Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)

1875-10-27 / 246. szám

Szerda, 1875. október 27. 246. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 írt Negyedévre . . . . . 4­4 Megj­el­enik az ünnep utáni napokat ki­véve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. M­ulandóság. Őszi alkony bágyadt sírja. . . Ím, ez az én fiam sírja, Rozmarinja, örökzöldje Omló lombbal van betöltve . Egy-egy halvány őszi rózsa Mosolyog még itt-ott róla, Mosolyog, de az is holnap Csak aláhal a holt lombnak. Oh ez anda, méla képen Vád borit, elönt a szégyen , E vonagló, bús mosolyban Valami mély fájdalom van : Hát az örök, égi lélek Ily veszendő lángot éget ? Csak bolygó fény minden ott is A mennyei talajon is ? Hiszen éltem drága fénye Két életre gyűlt reménye, Gyönyörű kis virágszála, Mikor e hant alá szállá: Olyan igaz, forró bánat Volt az, a­mi reám áradt, Hittem , átsüt forrósága Az örökkévalóságba! S im­ma állok sírkövénél Hidegebben tán a kőnél! Ah csak aludj, porhadj édes! Áldd e süket vak mélységet. Föl ne érezz, rám ne gondolj, Kacagás lesz még jajomból; Feledd a sok ezer csókot, Szivem alig tud már róluk ; Lángkönyümmel koporsódon Talán egykor gúnyolódom ; Átok, áldás, öröm, bánat Mit se jelent, múlik, támad; A­ki egyszer alászálott, Feledje a felvilágot. Hű, örök, szent nincs itt semmi. . . Csak aludni, csak lemenni! E. Kovács Gyula. Ahogy isten rendeli. (Elbeszélés.) Dr. Kovács Páltól. (Folytatás.) — Ugy­e most megfogtam ? — incselkedett Guszta­i nagysága, az élces. — Igaz! — kezdé végre szóhoz jutva Várnay, — épen egy nagy betegtől jövök most, valóban . .. — No, üljön le hát — kínálta a még most is zavarban levő orvost Leóna­i nagysága, a huszonhat éves bölcs; — úgy is elfáradt ma már a sok vizitben. — Ide én mellém, kedves jó orvos úr — aján­lotta egy gyönge hang, a pamlag melletti széket Vár­­naynak, ki már csakugyan nem tudta: üljön-e, álljon-e vagy tán polkázni kezdjen a kötekedő három gráciá­val. Rövid fontolgatás után azonban a pamlag mel­lett foglalt helyet, igen okosan a jó mama mellé me­nekülve. Mert a pamlagon csakugyan a kedves mama pihent, hó­fehér vánkosra hajtva hús fejét, mit tenni szokott mindig, valahányszor az orvost várta, ha volt baja, ha nem. — Kegyes engedelmével édes nagysád! — kezdé meg új folyamát a társalgásnak Várnay. — Ta­lán ismét szenved nagysád ? — Öh­, az a gonosz migrain tegnap óta kínoz már, s ez a mi kedves jó orvosunk még csak feléje sem jön az embernek ! — Nem tudtam, édes nagyság, valóban, és úgy el valék foglalva — — A kaszinóban — — A hurut-járványnyal. — Veszélyes uj betegével! — rohanta meg is­mét egyszerre a három grácia a teljes zavarba hozott orvost. — Ugyan mondja meg csak, — folytatá most Guszta e nagysága, az éh­es, — a kis Rózácska beteg ? bizonyosan szívbajai vannak! — Teremtő szent isten! ez már azt is tudja, hogy ott a hol elébb valók, egy kis Róza is van! ? — gondolta magában a faligatott, a négy tűz közé szo­rult orvos. E házban csakugyan mindent tudnak, — itt az ember hiába titkolódznék, még ha oka volna is rá! — De hát mire való is volna a csacska szoba­leány ? a nyelves