Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)

1876-01-14 / 10. szám

másokra nézve semmiféle értékkel sem bírtak, de melyek mindegyikéhez szivének egy-egy részecskéje tapadt. Hányszor mutogatta meg nekem mindezt, ki­­nyitogatván apró dobozait, rendezgetvén és rakosgat­ván és merengő szemének pillantásával simogatván minden egyes tárgyat .. . S midőn végre a szentély ajtaját becsukta, engem mindannyiszor megcsókolt. Szent ereklyék voltak ezek és mégis a leltározás után csomagokba kötözték, berakták ugyanabba az üveges szekrénybe és mindenestől beállították egy fél­reeső lomkamrába, hová a nap évenkint kétszer sem hatolt be. A feledés a valódi kegyetlen és borzasztó halál. A gondviselés megállítja szívünk dobbanásait és le­csukja szemünket; rokonaink és barátaink azok, kik a munkát bevégzik és végkép megsemmisítnek ben­nünket. A századok és az emberek egymást emésztik fel. Valóban úgy látszik, mintha az egykori vonzal­mak emléke bilincs lenne, mely haladásunkban aka­dályoz ; minél sebesebben rohan életünk e világon, annál inkább iparkodunk menekülni e tehertől. Bol­dogok, kiknek lázuk csilapúl, s kik időt vesznek le­hajolni a földre s az ut porában keresni azok nyomát, kik előttük jártak. Minél tovább kutattam, annál in­kább meggyőződtem ama mély tiszteletről, melylyel jó anyám a múltak iránt viseltetett. Ő rakta félre az Ouquenay nagynéném hagyatékához tartozott külön­féle tárgyakat s az iratokat gondosan begöngyölgette külön borítékokba, melyekre feljegyezte tartalmukat, kerek, nyugodt és tiszta írásával. A divat rég túlhaladta e kellemes és igazi fran­cia írásmódot, de az én kedves anyám még más korból való volt, nagyon későn ment férjhez és sem koránál, sem ízlésénél fogva nem volt az új szokások barátja. Különösen meghatók voltak ama füzetek, me­lyekbe nagynéném kiadásait jegyezte. Szivem mélyéig meg voltam illetődve, midőn láttam a hihetetlen ta­karékosság és meglepő nagylelkűség ama vegyülé­­két, melyről e füzetek tanúskodtak, a törekvést, rang­ját fentartani minden körülmény közt és méltóságtel­jesnek maradni oly szorongatott körülményekben is, melyek valóban a nyomorral voltak határosak. A jó öreg asszony, ki minden év elején nekem egy szép louisdort és koronkint egy-egy tallért adott, — sohasem beszélt máskép, mint aranyakban és tal­lérokban — cselédjével együtt nem költött napon­kint többet nehány sornál. Úgy hiszem, hogy az aszalt szilvák képezték mindennapi élelmének túlnyo­mó részét, sőt alapját. Az 1831-diki május havi ki­adások közt ezeket olvasom : »két font kenyér, — egy cotelette Loille számára, a ki beteges — idem négy sous húslevesre, — negyed font val. ..« Loille két­ségkívül betegebbé lett, mert alább ez van bejegyez­ve : »négy livre tiz sous a gyógyszertárban« és Loille­­nek egy pár meleg harisnya. Később Loille meggyógyúlt, mert többé nincs nyoma a coteletteknek és húsleveseknek; a kis ház­tartás visszatért egyszerű napirendjéhez. E körülbe­lül öt vagy hatévi kiadásokat tartalmazó füzetekben lapozgatva ama különös felfedezést tettem, hogy a két szegény nő december utosó heteiben csak kenyér­rel és vízzel szokott élni. Igaz, hogy nagynéném igen ájtatos volt, de még­sem túlzott annyira, hogy