Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)

1875-10-23 / 243. szám

Szombat, 1875. október 23. 243. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................S­írj Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik 4.15 ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ahogy isten rendeli. (Elbeszélés.) Dr. Kovács Páltól. (Folytatás.) Ezalatt az elkedvetlenedett orvos mindig azon tépelődött, hogy neki már szokásai vannak, me­lyek biztos jelei a közelgő »agglegénységnek«, a­mi­dőn már nem szokták felvenni a fáradt vándort, a mellette vig zajjal elrobogó kocsik. E komor eszmétől annyira megijedt, hogy e pillanatban határozattá érett keblében a szent házasság gondolata. Jó, hogy Bábi asszony, a jószívű szakácsné, e percben oldala mel­lett nem volt, mert talán rögtön eljegyezte volna ma­gának első fúziójában jövendőbeli hitveséül. Mire azonban Bábi asszony a fogpiszkáló kereséséből visz­­szatért, más irányt adott az orvos heves gondola­tainak a nyugodt ész. Bábi asszony pedig a fogpiszkálót hiába keres­te az ebédlő asztalán, megjelent tehát ismét gépileg, a­nélkül hogy azt hozta volna. No, megvan-e ? — kérdé az ajtónyitás neszére Vik­nay a belépő »önmozdonyt,a­ki azonban szeren­csére beszélni is tudott, s ura kérdésére határozottan felelte: — Ott nincs, nagyságos uram! — Ott kell lennie ! — erősité türelmetlenül az ismét fellobbanó nagyságos ur. — De mért kellene épen ott lennie? — bátorko­dók szokott alázatossággal megjegyezni a jószivű sza­kácsné. — Azért, mert a zsebemben nincs! — Melyik zsebében tetszett keresni, könyörgöm ássan? — A jobbikban. — Úgy méltóztassék megnézni a bal zsebé­ben is. — Abban az órám van! — Megfér a mellett az a kis nyúlánk szerszám is, — kockáztatá ez ártatlan megjegyzést Bábi asz­­szony. — No de mikor én nem szoktam, — a »szok­tam« szóra azonban úgy megnémült Várnay, hogy következendő kitörése szerencsésen torkában maradt, é­s csak egy szigorú, néma tekintetet vetett a hideg­vérű szakácsnéra. Bábi asszony mind e mellett bátorságot vett ma­gának, az elméleti térről a gyakorlatira menni át, s a támlás szék háta mögül egész csendben, de illemmel és biztosan urának balzsebébe nyúlt. Talán a meg­szokás oka:á, hogy Várnay e rendkívüli, merész mo­tozást minden megjegyzés nélkül, békén tűrte, néma kíváncsisággal várva a kétes eredményt. Bábi asszony pedig, mint a legügyesebb műtő, pár másodpercnyi szerencsés kutatás után diadal­ér­zettől sugárzó arccal emelte ki s tartó ura elé a kere­sett fogpiszkálót. — íme. — Egyebet nem szólt. Várnay ír kissé meg volt szégyenülve ez erköl­csi vereség átal, de ő megátalkodott ember volt, s most sem hitte hogy a fogpiszkáló balzsebében lett volna. Bábi assony bizonyosan meglelte azt az ebédlő asztalon s úgy csempészte a balzsebbe, kutatás köz­ben, hogy aztán onnét kihúzva, neki legyen igazsága. Bábi asszony perig szokott alázatossággal, de némi­­ keserűséggel s­ima szabadsággal, melyre magát a hosszabb szolgálat megszokásai által mintegy jogo­sítva érzé, csak ez ártatlan megjegyzést tette : — Nagyságos uram, bizony már olyan kezd lenni, mint egy agglegény; nem hisz senkinek s csak a saját