Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)

1876-09-12 / 208. szám

a nyilatokon a hold sugárzott át. A toronyhoz egy vén kőrisfa támaszkodott, hosszú, görbe ágaival. Míg B­rahe ott állott, szemlélgetve a körítb­e levő omladé­­kokat, a toronynak egyik tornácából hallt, de tisztán kivehető hang ütötte meg a fülét. Eleinte érzéki csalódásnak hitte ezt s óvatosan közeledett. Újra ismétlődött a hang s ezúttal tisztáb­ban. Valamely nőnek vagy nyögdécselő gyermeknek a hangja lehetett ez. Ugyanabban a pillanatban a toronyajtó tárult föl; fekete ruhába öltözött női alak jelent meg abban s lassú ünnepélyes léptekben haladt át az udvarnak egyik szöglete felé. En és paraj föl­fogták lépteinek neszét, de lehetetlen volt tovább csalódásban lenni. Egyszerre kibukkant a hold féltá­nyéra a fellegek mögül s fénye egyenesen e női alak lengő öltönyére vetődött. Brahe bátor férfi volt; egész életén át bebizo­nyította ő azt, soha sem ismerte a félelmet, és mégis e pillanatban csaknem hallhatólag dobogott a szíve. Előre hajolva meresztette a szemét, míg a női alak kimért, lassú léptekben haladt az udvaron át. Egy­szerre elhatározta magát a kapitány, kilépett az ár­nyékból s közeledett a tünemény felé. Lépteinek ne­szére megállott a nő. Ugyanabban a pillanatban felleg takarta el újra a holdat; a világosság elapadt s a kapitány mit sem látott többé. A pincéből egy ajtó­nak gyönge csikorgása hangzott föl, a mint az rozs­dás sarkain fordult. Aztán olyasmi nesz hangzott, mintha ajtót csaptak volna be. A nesz viszhangzott a hosszú folyosókon s aztán újra minden csöndes lett. A torony egyik réséből a halálmadár kiáltozott; a hold újra kibukkant s kékes világot vetett a kövekre, fűre és a bürökre, mely az udvart nagy részben borította. * Midőn az iskolamester kisértettörténetét el­mondta és a korcsmát odahagyta, nyugodt, kimért léptekben haladt, mint rendesen, klarinetjével hóna alatt, a Kircholm faluba vezető kacskaringós gyalog­ösvényen. Midőn már annyira haladt, hogy őt, véle­ménye szerint, többé a korcsmától nem láthatták, egy pillanatra megállott, óvatosan körültekintett minden­felé s aztán hirtelen egy kis oldalútra csapott át, mely a pallsgari erdőségen keresztül a tengerparthoz veze­tett. Ott A­shoved és Börnskunde közt egy mély, ha­józható öböl nyúlik be, melyet magas, meredek, bükk-és tölgyfákkal borított halmok környeznek. Az út, melyen most Jessing haladt, oly lejtőn vonult át, mely néhol annyira meredek volt, hogy az előrehatolhatás céljából egyes kiálló törzsekben és ágakban kellett megkapaszkodni. Azonban az iskolamester, mint lát­­szék, nem sokat töprengett e miatt, úgy látszott, nagyon jól ismeri a vidéket; vidám dalt dúdolva bátran ment odább a tengernek lefelé, noha egy ízben az eső­ áztatta agyagos talajon megsiklott. Legbelől az öbölben néhány halászbárka vesztegelt s ezeken túl, közel a parthoz, a behajló fák ágaitól félig el­rejtve, egy kis hajó állott. A mint az iskolamester a halmon lefelé eresz­kedett, megállott és figyelt. Csönd és nyugalom ural­gott köröskörűt; a viz a kövekhez csapódva nagyokat locscsant s a bükkfák sárgás barna, félig hervadt le­velein koronkint gyönge szellő suhogott át. A tenge­ren a hold hosszú vonalat húzott át, mely folyékony ezüsthöz