Fővárosi Lapok 1876. augusztus (174-199. szám)

1876-08-02 / 175. szám

Szerda, 1876. augusztus 2. 175. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...............................8 fr. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindenné­p.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Gyermekét sirató anya. (A »Családi lant«-ból.­ Elém jött a szegény anya. Panaszolta, mi a baja: »Eltemettem, eltemettem az angyalom, Sohasem lesz, soha sem lesz több jó napom !« Úgy sirt, úgy sirt szegény anya, Vigaszszóra mitsem ada : »Nincs számomra, nincs a földön vigasztalás, Egyedül a könyhullatás !« Úgy sirt, úgy sirt szegény anya, Könyet csalt ki minden szava. Szemembe is könyek jöttek, mi tagadás ! Mintha engem ért volna e szörnyű csapás. Sirasd, sirasd szegény anya ! Hiszen ő a tied vala. Kisírhatod a szemedet, két szemedet. Még se sirtál, hajd nem sírtál te eleget! Dalmady Győző: A bolond assszony. (Egy öreg orvos elbeszélése.) Vértesi Arnoldtól. (Vége.) — És mit hallott ön ? — kérdeztem most ma­gam is remegve. — Elfojtott sikoltást, nyögést, zokogást. — Hiszi ön, hogy e durva ember talán megverte a szegény gyenge nőt ? — Nem tudom. Mikor a nagyságos úr behivott, halálsápadt volt szegény asszonyom s reszketve és meggörnyedten ült az asztal mellett. De a tányérok tartalmáról láttam, hogy evett. — És azontúl mindig evett ? — Mindig, de a mellett mégis napról-napra job­ban hervadt, soványodott. — De hát senki sem emelt szót a szerencsétlen fiatal nőért ? Senki sem jött segítségére ? — Senki. Mikor átfutottam ahhoz a fiatal em­berhez, a ki Péter uréknál lakott, és elmondtam neki, hogy mi történt, csak sóhajtott és harmadnap eluta­zott a falunkból. — A gyáva ! — kiáltottam föl. A leány hosszasan nézett rám s aztán még hal­kabban szólt, mintha még a falaktól is félne, hogy meghallják. — Ugy­e, a tenis úr nem tett volna úgy? Nem tudtam, egész őszintén szóljak-e vele? Várjon asszonya küldte-e ? Önmagától jött-e ? Nem tudtam, hogy mit akar? Észrevette rajtam a habozást s úgy látszott, épen ez bírta őt teljes bizalomra. — Már tegnapelőtt kellett volna a doktor úr­hoz eljönnöm, — kezdé most, — de föltűnt volna a kastélyban, hogy hová megyek hétköznap. Várnom kellett vasárnapig. Most gyanútlan eljöhettem. Lakik itt a faluban egy öreg nagynéném, azt hiszik, azt lá­togattam meg. Szivem repesett. — Üzenetet hozott nekem ? — kérdem. — Mindjárt elmondom, hogy ki küld és miért jövök, — viszonzá. Egy darab dinnyehéjat húzott ki kendője alól. Csodálkozva tekintettem rá, de ő így magya­rázta meg a dolgot. — Ez az én megbízólevelem. Tegnapelőtt sze­gény nagyságos asszony dinnyét kívánt ebédre. Mint­hogy nem szoktak soha ötféle kíváncsiságai lenni, a dolog szöget ütött fejembe s mindjárt gondoltam, hogy nem történik ok nélkül. — Megengedte Dénes ur, dinnyét adni be­tegnek ? — Oh! hát nem tetszik tudni ? . . . — Mit?