Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)
1876-01-14 / 10. szám
másokra nézve semmiféle értékkel sem bírtak, de melyek mindegyikéhez szivének egy-egy részecskéje tapadt. Hányszor mutogatta meg nekem mindezt, kinyitogatván apró dobozait, rendezgetvén és rakosgatván és merengő szemének pillantásával simogatván minden egyes tárgyat .. . S midőn végre a szentély ajtaját becsukta, engem mindannyiszor megcsókolt. Szent ereklyék voltak ezek és mégis a leltározás után csomagokba kötözték, berakták ugyanabba az üveges szekrénybe és mindenestől beállították egy félreeső lomkamrába, hová a nap évenkint kétszer sem hatolt be. A feledés a valódi kegyetlen és borzasztó halál. A gondviselés megállítja szívünk dobbanásait és lecsukja szemünket; rokonaink és barátaink azok, kik a munkát bevégzik és végkép megsemmisítnek bennünket. A századok és az emberek egymást emésztik fel. Valóban úgy látszik, mintha az egykori vonzalmak emléke bilincs lenne, mely haladásunkban akadályoz ; minél sebesebben rohan életünk e világon, annál inkább iparkodunk menekülni e tehertől. Boldogok, kiknek lázuk csilapúl, s kik időt vesznek lehajolni a földre s az ut porában keresni azok nyomát, kik előttük jártak. Minél tovább kutattam, annál inkább meggyőződtem ama mély tiszteletről, melylyel jó anyám a múltak iránt viseltetett. Ő rakta félre az Ouquenay nagynéném hagyatékához tartozott különféle tárgyakat s az iratokat gondosan begöngyölgette külön borítékokba, melyekre feljegyezte tartalmukat, kerek, nyugodt és tiszta írásával. A divat rég túlhaladta e kellemes és igazi francia írásmódot, de az én kedves anyám még más korból való volt, nagyon későn ment férjhez és sem koránál, sem ízlésénél fogva nem volt az új szokások barátja. Különösen meghatók voltak ama füzetek, melyekbe nagynéném kiadásait jegyezte. Szivem mélyéig meg voltam illetődve, midőn láttam a hihetetlen takarékosság és meglepő nagylelkűség ama vegyülékét, melyről e füzetek tanúskodtak, a törekvést, rangját fentartani minden körülmény közt és méltóságteljesnek maradni oly szorongatott körülményekben is, melyek valóban a nyomorral voltak határosak. A jó öreg asszony, ki minden év elején nekem egy szép louisdort és koronkint egy-egy tallért adott, — sohasem beszélt máskép, mint aranyakban és tallérokban — cselédjével együtt nem költött naponkint többet nehány sornál. Úgy hiszem, hogy az aszalt szilvák képezték mindennapi élelmének túlnyomó részét, sőt alapját. Az 1831-diki május havi kiadások közt ezeket olvasom : »két font kenyér, — egy cotelette Loille számára, a ki beteges — idem négy sous húslevesre, — negyed font val. ..« Loille kétségkívül betegebbé lett, mert alább ez van bejegyezve : »négy livre tiz sous a gyógyszertárban« és Loillenek egy pár meleg harisnya. Később Loille meggyógyúlt, mert többé nincs nyoma a coteletteknek és húsleveseknek; a kis háztartás visszatért egyszerű napirendjéhez. E körülbelül öt vagy hatévi kiadásokat tartalmazó füzetekben lapozgatva ama különös felfedezést tettem, hogy a két szegény nő december utosó heteiben csak kenyérrel és vízzel szokott élni. Igaz, hogy nagynéném igen ájtatos volt, de mégsem túlzott annyira, hogy böjtölt volna akkor is, midőn azt az egyház nem rendeli. Volt tehát e minden december végén megújuló szigorú megtartóztatásban valami különös, amit nem bírtam megérteni. Várjon a szegény Grivault polgártársnő a szükségnek engedelmeskedett s talán azért takarékoskodott annyira, hogy fedezhesse aránylag igen jelentékeny újévi kiadásait? Ama talléron kivűl, melyet Loille kapott, s ama louisdoron kivűl, melyet én kaptam január 2-án, újév napjától mindig két arany és hét tíz sous közt változó jelentékeny kiadás volt bejegyezve misék, viaszgyertyák és alamizsnák címe alatt. És a szók sokkal nagyobb gonddal voltak írva, mint minden egyéb, az ember észrevette, hogy kegyeletes gondolatok foglalkodtatták az írót. Azt hittem, hogy megtaláltam e kivételes ájtatosság magyarázatát, midőn eszembe jutott az arckép felirata. A szép d’Hanelay Klára 1787-ki újév napján mondott le a világról és lett isten arájává. Feltéve tehát, hogy gyöngéd vonzalom kötötte nagynénémet a szép fiatal leányhoz, épen nem lehet csodálni, ha az életben maradt barátné