Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)
1876-01-14 / 10. szám
Péntek, 1876. január 14. 10. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt* Negyedévre.........................4 . Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« tizenharmadik évfolyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők : »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Barátnőmhöz. Sebezte volna bárki szívem, Nem fájna úgy, megszokta rég, Óh csak te ne, egyetlen hívem, Kit vigaszul küldött az ég. Hű gondom őrző gyermekséged, Testvéred voltam és atyád; Örültem látva, nézve téged, Szerettelek, mint jó barát. Szelíd szemednek szende fénye És vidám, játszi szellemed, Kit megtiport a sorsnak kénye, Hányszor vigasztalt, enyhített. Most megsebzél gúnynyal tetézve, Oh rideg szív, oh dőre agy! S oly éles tőr ily gyöngéd kézbe’ ! ... De megbocsátom, ifjú vagy. Még nem csalódtál, ringat álom, Nem érzél mélyebb bánatot, S hű szívre lelni a világon Hogy mily nehéz, nem tudhatod. De megtanít rá majd az élet, Hűtlen barátság, szerelem .... Csak úgy ne bánjék senki véled, A mint te bántál én velem ! Gyulai Pál. A karperec. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) — De ebből még nem lehetett következtetni, hogy szerelmes. — Nem is ebből magából, hanem sok egyébből Virágokat hordott haza, a miket megszáritott és elrakott. Dugva cselekedte, de én azért megláttam. Csöndes volt mindig, de most búsongó lett. Ha este hazajött, leült a szögletbe, lehajtotta a fejét s órahosszat elgondolkozott, amit ezelőtt soha sem tett. Ha megszólította az ember, megriadt. Máskor pedig lázas tűzzel nekikezdett a tanulásnak, mintha valami láthatatlan hatalom hajtotta, nógatta volna. A hajnal ott találta az asztal mellett, még akkor is a könyveket forgatta vagy irt. Arca lángolt s azt gondoltam magamban : istenem! kinek a kedvéért igyekszik olyan nagyon ? — Nem gyanakodott kegyed senkire ? — Kire gyanakodhattam volna ? — Azt értem, várjon a liberiás inas nem fecsegett-e valamit ? — Zsán ? Igaz, hogy én kérdezősködtem tőle, nincs-e ott a házban valami szép kisasszony, hanem Zsán arra nevetett és azt mondta, ne féltsük Kálmán urat, nincs ott senki egyéb mint a méltóságos báróné francia társalkodónője, a ki fiatalnak tartja nagyon magát és kokett is, de csak a báró és gróf urakkal társalkodik, a kik, nem tudja, hogy mit kapnak ezen a festett személyen ? — Kegyed tehát meg van győződve, hogy ez a francia hölgy nem lehetett ? — Bizonyosan tudom, hogy nem lehetett, mert az, akit Kálmán szeretett, szép, fiatal hölgy volt. Mondtam már, hogy láttam az arcképét. És egyszer láttam az életben is őt. — Hogyan ? Kegyed látta ? Hisz erről még nem szólt nekem ! — Csitt! — szólt, szájára téve mutatóujját. — Az öreg asszony felénk néz s néha egészen jól megért mindent. Nem akarnám emlegetni előtte, mert nagyon fölizgatná. Jöjjön csak idább a tenis úr s figyeljen jól ide. És halkan, csaknem súgva folytatá: — Egyszer este, a múlt télen volt, még nincs egy éve, egy fiáker állt meg a házunk előtt, fátyolos, fiatal dáma szállt ki a kocsiból s fölhivatta Kálmán urat. Valami nagyon fontos dolga lehetett, hogy oly késő este és oly magányosan ide kijött s nagyon zavarodottnak látszott. Szeme olyan félelmesen villogott, szinte megijedtem tőle. — Jól látta az arcát? — Dehogy láttam ! Csak a villogó szemét láttam. Fekete bársony álarc takarta a képét és olyan különösen volt öltözve. Bő, rózsaszín selyem ruha, fehér atlasz cipő a lábán, fehér gyapjas és aranynyal átszőtt humusz a vállain. — Báli ruhában ? — Igenis, báli ruhában. Ki tudja, honnan szökött ide! Mikor Kálmán úr megpillantotta, ijedten kiáltott föl: »Az istenért mit cselekedett ?« Mire az a szép kisasszony, vagy nagyságos asszony, vagy micsoda volt, ingerülten felelt: »Írtam önnek, nem jött, eljöttem én.« Aztán valami öt percig hevesen suttogva beszéltek a kapu alatt, de nem csókolóztak, nem ölelkeztek, mint ahogy a szerelmesek szoktak. — Nem hallott valamit suttogásukból ? — kérdeztem a csacska nőt. — Nem. Csak azt az egyet hallottam, mikor Kálmán fölkiáltott: »Miért nem hagy engem elveszni a porban?