­­— Mikor a doktor ur utósó receptjét elvitték a gyógyszertárba, a patikárius elnevette magát s azt mondta Gyurkának: ki az a furcsa beteg, a­kin ilyen cukros víz is segít ? Boszúsan haraptam össze ajkaimat. A fecsegő ember nem gondolta meg, hogy milyen bajt csinálhat. Most már értettem, hogy miért nem küldött ér­tem ko­csit még egyszer Halápy Dénes. — Mikor Gyurka elmondta azt otthon, abból a szóból én is értettem, — folytatá a szobaleány. — Megtudtam, hogy az asszonyunk nem beteg . . . — Csalódik. Ő nagysága valóban beteg volt. Hihetetlenül nézett rám, mintha mondani akarná: engem ne ámítsanak, én tudom. De hallgatott s nem mondott ellent. — Mindegy, — folytatá, — a dinnyét beadtuk nagyságos asszonyomnak, kívánsága szerint. Mikor ki­hoztam a maradékot, föltűnt nekem egy cikcakkosan vágott darab s a mint vigyázva nézegettem, irásfor­­mát veszek észre rákarcolva a kés hegyével. Nézem jobban s elolvasom: »menj a doktorhoz.« — Ah! — kiáltottam föl meglepetve. — Ennyi volt az egész, nem több , de tudtam, hogy nekem szól . Hogy a doktor, a­kihez mennem kell, a tenis úr. Most ime itt vagyok. Ezért jöttem. Megszorítottam a derék leánynak a kezét. — Jó. Látom, hogy ön értelmes és hű. Most én is mondok önnek valamit. Én megszabadítom az ön asszonyát. Kész nekem segítni a megszabadítás mun­kájában ? — Kész vagyok, uram, — szólt szivére téve kezet. — Számítok önre, — viszonzom. — Én megte­szek minden előkészületet. Van valakije, a­kitől üze­netet válthatunk ? — A nagynéném itt a faluban. De félénk öreg asszony, nem lehet neki mindent elmondani. — Nem is szükséges. Küldje el nekem a bör­tön kulcslyukának lenyomatát viaszban, ha teheti. — Megtehetem. — Én majd megüzenem a napot és órát, mikor eljövök. Sötét éjjel meg fog állni kocsim a kert alatt s ön a kapuban fog várni rám. — Ott leszek. Még egyszer megszorítottam kezét s elváltunk. VII. Következő nap megkaptam a kulcslyuk viasz­­lenyomatát. Egy pár kulcsot készíttettem ahhoz a la­katossal s megtettem a többi előkészületet. Már megüzentettem a szobaleánynak a napot és órát is. Hanem amaz este, melyen a szöktetésnek meg kellett volna történni, váratlanul a leány toppan be hozzám, nagyon megrémült, zavart arccal. — Oh, istenem! doktor úr! asszonyunk nagyon beteg. Agyban fekvő beteg. — Mióta ? — kérdem meghökkenve. Nagyon kellemetlenül lepett meg, hogy el kell halasztanunk oly jól előkészített mentési kísérletünket. — Már tegnap roszul volt a nagyságos asszony, — siránkozék a leány, — ma már nem bitt fölkelni az ágyból. Erős oldalszúrást kapott. — Szent isten! — kiáltottam föl ijedten , — csak nem tüdőgyúladás ismét ? — De igen, tüdőgyúladás, — zokogott a leány. — Szirák doktor, a­kit ma kihozatott a városból a­­ nagyságos úr, megmondta. És azt is mondta, a baj igen veszedelmes, kevés a remény. A kétségbeesés ragadott meg e hírre. Szerettem volna oda rohanni, hogy segítsek rajta s nem szabad volt mozdulnom. Ide bilincselve a távolból kellett néz­nem szenvedését, talán halálát. Iszonyú gondolat! Halántékaimon majd kipattantak az erek, oly hevesen lüktettek. Mit tegyek ? Istenem ! mit tegyek ? — Semmit, tenis uram, — viszonzá a leány, — semmit, ha csak nem akar mindnyájunkat még nagyobb veszedelembe keverni. Jól tudtam, hogy semmit sem tehetek, de épen az a tudat ejtett kétségbe. — Ki van a beteg