szakácsnő ? a városi hajdú és fele­sége, a vén Kata asszony, a nagy mosónő ? Meghozók ezek a birt minden nap, a szobaleány, fris kiflikkel, reggel jókor a sütőtül, a szakácsnő zöldséggel, hússal a piacról és mészárszékből, — végre Kata asszony a nagy mosónő, ismét onnét, a mosóteknőktűl, melyek neki sok úri házba engednek szabad bejárást, a hol a többi kollégája között — mint városhajdú neje — valódi tekintély. — De ily hirtelen, mégis­­ — fontolgatta ma­gában Várnay. Pedig nagyon természetes ez is. Míg ő tudniillik új betegénél volt, azalatt Leona úrhölgy csacska szobalánya két ízben volt Várnaynál, a­hol a jószivű Bábi asszony minden szó nélkül bizony csak nem ereszti haza, hanem elmondta neki rendkívüli ujságul a kis tündér megjelenését, ki a nagyságos urnál jó ideig volt ott bent. S hogy ki lehetett ez a kis tündér ? azt már a csacska szobalány másodszori jöttével jól tudta, alakjáról, ruházatáról, lakásáról a legbiztosab­ban meghatározva, hogy az nem lehet más, mint a nemrég ide költözött új földes kisasszony, Csongor­i Róza ő nagysága, hiszen az inasukkal ő már mulatott is egypárszor a reunióban, a »három tarka macská­nál« ! — Diktum, faktum ! ez jó és érdekes újság lesz honn a kisasszonyoknak a miért ő bizton számíthat legalább egy viseltes slepp-szoknyára, tinikkal, a jö­vő reunióra, a »három tarka macskánál«. Ez ép oly­­ világos, mint tekintetes urának holdvilágos feje. — No, szóljon hát, — állott ismét a sikra ! Guszta ő nagysága, az él­es, elunván várni a zaklatott­­ orvos hosszas fontolgatását; a kis Rózácska-e beteg­­ Csongoréknál, vagy a mamája ? Veszedelmes hely, mondhatom, mert ha maga­­ ott meggyógyítja a beteget, akkor majd az egésséges betegíti meg az orvost! — egészíti ki a harcot Le­­­óna­k nagysága, a huszonhat éves bölcs, jelentékeny oldalpillantást vetve a mindig komolyabbá vált orvosra. — Én csak azt mondom, hogy minél előbb gyó­gyítsa meg, bármelyik a beteg, mert ott csak ketten vannak, s így a téli estékre, a whist-partiekhoz, épen jó lesz maga »Strohmannak« ! — éltelt legutó­­jára Emma ő nagysága a whist-királynő. Egy kis helybenhagyó cincogás követte e kitű­nően sikerült él­et, mind a­­három­ részről. — A ma­ma nem vett ebben részt, mert migrainban szenvedett, de elégedett diadal­mosolylyal tekintett végig elmés leányain, kik a kedves jó orvos urat ily kellemesen tudták büntetni azért, mert ma két ízben kellett értte küldeniük. Most már mégis megunta a sokat szegény Várnay. Azonban mindegy! — gondolta magában,— ha már ennyire vagyunk, legalább megtudom ettől a mindent tudó három gráciától, hogy tulajdonkép ki­csoda hát az a veszedelmes beteg ? — Megbocsássanak, tisztelt hölgyeim, — kezdé tehát boldog reményében, komolyan felhasználva a pillanatnyi szünetet, — nagyságtok engem oly hévvel, oly erélylyel ostromlanak elébb, hogy el kellett né­­mulnom a kellemes ostromtűz alatt. Most hát, fel­használva ezt a kis, kegyesen engedélyezett fegyver­nyugvást, ime, elmondom híven és igazán, hogy én előbb csakugyan bizonyos Csongorné asszonyságnál voltam. — Tudtuk! — vágott közbe unisono a hármas kliórus. — Hol csakugyan van egy kis Róza . . . — Ki most veszedelmesen beteg ? — Nem ő! — Tehát? — A mamája. — Ah, úgy roszul tetszett magát kifejezni, kedves jó orvos úr, mert a mama nem veszedel­mesen, hanem valóban veszedelmes beteg! — okoskodott Leona e nagysága, a huszonhat éves bölcs, egy kis páthoszszal hangsúlyozva a »veszedelmes« be­teget. — Hogyhogy ? nem értem, — valóban . . . — Ez csak úgy van, — vette fel most egyszerre a szót, és a fejét a vánkosról a migrainben szenvedő mama, hogy leányait mint »leányokat« a behatóbb magyarázattól megkímélje s szava döntő is legyen egyúttal e vitában; — ez csak úgy van — mondá — kedves jó orvos ur, hogy Csongorné asszonyság egy jómódú földes asszony, férje halála után jószágát ha­szonbérbe adván, nem rég ide, városunkba költözött lakni, egyetlen leányával, Rózával. — Gondolván, hogy a kis falusi ibolya, hama­rabb vevőre talál majd a városi piacon, mint a pusztán. Ezt az impertinens megjegyzést Guszta ő nagy­sága tette, az él­es, fájdalmasan érezvén magában hogy ő a városi piacon sem talált még vevőre eddig ! Dicséretére jegyezzük fel azonban a migrainben szenvedő derék mamának, hogy ő a pamlagról, trón­járól, egy szigorú és roszaló pilantásával rögtön rendre utasítá a meggondolatlanul csevegő kis szarkát. — Hogy miért jött ide ez a bizonyos asszony­ság ? — folytatta komoly, feddő hangon, a migraines mama, — azt mi nem tudjuk s kutatni sem akarjuk. Én csak Leona leányom szavait akarom itt magya­rázni, ki azt mondá az imént, hogy Csongorné asszonyság nem veszedelmesen, hanem veszedelmes beteg. Igen! ő veszedelmes lehet az orvosára nézve , mert — nagyon szép ! Ezzel némi kimerültséget segélyelve, mint be­szédét sikerrel végzett szónok, nyugodtan bajta le ismét a fejét vánkosára. (Folyt, köv.) A kis mókus. (Angol m­esekönyvből.) Közli Farkas Antal. Magas bikkfa állt egy nagy erdő közepén. A bikkfában fészek volt rakva. A fészekben öt fiatal evetke tanyázott s azok közül Konrád volt a legfia­talabb. Tikkasztó bőségű nyári dél idején, midőn üdítő álomban pihen a világ, Konrád felmászik a fa tete­jére s onnan nézi a csodás képet, minőt csak egy für­késző evetke láthat az erdőben. A mi csak ragyog és repdes és lebeg, a napsugártól egész a pici szőrös her­nyóig, az ökörszemtől, melynek koronája picike ki­rályka gyanánt tűnteti föl a madárkát, egész a csil­logó makkszemig, mely még zöld ugyan, de a nap meleg érintése folytán gyöngéden barnulni kezd, a­mint ezt a kis Konrád kritikus szemmel észreveszi, mindezt és még sok-sok egyebet csodálva bámul a feketeszemü evetke s még ki tudja meddig gyönyör­ködött volna az igéző látványban, de egyszerre meg­­törren halkan az ág, ragyogó fényű szempár villog a sarkon s oly szép, oly pici, oly csinos állatka kezéig a túlsó ágról, hogy ennél kecsesebbet nem látott az erdő soha. Hermina a parányi evetke, Konrád hugocskája. —­Fogj meg, ha tudsz, — kiáltja oda Kon­­rádnak s feléje forditja dacos barna kis arcát. A két gyermek elkezd kergetőzni. Pajzánál szű­kölnek, hajlik az ág, zörren a lomb, fölfelé, lefelé, a fa körül, csevegnek, roppantul vígan vannak a go­nosztevők s dehogy gondolnak arra, hogy déli álmát

Next