böj­­tölt volna akkor is, midőn azt az egyház nem rendeli. Volt tehát e minden december végén megújuló szigorú megtartóztatásban valami különös, a­mit nem bírtam megérteni. Várjon a szegény Grivault polgártársnő a szük­ségnek engedelmeskedett s talán azért takarékosko­dott annyira, hogy fedezhesse aránylag igen jelenté­keny újévi kiadásait? Ama talléron kivűl, melyet Loille kapott, s ama louisdoron kivűl, melyet én kap­tam január 2-án, újév napjától mindig két arany és hét­ tíz sous közt változó jelentékeny kiadás volt be­jegyezve misék, viaszgyertyák és alamizsnák címe alatt. És a szók sokkal nagyobb gonddal voltak írva, mint minden egyéb, az ember észrevette, hogy kegye­­letes gondolatok foglalkodtatták az írót. Azt hittem, hogy megtaláltam e kivételes ájta­­tosság magyarázatát, midőn eszembe jutott az arckép felirata. A szép d’Hanelay Klára 1787-ki újév nap­ján mondott le a világról és lett isten arájává. Fel­téve tehát, hogy gyöngéd vonzalom kötötte nagyné­­német a szép fiatal leányhoz, épen nem lehet csodálni, ha az életben maradt barátné ájtatossági tényekkel ünnepelte meg e napot. S­zinte­­ az irodalomtörténet nem méltányolt eléggé , s nem volt előtte ismeretlen a hóbortos német hadá­­­­szók polémiája sem, kik valamely középkori ütközet szerencsétlen kimenetelének okai fölött veszekedtek. Megdöbbentő sokat tudott. Vájjon elég hosszú-e az emberi élet arra, hogy ennyi ismeretet szerezzen, vagy igaza volt a francia akadémikusnak, ki elhunyt tagtársára azt mondta, hogy azzal a tudományok csak úgy veleszülettek. Azonban Anna nagynéném sokkal mélyebb vallási eszmékkel birt, hogysem a beöltözést gyászos eseménynek tekintette s ez esemény emlékére maga is gyászt öltött s gyászmisét mondatott volna. Habozásom és tűnődésem még inkább fokozó­dott, midőn a kiadási jegyzékekben tovább lapozgat­ván, ráakadtam, hogy szent János napján ép úgy, mint újévkor a misék, viaszgyertyák és alamizsnák címén beigtatott kiadási tételek rendszeresen elő­­fordultak. Igaz ugyan, hogy Duquenay nagynéném nyolc­vannégyéves korában hunyt el és valószínűleg családja valamennyi tagját túlélvén, elég oka lehetett gyászol­ni, s ha valamin, úgy bizonyára azon lehet csodálkozni, hogy hátrahagyott iratai közt nem volt több nyoma ily szomorú évfordulónak. Azonban bővebben gon­dolkozva a dolog felett, ama meggyőződésre jutot­tam, hogy e tökéletesen egyenlő két összeg, mely tö­kéletesen ugyanazonos ájtatossági célokra volt ren­deltetve, szükségképen ugyanazonos eredettel bírt és csak is ugyanazonos szándék kifolyása lehetett: nem volt-e lehetséges, hogy az első esetben Klára zárdába lépésének, a másodikban halála évfordulójának emlé­ke ünnepeltetett ? Nagyon felfoghattam, hogy mindez a­mi e gyönyörű lényt illette, eltörülhetlen emléket hagyott hátra azok szívében, kik őt ismerték. Az ember szinte szenvedélyesen nyomozza az ilyféle rejtvények titkát, melyeknél a valóság csak lassan derül ki, a­mi még inkább növeli értékét, és melyeknél úgy­szólván csak lopva juthatnak az igaz­ság nyomára. Egy szó, egy jel, egy törlés néha meg­annyi becses útmutató s az irás tükörré lesz, melyben ez izó lelkét tanulmányozni iparkodunk. Atyáinknak hosszú idő kellett, mig egy levél