ájtatossági tényekkel ünnepelte meg e napot. Szinte az irodalomtörténet nem méltányolt eléggé , s nem volt előtte ismeretlen a hóbortos német hadászók polémiája sem, kik valamely középkori ütközet szerencsétlen kimenetelének okai fölött veszekedtek. Megdöbbentő sokat tudott. Vájjon elég hosszú-e az emberi élet arra, hogy ennyi ismeretet szerezzen, vagy igaza volt a francia akadémikusnak, ki elhunyt tagtársára azt mondta, hogy azzal a tudományok csak úgy veleszülettek. Azonban Anna nagynéném sokkal mélyebb vallási eszmékkel birt, hogysem a beöltözést gyászos eseménynek tekintette s ez esemény emlékére maga is gyászt öltött s gyászmisét mondatott volna. Habozásom és tűnődésem még inkább fokozódott, midőn a kiadási jegyzékekben tovább lapozgatván, ráakadtam, hogy szent János napján ép úgy, mint újévkor a misék, viaszgyertyák és alamizsnák címén beigtatott kiadási tételek rendszeresen előfordultak. Igaz ugyan, hogy Duquenay nagynéném nyolcvannégyéves korában hunyt el és valószínűleg családja valamennyi tagját túlélvén, elég oka lehetett gyászolni, s ha valamin, úgy bizonyára azon lehet csodálkozni, hogy hátrahagyott iratai közt nem volt több nyoma ily szomorú évfordulónak. Azonban bővebben gondolkozva a dolog felett, ama meggyőződésre jutottam, hogy e tökéletesen egyenlő két összeg, mely tökéletesen ugyanazonos ájtatossági célokra volt rendeltetve, szükségképen ugyanazonos eredettel bírt és csak is ugyanazonos szándék kifolyása lehetett: nem volt-e lehetséges, hogy az első esetben Klára zárdába lépésének, a másodikban halála évfordulójának emléke ünnepeltetett ? Nagyon felfoghattam, hogy mindez ami e gyönyörű lényt illette, eltörülhetlen emléket hagyott hátra azok szívében, kik őt ismerték. Az ember szinte szenvedélyesen nyomozza az ilyféle rejtvények titkát, melyeknél a valóság csak lassan derül ki, ami még inkább növeli értékét, és melyeknél úgyszólván csak lopva juthatnak az igazság nyomára. Egy szó, egy jel, egy törlés néha megannyi becses útmutató s az irás tükörré lesz, melyben ez izó lelkét tanulmányozni iparkodunk. Atyáinknak hosszú idő kellett, mig egy levél írásával elkészültek; mintha csak látogatóba készültek volna, midőn a tollas kezökben szürkés levélpapirosuk elé ültek; egy pillanatra elgondolkoztak és egyet igazgattak kabátjuk ujján. Nem kacérság volt ez, hanem egyszerűen a tisztelet kifejezése önmaguk és mások iránt. Az illedelmesség és a méltóság életük öröme volt, az udvariasság a toilette egy részét képezé. A forma gondozásával néha túl is lőttek a célon. (Folyt, köv.) Nem tudom, mi fájt neki, de láttam, hogy csak úgy utánozza az életet s mutatja, hogy örül annak, amin mások örülni szoktak. Kereste az érdekeltséget, de láttam, hogy nem érdekli semmi s néha az indulatoskodásig bevitette magát, hogy megcsalja saját szivét, mely már halott volt. Hozzám való vonzódását is innen magyarázom. Tüzes, heves, hiún dicsvágyó, könnyen lelkesedő s minden apróságnak nagy fontosságot tulajdonító fiatal ember voltam akkor én; mosolygott az én bölcs barátom gyarlóságaim fölött, de szívesen melegedett azoknál; túlzásaimat mérsékelte, de ifjú hevem olykor szíven kapta s indulataimban a maga módja szerint osztozott. Hanem áldott jó arca mosolyában mindig volt valami szomorú, lemondó, megvigasztalhatlan.(Nagyon hasonlított az ütközetben elesett Kemény János erdélyi fejedelemhez, vérszerinti rokonához, kinek művészileg festett arcképét szobájában tartotta.) Majd minden életnek megvan a maga titkos tragédiája; valószínűleg az övének is megvolt. Egy holdas estén haza kisértem szállására. Ekkor még az »Angol királynő« fogadóban lakott, Deák Ferenc szomszédságában. Mint afféle fiatal vőlegény, arról beszéltem neki, hogy az én menyasszonyomnak milyen kis keze van. — De én ismertem egy leányt — mondta ő, — akinek még kisebb keze volt. — Azt már nem hiszem. — Majd én mindjárt lehozom neked gyűrűjét ... az a gyűrű nagy lenne egy tulipánszárra. Aztán kicsit elkomolyodott, megállt, majd mintha habozott volna ... végre sebesen fölszaladt a lépcsőn s szobájából a gyűrűcskét lehozta. — Nem monda, mintegy örvendezve, hogy valami tehertől megszabadul, — küldöm ajándékba menyasszonyodnak. Nem voltam oly kíméletlen, hogy a gyűrű származása