Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)

1876-09-12 / 208. szám

Kedd, 1876. szeptember 12. 208. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt, Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Ath­enaeum­-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ olvasóihoz. Röviden hívjuk fel olvasóinkat, hogy az ez évi utosó évnegyedre előfizetésüket meg­­nyitni szíveskedjenek. A tizenharmadik év­folyam vége felé közeledve, a »Főv. Lapokénak nincs szüksége többé alkalmi programmokat adni ki. Foly­vást nagy mértékben szaporodó közönsége ismeri jól működése körét, jeles munkatársainak nagy számát­­, a hangot és irányt, mely a szerkesztőséget vezérli. Állandó törekvésünk oly közlönyt adni, mely kielé­gítse a művelt magyar közönség igényeit. A lap szer­kesztője : Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán jövőre is e célra fordítják egész buzgal­mukat , míg az »A t­h e n a e u m,« mint a lap kiadója, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondosko­dik. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt. Lehet azonban folyvást előfizetni (legcélszerűbben postautalványok­kal) félévre is , s egész évre 16 forintjával. A posta­­utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők. »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Megosztott szív. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. I. Halkan lebegtette az esti szellő az akácfák le­veleit a ház előtt; lanyha fuvalom szállt a légben s magával hozta a fris széna illatát a rét felől. Egy pár elkésett fecske sietett haza fészkébe az eresz alá s bé­kében hagyta a döngicsélő méheket. Zöld és barna szökcsök ugráltak föl a fűből s egy szarvasbogár rö­pült zúgva neki a falnak. Lomha macska sétált végig nagyokat nyújtózva a tornácon s a bokrok közűl néha-néha félénken rákezdte dalát a fülemire. A nap már lement, de még világos volt. Arany- és biborszinű felhők csillámlottak ki a sötét fák kö­zül s csak lassan kint halványodtak és váltak szürkés lilaszinűvé. Az égen már föltűnt egy pár csillag s a fűben szentjános-bogárkák villogtak. Minden elcsöndesült. Elhangzott már a haza­térő béresek ostorpattogatása, az ökrök kolompjai, a gémes kút nyikorgása, az itatásra hajtott marhák bő­­gése. Csak valami lassú, zizegő, susogó hang hallat­szott, a nyári est egyhangú és mégis oly varázshatású susogása. Fiatal leány és férfi ülnek a vén akácfák alatt a ház előtt. Hallgatnak ők is. A férfi szeme a gályák nyílásai közt kitekint a bíbor- és k­laszin felhőkre; a leány lesüti szemét s a kis fénybogárkákat keresi a fűben. — Nem unta még meg ezt a csöndes estét? — szól a férfi most egyszerre. — Oh, nem ! — felel a leány s fölemeli szép kék szemét. Oly ártatlan, oly nyilt­ e tekintet s a­mint a le­hunyt nap visszaverődő rózsás fénye rá esik, oly ki­mondhatatlan kedvesnek tetszik ez ifjú leányarc, hogy a férfi meg nem állhatja, hogy egy percig gyönyör­ködve ne legeltesse rajta szemét. ___ Aztán félig elkomolyodva, félig, mint ahogy a gyermekekkel szoktak enyelegni, ingerkedve, tréfálózva szól újra: — Miért maradt itthonn, mikor mindenki mu­latni ment? Most táncolnak, kacagnak, a levelek su­sogása és a szarvasbogár zümmögése helyett harsogó vidám zenét, udvarlók epedő bókjait hallgatják. Mond­ja, miért nem ment el ? A leány mosolyog és elpirul kissé. — Ej, hát nem tudja, hogy megütöttem a lába­mat s nem táncolhattam volna ? — Nem azért nem ment, — felel a férfi azon a félig komoly, félig