Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)
1875-10-23 / 243. szám
Szombat, 1875. október 23. 243. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................Sírj Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik 4.15 ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ahogy isten rendeli. (Elbeszélés.) Dr. Kovács Páltól. (Folytatás.) Ezalatt az elkedvetlenedett orvos mindig azon tépelődött, hogy neki már szokásai vannak, melyek biztos jelei a közelgő »agglegénységnek«, amidőn már nem szokták felvenni a fáradt vándort, a mellette vig zajjal elrobogó kocsik. E komor eszmétől annyira megijedt, hogy e pillanatban határozattá érett keblében a szent házasság gondolata. Jó, hogy Bábi asszony, a jószívű szakácsné, e percben oldala mellett nem volt, mert talán rögtön eljegyezte volna magának első fúziójában jövendőbeli hitveséül. Mire azonban Bábi asszony a fogpiszkáló kereséséből viszszatért, más irányt adott az orvos heves gondolatainak a nyugodt ész. Bábi asszony pedig a fogpiszkálót hiába kereste az ebédlő asztalán, megjelent tehát ismét gépileg, anélkül hogy azt hozta volna. No, megvan-e ? — kérdé az ajtónyitás neszére Viknay a belépő »önmozdonyt,aki azonban szerencsére beszélni is tudott, s ura kérdésére határozottan felelte: — Ott nincs, nagyságos uram! — Ott kell lennie ! — erősité türelmetlenül az ismét fellobbanó nagyságos ur. — De mért kellene épen ott lennie? — bátorkodók szokott alázatossággal megjegyezni a jószivű szakácsné. — Azért, mert a zsebemben nincs! — Melyik zsebében tetszett keresni, könyörgöm ássan? — A jobbikban. — Úgy méltóztassék megnézni a bal zsebében is. — Abban az órám van! — Megfér a mellett az a kis nyúlánk szerszám is, — kockáztatá ez ártatlan megjegyzést Bábi aszszony. — No de mikor én nem szoktam, — a »szoktam« szóra azonban úgy megnémült Várnay, hogy következendő kitörése szerencsésen torkában maradt, és csak egy szigorú, néma tekintetet vetett a hidegvérű szakácsnéra. Bábi asszony mind e mellett bátorságot vett magának, az elméleti térről a gyakorlatira menni át, s a támlás szék háta mögül egész csendben, de illemmel és biztosan urának balzsebébe nyúlt. Talán a megszokás oka:á, hogy Várnay e rendkívüli, merész motozást minden megjegyzés nélkül, békén tűrte, néma kíváncsisággal várva a kétes eredményt. Bábi asszony pedig, mint a legügyesebb műtő, pár másodpercnyi szerencsés kutatás után diadalérzettől sugárzó arccal emelte ki s tartó ura elé a keresett fogpiszkálót. — íme. — Egyebet nem szólt. Várnay ír kissé meg volt szégyenülve ez erkölcsi vereség átal, de ő megátalkodott ember volt, s most sem hitte hogy a fogpiszkáló balzsebében lett volna. Bábi assony bizonyosan meglelte azt az ebédlő asztalon s úgy csempészte a balzsebbe, kutatás közben, hogy aztán onnét kihúzva, neki legyen igazsága. Bábi asszony perig szokott alázatossággal, de némi keserűséggel sima szabadsággal, melyre magát a hosszabb szolgálat megszokásai által mintegy jogosítva érzé, csak ez ártatlan megjegyzést tette : — Nagyságos uram, bizony már olyan kezd lenni, mint egy agglegény; nem hisz senkinek s csak a saját szeszélyeink hódol. Ez utóbbi szavak jelentőségét nem tartá fölöslegesnek egy pár, szóből eredt, de azért szemeiből hullott könycseppel is okozni. Az »agglegén« szó, mérges nyil gyanánt érintette Várnay szivét, melynek éles fájdalma által felizgatva, sokajta magában: — Istenem! küldj egy nemtőt, egy szép ifjú hölgyet, ki engem az agglegénység előérzetének égető kínjaitól végkép megszabadítson! Ezt azonban csak úgy gondolta, hogy Bábi aszszony meg ne hallja, ki talán nem is lenne egészen közönyös az égnek ez óhajtott küldötte iránt. Pedig a jószívű szakácsné e föltevésre okot épen nem szolgáltatott, ki szintén némán bámulta nagyságos urának rögtön támadt belküzdelmeit, csak azon aggódva kissé, vájjon nem ő bántotta-e meg szokatlan nyilatkozatával az imént, az ő kedves jó nagyságos urát, ki a jó fizetésen felül még gyakran előforduló görcseit is oly nagy sikerrel s mindig ingyen szokta gyógyítani. Oly szívreható néma jelenet volt ez, mely egy kis rózsaszínű görögtűz fényénél, színpadon is megtette volna hatását. De csak igen kevés ideig tartott. Egy halk kopogás az ajtón, mint varázs-köd fátyolképet, rögtön szétoszlatá az egész jelenetet. Erre a jószívű szakácsné, ártatlanságának nemes öntudatában, de mégis kissé megzavarodva, szerényen vonult vissza a támlás szék háta mögül, Várnay pedig iparkodott szilárd arcvonásait rendbe szedni s megadni annak a kellő, higgadt, orvosi tekintélyt. Az ajtó azonban nem nyílt meg, mert kis színpadunk hősei, — az »egy úr és egy asszonyság«, — a közös meglepetés miatt feledék mondani, hogy »szabad« ! — A