írásával elkészültek; mintha csak látogatóba készül­tek volna, midőn a tollas kezökben szürkés levélpapi­rosuk elé ültek; egy pillanatra elgondolkoztak és egyet igazgattak kabátjuk ujján. Nem kacérság volt ez, hanem egyszerűen a tisztelet kifejezése önmaguk és mások iránt. Az illedelmesség és a méltóság éle­tük öröme volt, az udvariasság a toilette egy részét képezé. A forma gondozásával néha túl is lőttek a célon. (Folyt, köv.) Nem tudom, mi fájt neki, de láttam, hogy csak úgy utánozza az életet s mutatja, hogy örül annak, a­min mások örülni szoktak. Kereste az érdekeltséget, de láttam, hogy nem érdekli semmi s néha az indula­toskodásig bevitette magát, hogy megcsalja saját szi­vét, mely már halott volt. Hozzám való vonzódását is innen magyarázom. Tüzes, heves, hiún dicsvágyó, könnyen lelkesedő s minden apróságnak nagy fontos­ságot tulajdonító fiatal ember voltam akkor én; mo­solygott az én bölcs barátom gyarlóságaim fölött, de szívesen melegedett azoknál; túlzásaimat mérsékelte, de ifjú hevem olykor szíven kapta s indulataimban a maga módja szerint osztozott. Hanem áldott jó arca mosolyában mindig volt valami szomorú, lemondó, megvigasztalhatlan.(Nagyon hasonlított az ütközetben elesett Kemény János erdélyi fejedelemhez, vérszerin­ti rokonához, kinek művészileg festett arcképét szo­bájában tartotta.) Majd minden életnek megvan a maga titkos tragédiája; valószínűleg az övének is megvolt. Egy holdas estén haza kisértem szállására. Ek­kor még az »Angol királynő« fogadóban lakott, Deák Ferenc szomszédságában. Mint afféle fiatal vő­legény, arról beszéltem neki, hogy az én menyasszo­nyomnak milyen kis keze van. — De én ismertem egy leányt — mondta ő, — a­kinek még kisebb keze volt. — Azt már nem hiszem. — Majd én mindjárt lehozom neked gyűrű­jét ... az a gyűrű nagy lenne egy tulipánszárra. Aztán kicsit elkomolyodott, megállt, majd mintha habozott volna ... végre sebesen fölszaladt a lépcsőn s szobájából a gyűrűcskét lehozta. — Ne­m monda, mintegy örvendezve, hogy valami tehertől megszabadul, — küldöm ajándékba menyasszonyodnak. Nem voltam oly kíméletlen, hogy a gyűrű szár­mazása felől kérdezősködjem, de ki tudja, hogy an­nak a kis gyűrűnek mily nagy története lehetett. Ke­mény mint agglegény halt meg. Kemény Z s­i g m o n d r ú 1. (Emlékjegyzetek.) I. Ismerőseim engemet Kemény Zsigmond benső barátjának tartottak. Pedig nem voltam az. Mindig bizonyos távolságban tartott tőle a csodálat és tiszte­let, melylyel irányában viseltettem, s mely oly nagy­fokú volt, hogy nem engedte köztünk kifejlődni azt a bizalmasabb érzelmet, melyet átalában barátságnak nevezünk. Nagy tisztelője voltam akkor is, midőn fényes szellemét még csak munkáiból kezdtem ismerni. Bá­multam regényeinek izmos alkotásait, melyeket csak nagy tartalmasságuk tesz oly nehézkesekké; élveztem jellemrajzaiban a művész ecsetét, a politikus ildomát s a bölcsész mélységét; épültem a tudományon, a megkülönböztető elmén, mely a dráma és regény el­méleteit páratlan tájékozottsággal elemezte, de cso­dálni csak akkor kezdtem őt, midőn közelebbről is­mertem meg s meggyőződtem, hogy mindez a sok költészet, tudomány, ismeret csak apró, elszórt érték­kövei a roppant kincses­tárnak, annak