szeszélyeink hódol. Ez utóbbi szavak jelentőségét nem tartá fölös­legesnek egy pár, szóből eredt, de azért szemeiből hul­lott könycseppel is okozni. Az »agglegén« szó, mérges nyil gyanánt érin­tette Várnay szivét, melynek éles fájdalma által fel­izgatva, sokajta magában: — Istenem! küldj egy nemtőt, egy szép ifjú hölgyet, ki engem az agglegénység előérzetének égető kínjaitól végkép megszabadítson! Ezt azonban csak úgy gondolta, hogy Bábi asz­­szony meg ne hallja, ki talán nem is lenne egé­szen közönyös az égnek ez óhajtott küldötte iránt. Pedig a jószívű szakácsné e föltevésre okot épen nem szolgáltatott, ki szintén némán bámulta nagyságos urának rögtön támadt belküzdelmeit, csak azon ag­gódva kissé, vájjon nem ő bántotta-e meg szokatlan nyilatkozatával az imént, az ő kedves jó nagyságos urát, ki a jó fizetésen felül még gyakran előforduló görcseit is oly nagy sikerrel s mindig ingyen szokta gyógyítani. Oly szívreható néma jelenet volt ez, mely egy kis rózsaszínű görög­tűz fényénél, színpadon is meg­tette volna hatását. De csak igen kevés ideig tartott. Egy halk kopogás az ajtón, mint varázs-köd fátyol­­képet, rögtön szétoszlatá az egész jelenetet. Erre a jószívű szakácsné, ártatlanságának ne­mes öntudatában, de mégis kissé megzavarodva, szerényen vonult vissza a támlás szék háta mögül, Várnay pedig iparkodott szilárd arcvonásait rendbe szedni s megadni annak a kellő, higgadt, orvosi tekintélyt. Az ajtó azonban nem nyílt meg, mert kis szín­padunk hősei, — az »egy úr és egy asszonyság«, — a közös meglepetés miatt feledék mondani, hogy »szabad« ! — A lassú kopogás tehát kissé hangosab­ban ismétlődött. Erre az előbbi némasággal ellenke­zőleg, egyszerre kiáltá mindegyik, hogy: szabad! Az ajtó most óvatosan megnyílt, s azon idegenszerű­­leg, mintegy kérlelve, egy nőalak lépett be, félénken: nem zavar-e valakit ? s nem jó-e, az adott kettős sza­badság dacára is, talán alkalmatlan időben ? Bábi asszony eközben szerényen az ajtóig vo­nulva, a belépő hölgy háta mögött legeszélyesebbnek tartá a csendes, minden nesz nélküli kisurranást. Várnay azonban, az elébb istentől kért meny­­nyei nemző lebegvén most is szeme előtt: — Ah, ön az ? — kérdezé nagy meglepetéssel az elébe állt gyönyörű fiatal hölgyet. — Én ? én ? — dadogta az, szintén zavarodva — én, nem tudom, talán valakit méltóztatott várni, or­vos úr ? Ha talán alkalmatlan volnék ? Oh, semmi esetre! — vágott közbe hévvel az orvos, — a­mi a várást illeti, mi orvosok tulajdonkép mindig várunk valakit, ki segélyünket akarja igénybe venni. — így, igen jól van! — mondá nekibátorodva a fiatal hölgy. — Én épen szives segélyét akarom kérni.­­— Nagyon örvendek. Ezzel az ablakhoz sietett Várnay,­ hogy félre vonva a függönyt, több világosságot ereszszen a fél­­homályú szobába. Mire visszafordult, a fiatal hölgy is egész vilá­gosságban, azaz félrevetett fátyollal állt előtte. Elbűvölő látvány volt! Ily tökéletes öszhangja a szépségnek, egy mosolygó angyalarcon, még álmai­ban sem tűnt fel neki soha! Mintha egy túlvilági lény ragyogó fényképe lebegett volna előtte. Szegény orvos! Megtagadva egyszerre a természetnek eddig vallott szent törvényeit, hinni