Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)
1875-09-18 / 213. szám
213. szám Tizenkettedik évfolyam Szombat, 1875. szeptember 18. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 írt Negyedévre .....................4- 1 Megjelenik az Ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAPOK" október—decemberi negyedére. Lapunk tizenkettedik évfolyamának utosó negyedére hívjuk föl olvasóink figyelmét, amaz egyszerű kijelentéssel, hogy mint eddig, úgy ezentúl is, jó irók közreműködése mellett, értékes és érdekes szépirodalmi olvasmányokkal s változatos, bő hírrovatokkal törekszünk megérdemelni és megtartani nagyszámú olvasó közönségünk meleg rokonszenvét. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum,“ mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben posta-utalványok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.“ Alapára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A rabszolga. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. I. Azt a nádfedelű, bogárhatú viskót, melyben özvegy Kis Ferencné lakott, csak tiszteletből nevezte az ember úri háznak. Biz az düledező vályogfalával, apró ablaklyukaival, tüskekerítésével nem igen különbözött a többi parasztháztól. Míg a boldogult Kis Ferenc úr élt, addig legalább az udvaron nyújtózkodó agarak sokaságáról lehetett látni hogy ez itt nemesi kúria. De azóta mindegyre roszabbra fordult a sors, és a szegény özvegyasszony azt tartotta, jó ha maguknak lesz mit enni, nemhogy az agarakat etessék. Nem volt abban az asszonyban egy csepp úri vér, egy csepp úri gondolkozás sem. Hol is vette volna? Tiszteletes volt az apja, holmi rektor, tanító az atyafisága. Eleget szemére hányta, mig élt, kis-terenyei Kis Ferenc ur. (Már csak adjuk meg neki illendően a praedikátumát, máskép talán megfordúl sírjában is.) Hanem a halálos ágyán elismerte, hogy áldott jó asszony volt, jó feleség, jó anya, jó gazdasszony s ha valami megmaradt még az ősi nemesi birtokból, valami darabocska, azt egyesegyedül a szegény asszony végtelen takarékosságának köszönhetni. Takarékos volt az istenadta a legszélső határig, nem költött volna magára egy árva krajcárt s még hat-hét év múlva is a leánykori egyszerű ruháit hordta ; de mi haszna, ha kis-terenyei Kis Ferenc ur minduntalan beütötte a hordó fenekét s a szegény aszszonynak, mint a tiszteletes ur mythologiai allegóriáival kifejezni szokta, a Danaidák munkáját kellett végezni! Mikor pedig, hogy szintén a tiszteletes ur mythologiai kifejezését használjuk, a Párkák elmetszették amaz életfonalat, mely nem állt egyébből, mint ferbliből és agarászatból, már akkor késő volt minden takarékoskodás. Legfölebb arra használt, hogy éhen ne haljanak. Sgy ahogy, csak megéltek. Sőt egy náluk szegényebb rokonnak az árva fiát is a házhoz vette özvegy Kis Ferencné. A tiszteletes úr biztosította leányát, hogy az isten áldása nem fog elmaradni. Az öreg lelkész maga nem érte ugyan el azt az időt. Ő már vénebb ember volt és sokkal törődöttebb, hogysem odáig élhetett volna. Hanem nyugodtan hunyta be szemét; bizonyos volt benne, hogy leányát az isten áldása fogja kísérni. S valóban ha a jó gyermek isten áldása, Renő, az árva fiú igazán az volt. Szelíd, jószívű, munkás, szorgalmas fiú volt, tökéletesen nevelő anyjának a képe. Már tizennégy éves korában majdnem egészen maga megkereste