felől kérdezősködjem, de ki tudja, hogy annak a kis gyűrűnek mily nagy története lehetett. Kemény mint agglegény halt meg. Kemény Z si g m o n d r ú 1. (Emlékjegyzetek.) I. Ismerőseim engemet Kemény Zsigmond benső barátjának tartottak. Pedig nem voltam az. Mindig bizonyos távolságban tartott tőle a csodálat és tisztelet, melylyel irányában viseltettem, s mely oly nagyfokú volt, hogy nem engedte köztünk kifejlődni azt a bizalmasabb érzelmet, melyet átalában barátságnak nevezünk. Nagy tisztelője voltam akkor is, midőn fényes szellemét még csak munkáiból kezdtem ismerni. Bámultam regényeinek izmos alkotásait, melyeket csak nagy tartalmasságuk tesz oly nehézkesekké; élveztem jellemrajzaiban a művész ecsetét, a politikus ildomát s a bölcsész mélységét; épültem a tudományon, a megkülönböztető elmén, mely a dráma és regény elméleteit páratlan tájékozottsággal elemezte, de csodálni csak akkor kezdtem őt, midőn közelebbről ismertem meg s meggyőződtem, hogy mindez a sok költészet, tudomány, ismeret csak apró, elszórt értékkövei a roppant kincsestárnak, annak az álmodozó, nagy fejnek, melynél többet emberi fő talán soha sem tudott. Európának, nem, a világnak minden közjoga a kisujjában volt; hallottam őt egyszer lakásomon véletlenül (mert ő roppant tudományát mindig csak úgy véletlenül árulta el) a festészeti perspektíva tudományának kifejlődéséről beszélni; (a jelen volt festő művészek mind bámultak, hogy honnan tudja ő ezt;) ott voltam, midőn hírneves orvosokkal valami időszaki kórjelenség felől vitázott, s a doktor urak elképedve hallgatták aprólékosságokig terjedő szakismereteit. Tudott ez az ember mindent. Dante költészetének rejtelmei közt oly otthonosan járt, mint pásztor a berekben, s a philozophok iskoláit gyermekes mosolygás közben ujjain elemezte; értett az architektúrához, botanikához, csillagászathoz; kicsinységekig tudta a történetet; nem volt egyátalában a világ mivelődésére kihatott semminemű munka. (Írták légyen azt Krisztus előtt, vagy Krisztus után, amit ő részletesen, a betanulásig s kommentátoraikkal együtt ne ismert volna. De nem eddig volt az ; a tudományban valósáságos dobzódást vitt véghez; beszélt nekem múlt századbeli igénytelen francia lyrikusokról, kiket —sze-* Mint fiatal, huszonhárom éves író, távolról, csendes kegyelettel tiszteltem őt. Egyszer aztán egy párbajnál megismerkedtünk. Nem tartozik ide, hogy a párbaj miért és kik közt vivatott. Az egyik segéd Kemény volt. A párbajnak az akkori rendőrség valahogy neszét vette s háromszor — mikor meg kellett volna történnie — megakadályozta. A dologgal tovább nem lehetett tréfálni. Kemény gondoskodott, hogy végre kényelmes, jó helyre tegyünk szert, ahol bennünket senki nem háborgathat. Egy igen ismeretes úrnő bérelte akkor a Margitszigetet s ott lakott a kastélyban. Keménynek jó barátnője volt. Ezt kérte meg aztán, hogy hijjon meg bennünket reggelire. Úgy is lett. Pompás reggelivel fogadott bennünket nagy termében az úrnő, ki a reggeli végén kisuhant, a segédek pedig előszedték a terem leandereibe bujtatott éles kardokat s azt mondták a vívó feleknek, hogy ne most tessék! A párbaj után köztünk, akik egésségesen maradtunk, megkezdődött a poharazás. Kemény felém közeledett, hort öntött két pohárba (még arra is emlékszem, hogy piros bor volt) kocintott velem s azt mondta, hogy: isten áldjon meg. Én majd kiejtettem kezemből a poharat, el sem tudva képzelni, hogy én ilyen nagy emberrel per tu legyek. Hosszas ideig kerültem őt s még egy év múlva is csak olyan bizonytalan megszólítási formákban beszéltem vele, mint a csizmadialegény, a ki felszabadulása után a céhmesterrel biliárdozván, nem merte őt sem igy, sem amúgy megszólítani s aztán úgy beszélt, hogy: lökődjék be az a lapda! * Huszonöt éves koromban ő volt a násznagy lakodalmamon s aztán házamnak gyakori vendége lett. Ő sem volt ekkor több negyvenegy évesnél, de már szivében hordozta azt a feloszlást, mely nehány hét előtt Puszta-Kamaráson életének véget vetett. * Átalában nagyon szerette a fiatal írókat s igen sokan vagyunk itt, most már »idősebb nemzedék,« akik neki sokat köszönünk. Rákosi Jenőnek is ő adott helyet a hírlapirodalomban. Midőn »Aesopus«-át először előadták, mindjárt tudakozódott utána 46