hasonlított. Az iskolamester fölment a hajó fedélzetére, me­lyen egy férfi hevert, oly gondosan beburkolózva egy vitorlába, hogy csupán feje és karjai tűntek ki. Aludni látszott. — Alszol-e, kedves Lőrén ? — kérdé Jessing halkan, miközben csizmájának orrával nem a leggyön­­gédebb rúgásban részesítette az alvót. Némán fordult a férfi hanyatt s tovább folytatta álmát. — Um, — szólt az iskolamester, — hiszen ha épen igy vagyunk, fiam, majd talpra állítalak én ! Ezt mondva, először egyik lábával, aztán a má­sikkal hágott az alvónak a testére s taposni kezdett rajta. A férfi hangosan ordított föl s hadonázott maga körül a karjaival. — Oh, jaj, iskolamester! Mi az ördög lelte önt ? — Fogd be a szádat! — viszonzá Jessing. — Noha iskolamester vagyok, még­sem énekelésre fogad­talak föl. E megjegyzés után lelépett róla újra a fedél­­zetre s kérdezte: — Nos, rendbe hoztál-e mindent távollétem alatt ? — A­mi azt illeti, minden rendben van! — vi­szonzá a matróz. —­ Hanem az imént volt itt a rendőr, ki a korcsmában szálláson levő úrtól azt a parancsot­­ak érdemeinek dicséretét hangoztatom. Kár, hogy a Madura nevű indián törzs tagja nem lehetek! Ennél a törzsnél a »Lettres edifiantes« szerint a szamár igen nagy tiszteletben részesül, mert azt tart­ják, hogy az előkelők lelke, kimúltuk után, kizárólag szamárban üt tanyát. Megnyugvásomra szolgál az is, hogy keleten igen elterjedt volt a szamár-kultusz, ésannyira, hogy a phry­­giai országos isten épen »szamár« nevet viselt. Kü­lönben Josephus szerint, a jeruzsálemi templom szen­télyében is egy aranyos szamárfő pompázott, jeléül, hogy a zsidók nem oly kicsinyes véleménynyel voltak a szamárról, mint kortársaink. S valóban azon nincs mit csodálkoznunk, holott Bileam próféta szamara vádbeszédet tartott gazdája ellen és maga a megváltó is szamárháton tartá Jeru­zsálembe való ünnepélyes bevonulását. De e példa, melyet az Ur ezáltal híveinek adott, csak oly időben vonzott, midőn amiensi Péter szamár­ról prédikálta a keresztet, s mikoron ama szerzetesek, kikkel Szent Norbert 1110-ban a Vosge völgyében a premontrei rendet alapította, csak egy szamarat bírtak tulajdonul, melylyel Laonba fát szállítottak. Ám nagyban és egészben a szamár sem az ó-, sem a középkorban nem találkozott túlságos megtisz­teltetéssel, az új korról nem is szólva! Titus Macius Plautus szamárkomédiát (asinaria) szerzett, csak úgy, mint a sokat firkált Kotzebue »Des Esels Schatten« című posszét. L. Apuleius, korának fejlettségét tárgyazó műve számára nem talált alkalmasb címet, mint »Asinus aureus« (arany szamár,) és Lukianus is in­díttatva érezte magát a szamár gonosz hajlamairól és az őt ért rosz bánásmódról értekezni. A szamár főbűnének — ostobaságát, gyávasá­gát és csúfvoltát mondják. A­mi az első állítást illeti, az merő félreisme­résből származik, bár a szamár ostobasága, Plinius szerint, már Rómában is közmondás volt. De mondjuk bár Eusebiussal »Asinus in pelle leonis,« (szamár oroszlánbőrben,) vagy Horáccal: »Asinum sub freno currere doces (a­mi annyit tesz, mint szamárt abcére tanítani,) a szamár a szokott rész bánásmód követ­keztében elvadult, elkeseredett, de nem buta, hanem ellenkezőleg ravasz és néha alattomos állat, mint azt Scheitlin eléggé jellemzőleg