a kenyerét. Kisebb gyerekeket tanított. Özvegy Kis Ferencné igazán alig érezte meg, hogy Benő iskoláztatása neki valamibe került. Egy órányit gyalogolt minden reggel a fiú, néha a legcudarabb időben, csikorgó hidegben, hóban, esőben, hogy a szomszéd kis városban lévő gymnáziumba bejárjon. Zsebében vitte szerény kis ebédjét, s csak este tért haza az iskolai óra után, így folyt ez éveken át s szünnapokon még segített is nevelő anyjának a mezei gazdaság körül. Az özvegy asszony áldotta a napot, mikor ezt a derék fiút házába fogadta s anyai szeretete alig tett különbséget Benő és saját gyermeke közt. Csaknem egyformán szerette őket. S már ez időben megfogamzott lelkében a gondolat, hogy a két gyermeket egymásnak neveli. Már akkor is azon jártatta eszét, mily boldog lenne ő, ha Benő tovább is, mindenkorra az ő fia maradna, ha a két gyermekből házaspár válnék s együtt maradhatnának mindnyájan igy, ahogy vannak. Ez a kedvenc eszméje aztán évről évre erősbödött s mindinkább beleélte magát abba a gondolatba, hogy Benő, ha felnő, feleségül veszi Dinit. Mily boldog nap lesz! A jó asszony már előre sirt örömében, ha rágondolt. Mily derék férj lesz ez a Dini számára! Mily igyekező, munkás ember válik belőle! S mily gyöngéd, szerető férj lesz! Hiszen már most is úgy szereti Dinit! Apró keresményéből, amint minden hónap elején megkapja, legelőször is a Dini számára vesz valamit. S mily megható az a gyöngédség, melylyel a nála négy évvel fiatalabb lánykáról gondoskodik! Úgy érzi, úgy félti , oly elnéző a gyermek apró szeszélyei iránt! S a leányka, bármily kicsiny, jól tudja azt. Oh, azok az apró, parányi teremtmények gyakran oly okosak! Oly megdöbbentőleg okosak, mint akár a legraffinirozottabb diplomaták. Ha a kis Dininek valami kellett, bizonyos, hogy Benőhöz fordult. Ösztönszerűleg tudta már, hogy ez az útja annak, hogy minden kívánsága teljesüljön, minden amit csak teljesítni lehet. Benő lehozta volna neki a csillagokat az égből, ha elérte volna. Örömest teljesítette bármily szeszélyét s szószólója volt édesanyjánál. A jó asszony olyankor mindig mosolygott s gyönyörködve gondolta magában : — íme, mint szeretik egymást! Odaadnák egymásért az életüket. II. Ami Benőt illeti, ő bizony örömest odaadta volna Diniért életét. Életét, vérét, mindenét. Hát Dini ? Talán ő is. A gyermekszív hálás szokott lenni. Önző, de hálás az iránt, ki szeretetével halmozza el őt. Fölhasználja e szeretetet, hogy mindig újabb meg újabb kedvezményeket, ajándékokat csikarjon ki; de ameddig a szeretet e nyilvánulásai tartanak, addig nem lesz hálátlan. Minden nap, minden év újabb kapocscsal fűzte a kis leány szívét Benőhöz. Jobban szerette, mint saját édesanyját, pedig az is elég lágyszívű, engedékeny asszony volt, ki soha sem bírt megtagadni semmit leányától. De a különbség alból állt kettőjük közt, hogy míg az anya, kit határtalan takarékossági hajlama mindig visszatartóztatott, rendesen csak a két oldalról folytatott ostromnak engedett, addig Benő a legelső szóra kész volt tűzbe vizbe rohanni, s megszerezni rögtön mindent, a mire a kis szeszélyes leánynak kedve támadt. Természetes tehát, hogy a kis Dini Benőt legjobban szerette a világon. Sőt e szeretet gyakran szenvedélyes alakban nyilatkozott. Egyszer, Dini akkor tízéves volt, délután nagy zivatar támadt s a zápor eltartott késő estig. A