« A szép, fiatal hölgy valamit felelt rá hevesen , de azt már nem értettem. Aztán láttam, hogy mindketten beugrottak a bérkocsiba s a kocsi elrobogott velük. — Különös! — Ugye, hogy különös ? Azt gondoltam én is magamban és nem bírtam elképzelni, hogy mi lesz ennek a vége. De csitt halkabban beszéljünk. Az öreg asszony letette ölébe a kötését és folyvást idenéz. Valóban egy percig úgy látszott, mintha az öreg asszony fölébredne lelki zsibbadtságából; mélyen beesett szeme fürkészőleg, csodálkozólag pihent rajtunk. Úgy látszott, mintha szavainkra figyelne s már fölkelni akarna a székről. De ez csak pár percig tartott, aztán megint visszasülyedt a tompa, zsibbadt lelki állapotba. — Fia halála óta igy van már, — szólt Julcsa, — s azt hiszem, nem is lesz jobban. Szegény! Hogy csüggött azon az egyetlen fián és hogy megrémült, mikor azon este eltűnt a bérkocsin. Egyikünknek sem szólt, hogy hová megy s nem tudtuk, hová ragadja őt magával a szeles, könnyelmű teremtmény! Tél közepén volt, farsang idején, kemény fagy s Kálmán úr csak úgy távozott, ahogy volt a házban, könynyen öltözve. — Nem emlékszik a napra? — Nem, a napra nem emlékszem, csak azt tudom, hogy a farsang alatt volt. Remegtünk. Rici néni az egyik szögletben sírt, én a másikban. Még akkor nem volt ilyen Rici néni s igen érzékeny szive volt s nagyon szerette a fiát. — Sokáig nem tért vissza Kálmán ? — Valami egy óra múlva visszatért, de nagyon leverten, nagyon szomorúan, ami nem volt ugyan újság, mert már néhány nap óta mindig búsult, de ilyen nagyon levertnek még nem láttuk. Kérdezgetésünkre nem felelt semmit, leült az asztalhoz, papirost vett elő és inni kezdett. Megtámasztotta fejét, irt egy keveset, aztán megint abbahagyta. Láttam, hogy köny csillog szemében. — Levelet irt ? — Nem tudom. De nem irt sokáig. Reszketett a keze s le kellett tennie a tollat. Azt mondta, hogy fázik és láttuk is, hogy didereg egész testében. Theát főztem neki s az anyja sírva könyönyörgött, hogy feküdjék le, mert még valami baja lesz. Soha sem felejtettem el azt a csodálatos pillantást, melyet anyjára vetett, mintha csak mondani akarta volna: »késő már én rólam gondoskodni, édesanyám!« — De nem szólt semmit, megcsókolta az anyja kezét és lefeküdt. A visszaemlékezés még most is könyeket csalt a Julcsa szemébe. Egy percig elsúlt a hangja s csak azután folytathatta. — Egy szalmazsákon szokott hálni a földön s könnyű vörös és fehér csikós pokróccal takarózott, hanem most dunyhát tettünk rá s mégsem birt fölmelegedni. Éjfél után, igaz, hogy fölmelegedett, mert erős láza volt, de akkor még jobban aggódtunk miatta. Reggel már alig birt fölkelni, olyan erős oldalszúrást kapott. Tormát reszeltem rá s arra aztán valamivel könnyebben lett. De azt hiszem, attól fogva kezdődött a betegsége, a mibe utójára bele is halt. — Ki tudja, már előbb is benne lehetett testében a betegség, — viszonzám. — Nem folyamodtak orvoshoz ? — Nem, mert az oldalszúrás elmúlt s pár nap múlva kiment már Kálmán úr az utcára is. Nem akartuk ereszteni, de azt mondta, okvetlen ki kell mennie s nem hallgatott ellenvetéseinkre. Pedig tudom, hogy semmi dolga sem volt, mert ebben az időben nem járt a báró úrhoz. És a maiszternak sem volt semmi munkája s nagyon roszul ment volna a dolgunk, ha én nem kaptam volna mosni valót az uraságoktól s nem lett volna egy és más holmicskénk, a mit zálogba adogattunk. — Nem gondoltak arra, hogy Kálmán viszszamehetett volna a nyomdába? Ott kapott volna munkát. — Azt nem tehette. Bizonyára nem tehette. Isten tudja, miért nem tehette! De olyan kétségbeesetten, olyan lázasan nézett maga elé, hogy kérdezni sem mertük. Én bizonyosan tudom, hogy ő szeretett volna dolgozni, de ha nem akadt olyan munkája, amilyet akart volna, amilyen neki való lett volna! Ha látta volna a teniser, milyen buzgón tanult, itt még most is, pedig már tavasz felé igen betegeskedett, köhögött és a melle fájt. — Nem ment többé a báróhoz ? — De a nyár folytán megint járt oda egy darabig és kissé vidámabbnak is látszott. Hanem az nem tartott sokáig. Megint szomorú lett, nagyon szomorú és olyan sápadt és olyan sovány, hogy megrémült az ember, ha rá nézett. Néha vért is köpött. De mi nem bírtuk elhinni, hogy már végkép oda van. Talán nem is lett volna, ha kíméli magát és ha belülről nem emészti valami tűz. Nem szóltunk, de tudtuk, hogy az idegen nő az oka. És mikor Rici néni velem maradt egyedül, százszor is megátkozta azt a személyt, aki miatt az ő fiának meg kell halni. De mikor Kálmán itthon volt, soha sem szólt egy rosz szót sem az öregasszony. (Folyt, köv.) A tóparti kastély. Droz Gusztáv regénye. Franciából Huszár Imre. (Folytatás.) A leltár gondosan volt készítve, ama hosszú, erőtlen, közönyös írással, mely csak a papirost emészti és nem látszik eszmék kifejezésére rendeltetve lenni. E munka szerzői nem feledtek ki semmit, rút tintafoltos kezeikkel turkáltak a legmeghittebb emlékek kincsei közt, latolgatván mindez ereklyéket és becsülgetvén áruértéküket. Össze-visszaforgatták ama kis üveges szekrényt, melyet egykor szentélynek tekintettem, mert anyám ott tartogatta nagy gonddal imakönyveit s nehány neveldei barátnőjének leveleit, továbbá leánykori ékszereit, az ambra-nyakláncot, melyet a születésem utáni nap akasztottak nyakamba, szóval egész kis múzeumát oly tárgyaknak, melyek