ingerkedő hangon. — Én figye­lemmel kisértem s láttam, hogy csak akkor sántít, ha gondolja, hogy valaki vigyáz önre. Az ifjú leány még jobban elpirult s most már hiába igyekezett a mosolylyal eltakarni zavarát. — Ha figyelemmel kisért, miért kérdezi ? — rebegő elfojtott hangon, mely lehetett könyörgés, le­hetett boszúság, lehetett a fájdalom hangja. Különös hang volt az. A tréfálózó férfi elhall­gatott arra s szeme gyöngéd, csaknem sajnálkozó ki­­fejezéssal tapadt a fiatal leány piruló arcára. — Erzsiké, — szólt néhány percig tartó hall­gatás után s megfogta a leánykának a kezét. — Mi ro­konok, jó barátok vagyunk. Fogadja meg tanácsomat. Ha még egyszer rendeznek mulatságot, menjen el táncolni. A leány fölemelte szép szemét a férfi arcára, mosolygott kissé, aztán hirtelen lesüte megint a szemét. — Akkor ön is eljön ? — szólt halkan. — Én is, — felelt a férfi csaknem komoran. — Hanem most menjünk be, sötétedni kezd. Fölállt s karját nyújtotta a fiatal leánynak. Könnyedén hajolt az rá, de a férfinak úgy tetszett, mintha az a szép kar, mely az övére támaszkodott, remegne kissé. Pár lépéssel a folyosón voltak. — Ohó, még nincs készen a vacsora! — kiál­tott rájuk egy vaskos, férfias hang. De e hang női ajkról jött. Egy magas, szikár, csontos asszony emelkedett föl a szalmafonatú kar­székből a folyosó egyik vaskos oszlopa mögül. — Mi az, Tibor öcsém ? Menni akarsz ? — foly­tatja aztán egészen megütközve, a­mint látja, hogy a férfi valóban arra mutató előkészületeket tesz. Akkor fölemelkedik az oszlop mögül a másik női alak is, gyönge, vézna, tökéletes ellentéte aman­nak. úgy látszik, szólni akar, de a férfias szava le­nyomja őt erős, csontos kezével székére. — Hagyj csak engem beszélni, —­s szava úgy hangzik, mint a távoli mennydörgés robaja, mely nemsokára közelebb jön. A gyönge, vézna asszony engedelmeskedik, el­hallgat s félve tekint az erősre, ki mintegy a zivatar kezdetéül kulcsait csörömpölteti oldalán. — Azt szeretném én látni, hogy innen elment, — fordul most Tibor felé, de még mindig mérsékelni igyekszik kemény, dörgő hangját. — azt szeretném látni, hogy mikor mi itthon maradunk a te kedvedért, te ne maradj itt a mi kedvünkért! — Magda! — szól a vézna asszony az oszlop mögül bágyadtan. — Hagyj csak engem, — felel a katonás tekin­tetű, és most dobbant is egyet a lábával. — Az urfi tudja, hogy mit értek. S igazán különös, hogy miért kellene épen ma vacsora előtt eltávoznia ? Épen ma ? Erzsike már elbocsátotta Tibor karját s anyja mellé húzódott az egyik üresen maradt szalmaszékre. Fejét csaknem egészen lehajtotta anyja ölébe s csó­kokkal borította a vézna asszonynak sovány kis kezét. Az anya érezte, hogy mily forró leányának ajka, homloka, de nem szólt semmit, alig hallhatólag só­hajtott s bágyadtan simogatta a szép leány fejét. Tibor azalatt letette kezéből a kalapját. — ügy, — dörgött a Magda néni hangja. — Most bocsánatot kérhetsz, én pedig a konyhába me­gyek és siettetem a vacsorát. Kissé zavartan közeledett Tibor a fiatal leány­hoz és anyjához. A társalgás egész este nehézkesen haladt s gyakran el-elakadt, mindamellett, hogy Magda néni vidám, zajos közbekiáltásaival gyorsabb gördülésre igyekezett nógatni. Meglátszott mindnyájukon az erőtetett vidám­ság. Mindenki törekedett jókedvet mutatni, de úgy látszott, mindenki tudja, hogy nem ámíthatja el a többieket. Valami sötét felhő árnyéka lebegett fölöt­tük egész este. Tibor pillantása olykor-olykor borúsan, félénken szállt