasva a csá­szári biztos levelét, megparancsolta, hogy a letartóz­tatott úrnő, további rendeletig, saját lakásán tartas­sák házi fogságban; a megkeresésre pedig udvarias hangon csak annyit válaszolt, hogy a vád nem oly természetű, hogy ily röviden el lehetne intézni; a vizs­gálat annak idejében majd az osztrák hadbíróság fel­adata leend.­­ Egyúttal bizalmas levélben figyel­meztette gróf Borbazini ezredest, Livia nagybátyját, hogy siessen rokonáról a fenyegető veszedelmet elhá­rítani. Míg az orosz sereg tanyázott Csókaváron, nem is lett a házi fogságban őrzött Líviának semmi bántó­­dása, hanem mihelyt osztrák csapatok váltották fel az orosz helyőrséget, azonnal a megyei börtönbe szál­líttatott, hol a Kopcsányi korlátlan rendelkezése alatt keserves napjai következtek. (Folyt. köv.)

Next