kimutatta, hozta, hogy reggel egyetlenegy hajó se merészelje a partot elhagyni, míg ő arra engedelmet nem ad. — No, természetesen, — válaszolt Jessing. — Ily rendeletnek engedelmeskedni kell, hiába az már úgy van és nem máskép. Ha megtiltotta a rendőr, hogy holnap innen elhajózzunk, akkor még ez éjjel tovább vitorlázunk. Keltsd föl társaidat s mihelyt lehet, lopóz­­kodjatok föl hozzám. Hiszen tudjátok hol leszek fölta­lálható. Aztán hátat fordított az iskolamester s újra ki­ment a partra. Midőn az erdőt elérte, ama gyalog­útra csapott át, mely a pallsgari romokhoz vezetett; azonban folyvást az árnyékban haladt s a helyett, hogy a réten át ama tisztáson vágott volna keresz­tül, mely a korcsmától látható volt, nagy kerülőt csi­nált. Úgy látszott nagyon jól ismerte a romokat, mert egy pincelyukon bujt alá s tapogatózva haladt végig a keskeny, sokfelé kanyaruló sikátorokon, mígnem egy ajtóhoz jutott, melynek kulcsát zsebében hordta. A­mint belépett, elővette tűzszerszámját, meggyujtott egy lámpát s az asztal gyanánt szolgáló bodonyra he­lyezte. Eleinte a gyönge világításnál nem igen lehetett a tárgyakat megkülönböztetni; lassan kint azonban, mikor a lámpakanóc élénkebben lobogott, egész ra­kás különféle csomagokat, horgonyt, árukötegeket lehetett a fal hosszában fölhalmozva látni. A pincének egyik zugában egy csomó szalma hevert, melyre egy ócska vitorla s egy nagy gyapot­takaró volt terítve. Jessing egy pillanatra megállott s körültekintett; szeme két kis ablaknyiláson akadt meg, melyek oly gondosan be voltak takarva, hogy a lámpafény ki nem hathatott azokon. Midőn erről teljesen meggyőződött, oda ment a szalma fekhelyhez s fölvonta a takarót. A vacok mélyéből először valami gyönge vinnyogás hangzott föl s aztán egy kis leány tűnt elő, ki fekhe­lyéből fölemelkedve, ásított s mind a két kezével dör­­zsölgette a szemét. Nyájas mosoly derítette föl Jessing zord arcát, miközben leült a kis leány mellé s ölébe vette őt. — Nos, kis Lenka, — szólt, — most szép ruhát kell öltenünk, meg kell fésülködnünk, arcunkat szép tisztán megmosnunk, aztán majd egy kis útra kelünk. (Folyt, köv.) A szegény szamárról. Hagyján, ha csak annyiban volnék hibás, hogy azt vallom magamról néha, a­mit Cicero mond Atti­­cushoz intézett egyik levelében klasszikus őszinteség­gel: »Most csakugyan látom, hogy nagy szamár vol­tam.« (Solo me asinum germanum fuisse. Ad Atti­­cum IV. 5.) Ám egy idő óta nem csekély zavarba ejtenek oly féle qui pro quók is, melyek a szamárral szoros vo­natkozásban állnak. Egyik ismerősöm búcsút vévén az agglegény­élettől, boldogságtól sugárzó arccal hurcolja magával csinos kis feleségét, váltig biztatva mindenkit, hogy csak házasodjanak! Szerencsét akarok kívánni sike­rük­ választásához, de míg méltó szavakat keresnék hozzá, agyamat átcikázza a gondolat­ ok, szamár. Egyik tudós barátom roppant apparátussal olyas­valamit bizonyított be, miben senki nem kételkedett. A­helyett, hogy ezért méltó elismeréssel adóznám, majd­­hogy egy kicsinylő »szamár« nem röppen ki számból. N. ur hűségesen megküldi bölcseleti műveit. Illő, hogy egyszer-másszor lapozgassak is bennök. De a­ki az ott összehalmozott mélyelműséget észszel föl­érni akarja, annak bizonyára jobb szülőktől kell szár­maznia, mint olyan magamforma rusztikus ember. S noha ezt belátom, mégis boszúsan oda dobom a köny­vet, elkiáltván, hogy szamár!