át az ifjú leány arcán. Máskor egész estéken át nem vette le szemét a kedves arcról, gyönyörködve hallgatta csevegését s mintegy fölüdülve e gyermeteg kedély vidámságán, saját lelke is megtelt vidámság­gal s visszasugárzotta a fényt, melyet a fiatal leány lelkétől nyert. Most mintha e varázslatnak egyszerre vége lett volna, valami végtelen szomorú, leverő, aggódó érzés foglalta el a Tibor lelkét, mintegy előér­­zete valami jövő szerencsétlenségnek. A fiatal leány is szomorúnak és gondolkodónak látszott. Talán inkább gondolkodónak, mint szomorú­nak , szemének kifejezésében több volt a csodálkozás, a megdöbbenés, mint a búsongás. Arca égett s láng­piros volt csaknem egész este. Midőn Tibor távozott s szokás szerint kezet fog­tak, Erzsike zavartan, csaknem ijedten vonta vissza kezét, aztán mintha hibát követett volna el, még mé­lyebben elpirult s szeme kérő, esdeklő kifejezéssel fordúlt Tibor felé. Valami oly ellenállhatlan bűbáj volt e gyerme­teg, esdeklő kifejezésben, hogy Tibor félig öntudatlan, elragadtatva csókolta meg a fiatal leány kezét. De abban a pillanatban homlokán is összehúzódtak a ráncok s meglehetősen világosan lehetett olvasni ar­cából a boszankodást, az önmagával való elégedet­lenséget. Gyorsan elfordította arcát a világosságtól a fo­lyosó árnyékába. Mindnyájan kijöttek a szobából. — Ej, milyen szép este! — kiáltott föl Magda néni. A vézna asszonyka nyakába borított egy sált. Tudta, hogy ilyenkor rendesen egy kis séta követ­kezik. — Csak tedd le azt a sált, — harsogott most Magda néni hangja. — ma szép az est, de bűvös. Menj be a szobába. Te is, Erzsiké. A vézna asszonyka gépiesen engedelmeskedett. Megszokta már. A fiatal leány kissé bámulva tekintett Magda nénire; az est oly enyhe, oly gyönyörű volt ; de azért ő sem szólt semmit s követte anyját. Magda néni Tibornak karjába akasztotta karját.. .• Most az egyszer, — szólt dörgő hangját halk mormogássá lassítva, — a mi kékszemű kis an­gyalkánk helyett sétáltass meg egy vén leányt. Tibor szólni akart. A katonás asszony az ifjú­nak a szájára tette csontos kezét. — Hallgass. Nem azért jöttem, hogy bókot halljak tőled. Tudom, hogy szívesen látnád, ha engem a forgószél elvinne most, de nem visz el. Én a lelki­­smeret vagyok, Tibor öcsém, s az mindig alkalmatlan időkben jön és nem lehet szabadulni tőle. (Folyt. köv.) A pallsgari fekete asszony. Cárit Etlar elbeszélése. (Folytatás.) Brahe nyugodtan lépdelt tovább. Kardját hóna alá véve, ment a merre a holdvilág vezette, csak pil­lanatokra állott meg, mikor egy-egy elvonuló jelleg akadályozta a körültekintésben. A magas földhányá­sok alatti gödrök, hol a hajdani bástyák állottak, mezei kövekkel s fatörmelékkel voltak borítva, melye­ken feltartóztatlanul lehetett tovább hatolni. Léptei­nek zaja, a­mint a legörgő kőhalmazon áthaladt, visz­­hangzott a romok között. Néha úgy tetszett neki, mintha valaki közelednék felé; aztán megálloit, kö­rültekintett s folytatta útját. A holdvilág az omladozó oszlopok árnyait az átellenes falakra vetette s a kétes világításnál ezek megannyi óriásként tűntek föl, mint­ha a falak mentén föl s alá sétálnának. Bent, Assens faluban a toronyóra épen ütött. Éjfél volt, a lelkek órája. Mikor a kapitány az udvarra lépett, egy pilla­­­natra megállott s szemlét tartott a legközelebb esett tárgyak fölött. Egyik nyugoti sarokban kerek torony­­emelkedett ki a többi rom közül. Fedélzete és falko­szorúja már beomlott, az ablakkeretek is kibulottak .

Next