lassú kopogás tehát kissé hangosabban ismétlődött. Erre az előbbi némasággal ellenkezőleg, egyszerre kiáltá mindegyik, hogy: szabad! Az ajtó most óvatosan megnyílt, s azon idegenszerűleg, mintegy kérlelve, egy nőalak lépett be, félénken: nem zavar-e valakit ? s nem jó-e, az adott kettős szabadság dacára is, talán alkalmatlan időben ? Bábi asszony eközben szerényen az ajtóig vonulva, a belépő hölgy háta mögött legeszélyesebbnek tartá a csendes, minden nesz nélküli kisurranást. Várnay azonban, az elébb istentől kért menynyei nemző lebegvén most is szeme előtt: — Ah, ön az ? — kérdezé nagy meglepetéssel az elébe állt gyönyörű fiatal hölgyet. — Én ? én ? — dadogta az, szintén zavarodva — én, nem tudom, talán valakit méltóztatott várni, orvos úr ? Ha talán alkalmatlan volnék ? Oh, semmi esetre! — vágott közbe hévvel az orvos, — ami a várást illeti, mi orvosok tulajdonkép mindig várunk valakit, ki segélyünket akarja igénybe venni. — így, igen jól van! — mondá nekibátorodva a fiatal hölgy. — Én épen szives segélyét akarom kérni.— Nagyon örvendek. Ezzel az ablakhoz sietett Várnay, hogy félre vonva a függönyt, több világosságot ereszszen a félhomályú szobába. Mire visszafordult, a fiatal hölgy is egész világosságban, azaz félrevetett fátyollal állt előtte. Elbűvölő látvány volt! Ily tökéletes öszhangja a szépségnek, egy mosolygó angyalarcon, még álmaiban sem tűnt fel neki soha! Mintha egy túlvilági lény ragyogó fényképe lebegett volna előtte. Szegény orvos! Megtagadva egyszerre a természetnek eddig vallott szent törvényeit, hinni kezdett a babonában, és ha az őskor költői hitregéjének hive lett volna, bizonyosan arra a meggyőződésre jut, hogy e bájoló hölgyet a szerelem istennője, Vénusz küldte neki, mint küldte vala hajdan Parisnak a szép Helénát. Mindez eszme zár alig egy percnyi idő alatt lebbent keresztül az elbűvölt orvos lázas agyának titkos rejtekein, ki most már mégis illőnek tartá a hetedik égből, hová képzelmei pár pillanatra ragadók, leszállni a prózai földre, mely szellemi kiábrándulásainak azzal kívánt kifejezést adni, hogy szép vendégét a legudvariasabb gyöngédséggel karon fogva, a pamlaghoz vezette, s az elfogultságtól kissé reszketeg hangon mondta neki: — Kérem, méltóztassék helyet foglalni, drága nagyság! Tehát most már ismét a földön volnánk. A látogató hölgy szintén zavarban látszott lenni, mert az ajánlott helyet csak egy néma fejbiccentéssel foglalta el. Bizonyosan időt akart nyerni eszméinek, gondolatainak rendezésére, míg az orvos egy könnyedén odagurított székre ült, illő távolban szép vendégétől. — Tehát miben méltóztatik szenvedni, drága nagyság? — kezdé orvosi vizsgáját a mindinkább magához térő Várnay. — Én nem szenvedek, hála istennek! semmiben, — felelte egész őszintésséggel a vendég. — Nagyon sajnálom, — mondá erre az orvos ! hasonló őszinteséggel, mely alkalmilag együgyűségnek is megjárta volna. — Hogyan ? azt sajnálja orvos úr, hogy én nem szenvedek ? — Azaz, hogy szerettem volna önt meggyógyítani ! — akarta a zavarában tett bottlást helyre igazítani Várnay. — Köszönöm szépen szívességét. Ez az egyszerű szép köszönet semmiért, mily nagyértékű tiszteletdíj volt az orvosnak! Hátha még meg is érdemelhette volna azt! — De hát miben lehetek önnek szolgálatára ? — Szegény anyám beteg. — Ah, a szegény mama ? — Igen, már egy hét óta. — Valóban? s nagyság oly későn keresi a segélyt ? — Ez hiba, nemde ? Azonban nem tehetünk róla! Mi alig egy hónapja vagyunk e város lakói, s egészen ismeretlenül, oly nehezen határozza el magát az ember, orvoshoz folyamodni. — Nagyon természetes. De tovább már meg sem halaszthattuk. Önnek jó hírneve, kedves orvos úr, bizalmat gerjesztett szegény anyámban. Ugye, lesz oly jó, hogy őt meglátogatja ? — Ő nagysága bizalmára magamat érdemessé tenni legfőbb törekvésem lesz. — De még ma, nemde orvos úr ? — Minden esetre! — Szabad önnek átadnom névjegyünket ? — Kérem. — Tessék, s most isten önnel, kedves orvos úr . — Volt szerencsém. — Viszontlátásig! Ezzel a kis tündér eltűnt, Várnay pedig kimerülten, lázas izgatottságban dőlt pamlagára. (Folyt, köv.) Mirvel báróné. (Francia elbeszélés.) irta Daudet Ernő. (Vége.) Könnyen megfogható, hogy ily körülmények közt, ahelyett hogy a szerelem vert volna gyökeret szivében férje iránt, először a megvetés, majd az irtózás, végre gyűlölség foglalt helyet. — Ejh! — tusakodott magában, miközben az óramutató a végzetes perc felé közeledett, — hát szükségkép meg kell-e hódolnom ez embernek ? E följajdulásra arca a haragtól és szégyentől lángvörös lett. — Megígértem, — susogá. — Meg kellett mentenem Xaviert és én szavamat adtam. Csakhogy ez ígéretre kényszerítve voltam, hogy egy nagy bűnt