­g,­ép oly gyors, mint fényes karrierjét emlegetik. Magam is szeretnék a nagy férfiú érdemeiről kellő tisz­telettel emlékezni meg, de szavaimra kérdő pillantások­kal, sőt megütközéssel találkozom! Hogy is ne! mikor azt mondtam, hogy »szamárnak szamár a szerencsé­je.« Ha legalább azt mondtam volna, hogy: »kilát­szik, mint juhok közül a szamár!« Valamint egy a hegy meredélyről leváló hógömb vészhozó hógörgeteggé nő, jelen mizériámat is jelen­téktelen esemény idézte elő. Egyike azoknak, kik töb­bet szoktak kérdezni, mint a­mire száz bölcs megfelel­hetne, fölvetette a kérdést: »Láttunk-e már holt sza­marat?« Mindnyájan, kik pedig nagyra vannak tudo­mányuk és tapasztalataikkal, nemmel feleltek, csak én egyedül adhattam igenlő választ. S azóta ama holt szamár árnyéka egyre üldöz. Megkísérlem, ha vájjon nem tér-e nyugalomra, ha szakítva az egypto­­miaktól világszerte elszivárgott előítélettel, a szamar Tanulékonyságáról tanúskodhatnak Pest egy­koron ismert alakjának, a sánta dunavízhordónak szamarai, melyekkel gazdájuk az új­ épület előtt oly katonai exercitozásokat vitt végbe, melyek ismeretét akármelyik újonc baba megirigyelhette tőlök. Mond­ják, hogy a szamár gyáva állat, minek illusztrációjául gyakran fölhoznak egy esetet ama szamárról, mely az arénába belépett oroszlánnak csak megpillantására is rögtön szörnyet halt. Ha egy ily esetből egész faj gyávaságára következtetni szabad, vájjon mit következ­tethetnének a híres Thales bátorsága és bölcselmi nyugalmáról, ki egy magát hirtelen elordító szamár­tól annyira megijedt, hogy egy szájába vett bogyó torkán akadva, attól fűlt meg. A­ki látta, hogy mennyire verik nem »a zsákot hogy a szamár is megértse,« hanem magát a szama­rat, méltó bámulattal lesz ama hősiesség iránt, mely­lyel az ütlegeket eltűri. Ha hősiesség az, midőn egy ezred katona a fegy­vert lábnál tartva, moccanás nélkül összekartácsol­­tatja magát az ellenségtől, nem lehet, hogy a szamár türelmét logikailag más néven nevezzük. Bizony a szamár nem valami nyalka legény, de hát ő neki szépsége épen csúnyaságában áll, mint a poitoni szamárról tartják, s különben e sorsban nem egy híres férfiúval osztozik. A gunyor kivált füleit szereti céltáblául válasz­tani. Azok hossza szerezte neki az »Auritulus« és »Langohr« neveket. Míg egy ebnél vagy Lapin héber­nél a meseszerűen kifejtett füleket szépségnek tartják, addig a szamárfülről való kicsinylő vélemény annyira megy, hogy még különben okos emberek sem restelik utána mondani azt a mesét, hogy a szamár csak azért nem dugja száját oly mélyen a vízbe, mint a ló, hogy meg ne lássa füleit a víz tükrében. Bizony a szamár jobb szeretné, ha az ily jám­­i bor mesék helyett inkább az ő »fülnyelvére« ügyel­­­­nének. A szamárnak kifejlettek érzékei s kivált kitűnő hallása van. Felette mozgékony fülkagylóinak az a föladatuk, hogy minden hanghullámot fölfogjanak. Ha füleit nem hegyezi, nem mozgatja, hanem lekonyítja, akkor vagy beteg, vagy — mint már Horác is elmondta szatíráiban — »a teher túlságosan ráne­hezedett keresztjére.« Ekkor rendszerint alsó ajakit is leereszti, mi neki igen csúf, gúnyos kifejezést köl­csönöz. 978

Next