mellett ? — kérdeztem. — A nagyságos ur s az öreg Náni. A nagysá­gos úr most már nem hagyja el. De mostanáig egész nap én voltam mellette és akkor........... A zokogás itt egyszerre elfojtotta a leány szavát. — Miért sír ? — kérdezem. — Mi történt ? —• Mondott valamit a beteg ? — Igen, nekem megsúgta, hogy önkényt kereste a betegséget — oh, istenem! talán a halált! — Önkén­t kereste? — sikoltottam föl el­­szörnyedve. — Hogy önnel találkozhassék, — suttogó a leány. Azt hitte a boldogtalan, hogy ha beteg lesz, férje ismét elhivat engem. Marcangoló fájdalommal szivemben ébren töl­töttem ez egész éjt. Másnap korán, még alig kezdett viradni, kocsira ültem s a két órányira fekvő mező­városba siettem dr. Szirákhoz. Még otthon találtam kollegámat, alig kelt föl az ágyból s nagyon csodálkozott, hogy mit keresek oly korán nála. Mikor elmondtam, hogy miért jöttem, még jobban csodálkozott. De diskrét ember volt, nem kérdezősködött, hogy miféle érdek kapcsol engem a beteg asszonyhoz s miért vagyok oly szörnyen meg­rémülve, úgy tett, mintha föltételezné, hogy csak tudományos szempontból érdeklődöm. — Halottam, hogy ön gyógyította egy ízben, kolléga, — szólt készségesen, — s ha érdeklődik a betegség további alakulása iránt, szolgálatára állok. Elmondta aztán, hogyan találta a beteget, mi­lyen diagnózist állapított meg s milyen szereket ren­delt. Aztán hozzá­tette: — Őszintén szólok, kolléga, mert azt hiszem, jobb ha mindent egyszerre megtud, nekem semmi reményem. Mintegy a csapás súlya alatt elszédülve, sokáig nem bírtam egy szót sem kiejteni. Látta, mennyire meg vagyok hatva s várt egy darabig, aztán meg­kérdezte, várjon helyeslem- e a rendelt szereket s nem tudnék-e valami mást tanácsolni ? Nem tudtam semmi mást; én is ugyanazokat rendeltem volna. Kétségbeesetten, tompán kulcsoltam össze kezeimet; nem maradt semmi más hátra, mint megadni magamat a végzetnek. — Egyébként, — szólt most öreg kollegám, mintegy vigasztalólag vállamra fektetve kezét, — talán mindenkire nézve, ki részvéttel viseltetik a szegény nő iránt, jobb igy. Élő halott volt már s nem hiszem, hogy valaha visszanyerhette volna elméje világát. — Ön azt hiszi, hogy őrült ? Az öreg orvos csodálkozva tekintett reám.­­ — Én nem hiszem, hanem tudom, — szólt aztán komolyan. A legértelmesebb és leglelkiismeretesebb orvos­nak tartották az öreg Szirákot egész megyénkben. Mit felelhettem volna határozott állítására ? Megrendülve álltam ott. Hogyan? Egy őrült asszonyba szerettem bele ? Egy őrült asszonyt akar­tam megszöktetni ? Nem tudtam többé, hogy mit gondoljak. Egész lelkem viharosan háborgott. Valóban ha visszagondo­lok a szerencsétlen nő csodálatos magaviseletére....... minden más színben tűnt most föl előttem. És még­sem bírtam hinni sem ezt, sem azt. Elmém nem merte tagadni, mit az öreg orvos állított, de lázasan dobogó szívem tagadta. Hogy mi volt igaz, mi nem, soha meg nem tud­hattam, mert soha nem találkoztam többé a szép, szomorú, halvány asszonynyal. Mint az öreg dr. Szirák mondta, úgy történt. Az ifjú nő nem lábadt már föl nehéz betegségéből, ötödnapra meghalt.

Next