az álmodozó, nagy fejnek, melynél többet emberi fő talán soha sem tudott. Európának, nem, a világnak minden közjoga a kisujjában volt; hallottam őt egyszer lakásomon vé­letlenül (mert ő roppant tudományát mindig csak úgy véletlenül árulta el) a festészeti perspektíva tu­dományának kifejlődéséről beszélni; (a jelen volt festő művészek mind bámultak, hogy honnan tudja ő ezt;) ott voltam, midőn hírneves orvosokkal valami időszaki kórjelenség felől vitázott, s a doktor urak elképedve hallgatták aprólékosságokig terjedő szak­ismereteit. Tudott ez az ember mindent. Dante költé­szetének rejtelmei közt oly otthonosan járt, mint pásztor a berekben, s a philozophok iskoláit gyerme­kes mosolygás közben ujjain elemezte; értett az ar­chitektúrához, botanikához, csillagászathoz; kicsiny­ségekig tudta a történetet; nem volt egyátalában a világ mivelődésére kihatott semminemű munka. (Írták légyen azt Krisztus előtt, vagy Krisztus után,­ a­mit ő részletesen, a betanulásig s kommentátoraikkal együtt ne ismert volna. De nem eddig volt az ; a tudományban valósá­­ságos dobzódást vitt véghez; beszélt nekem múlt szá­zadbeli igénytelen francia lyrikusokról, kiket —­sze-* Mint fiatal, huszonhárom éves író, távolról, csendes kegyelettel tiszteltem őt. Egyszer aztán egy párbajnál megismerkedtünk. Nem tartozik ide, hogy a párbaj miért és kik közt vivatott. Az egyik segéd Kemény volt. A párbajnak az akkori rendőrség vala­hogy neszét vette s háromszor — mikor meg kellett volna történnie — megakadályozta. A dologgal to­vább nem lehetett tréfálni. Kemény gondoskodott, hogy végre kényelmes, jó helyre tegyünk szert, a­hol bennünket senki nem háborgathat. Egy igen ismeretes úrnő bérelte akkor a Mar­gitszigetet s ott lakott a kastélyban. Keménynek jó barátnője volt. Ezt kérte meg aztán, hogy hijjon meg bennünket reggelire. Úgy is lett. Pompás reggelivel fogadott bennünket nagy termé­ben az úrnő, ki a reggeli végén kisuhant, a segédek pe­dig előszedték a terem leandereibe bujtatott éles kardo­kat s azt mondták a vívó feleknek, hogy ne most tessék! A párbaj után köztünk, a­kik egésségesen ma­radtunk, megkezdődött a poharazás. Kemény felém közeledett, hort öntött két pohárba (még arra is em­lékszem, hogy piros bor volt) kocintott velem s azt mondta, hogy: isten áldjon meg. Én majd kiejtettem kezemből a poharat, el sem tudva képzelni, hogy én ilyen nagy emberrel per tu legyek. Hosszas ideig kerültem őt s még egy év múlva is csak olyan bizonytalan megszólítási formákban be­széltem vele, mint a csizmadialegény, a ki felszaba­dulása után a céhmesterrel biliárdozván, nem merte őt sem igy, sem amúgy megszólítani s aztán úgy be­szélt, hogy: l­ö­k­ő­d­j­é­k be az a lapda! * Huszonöt éves koromban ő volt a násznagy la­kodalmamon s aztán házamnak gyakori vendége lett. Ő sem volt ekkor több negyvenegy évesnél, de már szivében hordozta azt a feloszlást, mely nehány hét előtt Puszta-Kamaráson életének véget vetett. * Átalában nagyon szerette a fiatal írókat s igen sokan vagyunk itt, most már »idősebb nemzedék,« a­kik neki sokat köszönünk. Rákosi Jenőnek is ő adott helyet a hírlapirodalomban. Midőn »Aeso­­pus«-át először előadták, mindjárt tudakozódott utána 46

Next