kezdett a babonában, és ha az őskor költői hitregéjének hive lett volna, bizonyosan arra a meggyőződésre jut, hogy e bájoló hölgyet a szerelem istennője, Vénusz küldte neki, mint küldte vala hajdan Parisnak a szép Helénát. Mindez eszme­ zár alig egy percnyi idő alatt lebbent keresztül az elbűvölt orvos lázas agyának tit­kos rejtekein, ki most már mégis illőnek tartá a he­tedik égből, hová képzelmei pár pillanatra ragadók, leszállni a prózai földre, mely szellemi kiábrándulá­­­sainak azzal kívánt kifejezést adni, hogy szép vendé­gét a legudvariasabb gyöngédséggel karon fogva, a pamlaghoz vezette, s az elfogultságtól kissé reszke­­teg hangon mondta neki: — Kérem, méltóztassék helyet foglalni, drága nagyság! Tehát most már ismét a földön volnánk. A látogató hölgy szintén zavarban látszott lenni, mert az ajánlott helyet csak egy néma fejbiccentés­sel foglalta el. Bizonyosan időt akart nyerni eszméi­nek, gondolatainak rendezésére, míg az orvos egy könnyedén odagurított székre ült, illő távolban szép vendégétől. — Tehát miben méltóztatik szenvedni, drága nagyság? — kezdé orvosi vizsgáját a mindinkább magához térő Várnay. — Én nem szenvedek, hála istennek! semmiben, — felelte egész őszintésséggel a vendég. — Nagyon sajnálom, — mondá erre az orvos ! hasonló őszinteséggel, mely alkalmilag együgyűség­nek is megjárta volna. — Hogyan ? azt sajnálja orvos úr, hogy én nem szenvedek ? — Azaz, hogy szerettem volna önt meggyógyí­tani ! — akarta a zavarában tett bottlást helyre igazí­­­tani Várnay. — Köszönöm szépen szívességét. Ez az egyszerű szép köszönet semmiért, mily nagyértékű tiszteletdíj volt az orvosnak! Hátha még meg is érdemelhette volna azt! — De hát miben lehetek önnek szolgálatára ? — Szegény anyám beteg. — Ah, a szegény mama ? — Igen, már egy hét óta. — Valóban? s nagyság oly későn keresi a se­gélyt ? — Ez hiba, nemde ? Azonban nem tehetünk róla! Mi alig egy hónapja vagyunk e város lakói, s­­ egészen ismeretlenül, oly nehezen határozza el magát az ember, orvoshoz folyamodni. — Nagyon természetes. De tovább már meg sem halaszthattuk. Önnek jó hírneve, kedves orvos úr, bizalmat gerjesztett szegény anyámban. Ugy­e, lesz oly jó, hogy őt meglá­togatja ? — Ő nagysága bizalmára magamat érdemessé tenni legfőbb törekvésem lesz. — De még ma, nemde orvos úr ? — Minden esetre! — Szabad önnek átadnom névjegyünket ? — Kérem. — Tessék, s most isten önnel, kedves orvos úr . — Volt szerencsém. — Viszontlátásig! Ezzel a kis tündér eltűnt, Várnay pedig kime­rülten, lázas izgatottságban dőlt pamlagára. (Folyt, köv.) Mirvel báró­né. (Francia elbeszélés.) irta Daudet Ernő. (Vége.) Könnyen megfogható, hogy ily körülmények közt, a­helyett hogy a szerelem vert volna gyökeret szivében férje iránt, először a megvetés, majd az irtó­zás, végre gyűlölség foglalt helyet. — Ejh! — tusakodott magában, miközben az óramutató a végzetes perc felé közeledett, — hát szükségkép meg kell-e hódolnom ez embernek ? E följajdulásra arca a haragtól és szégyentől lángvörös lett. — Megígértem, — susogá. — Meg kellett mentenem Xaviert és én szavamat adtam. Csakhogy ez ígéretre kényszerítve voltam, hogy egy nagy bűnt

Next