villám csattogott s a patak, mely a falu alatt folyt s melyen keresztül kellett jönni, ha a városból jön az ember, kiáradt. Dini reszketve állt az ablaknál s minden percben fölkiáltott : — Istenem, Benő még sincs itt. Egész idő alatt nem lehetett tőle egyéb szót hallani. Mikor aztán látta, hogy már esteledni kezd s Benő még sincs itt, úgy amint volt, könnyű ruhájában, hajadonfővel kirohant a legnagyobb zápor közepébe. Anyja alig bírta erőszakkal visszavonni. Minden csilapitó szó hiába volt s néhány perc múlva megint kirohant. Ő fölkeresi Benőt. Ő nem bánja, ha meghal is, de fölkeresi. S mikor másnap, a városból, a hol amaz éjjel hált, hazatért Benő, a kis leány lázas örömsikoltással vetette magát nyakába s úgy összeszoritotta, hogy majd megfojtotta. Csak nagy sokára bocsátotta ki a fiút karjai közül, hogy anyjuk is megölelhesse. De aztán, mintha édesanyjától is irigyelné őt, újra sikoltva magához rántotta s átfonta nyakát két karjával. Eleresztette, megint átölelte. És ez igy tartott csaknem egy óra hosszáig. Anyja már félteni kezdette, hogy elméje zavarodott meg az ijedtség s az öröm miatt. (Folyt. köv.) (Juhai Thamar. (Történeti beszély’.) Bodenstedttől. A fekete tenger kelet partján fekvő ama tartományok és tartományocskák között, melyek jelenleg orosz uralom alatt állanak s egykor kis királyságokat és fejedelemségeket képeztek, egy sem volt a természettől dusabban megáldva s az emberi kéztől nagyobb mérvben árvaságra juttatva, mint az, mely a régi Colchisnak Rión és Tscbolok közt fekvő része, mely mielőtt a cár birodalmába bekebeleztetett volna, mint saját uralkodói által kormányzott kis állam, Guria nevet, viselt, a mely után fejdelmeit »Guriel«-eknek (Guriel - Guri uralkodója) címezték. E címet utódaik máig is viselik, talán anélkül hogy tudnák, hogy a névjegyeiken álló »Prince« pótlék teljesen fölösleges , és annyira fölösleges, mint a szomszédságukban lévő kikötőhely . Krepost-Redoute-Kalé ugyanegy jelenésű háromszoros szó. E helyet ugyanis, mikor még török uralom alatt állott s megerődittetett, Kalé-nak nevezték el, mi törökül annyit jelent mint: erőditett hely vagy vár. Midőn aztán Richelieu herceg odesszai főkormányzó lett s az úgynevezett Kalé az oroszok birtokába jutott, a herceg franciásan redoute-nak nevezte el s igy darab ideig Redoute-Kalé volt a neve. Később még hozzá ragadt ez orosz szó: »Krepost«, mely ugyanazt teszi a mit a »Kalé«, t. i. erődöt, s e szerint e szerencsétlen hely, a nélkül hogy sajátképi neve volna, e mai napig Krepost-Redoute-Kalé. Colchis tájképe nagyszerű növényvilágával már az argonauták korában híres volt, és én nem emlékezem, hogy máshol az óvilágban a tenyészet bujább, nagyobbszerű s üdébb alakulását észleltem volna, mint ott. Óriási cserfák, bükk- és jávorfák hazai emlékeket keltenek bennünk föl; mint zöld mecsetkupolák emelkednek fölöttünk, boltíveket alakitva a nagylevelű gesztenyefák s mint megannyi egyháztorony kapaszkodnak ki az erdőszentélyből a ragyogó, ezüstlevelű jegenyefák. A törökcseresznye, a myrthus, s a fagyai- és puszpángbokrok valóságos falai vonulnak le egészen a tengerpartig. A legmagasabb fák csúcsáig kúszik föl a vad borág, venyigéit hosszan csüngetve alá, mint zöld hálónak lefoszlott göbei, az egész áthathatlan erdőt övezve. A liánok, komlók és borostyánok, szóval a kúszó és elődi növények mint