Fővárosi Lapok 1877. február (25-47. szám)
1877-02-23 / 43. szám
Péntek, 1877. február 28. 48. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 írt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. rr . FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. H a t a s o k o n. (R. Hamertng.) Örök hó reszket minden nagy hegyen, Örök hú minden fennkölt szellemen. Derűtlenek. És semmiféle nap Nem oldja fel a bánatot s havat. Mi rózsapírként rezg a hegycsúcson : A haldokló nap vére, jól tudom . S mi glóriát von egy szellem köré : Az a sugár — a haldokló szívé. Endrődi Sándor: A boldogtalanság útja. (Elbeszélés.) irta Büttner Julia. I. »Es war ein unerquicklich’s Liehen.« Wartburgi felirat. Szép tavaszi alkonyatkor az északnyugati Kárpátok messze lenyúló ágazata közé zárt mély völgytől épen búcsút vettek a nyugvó nap sugarai s az elébb oly pazar fénynyel elborított tájt elhagyva, most már csak fenn a hegyek ormain égtek az aranyló sugarak, míg a völgy fénytelen, tiszta, átlátszó világosságban állott. A bércek felől pedig hús szellő támadt, lehozva onnan a viruló lombfák illatát, melyek üdén zöldültek a hegyek oldalán, helyenkint még fennebb is előtünedezve, de a bércek magaslatát, büszke úri társaságként kizárólagosan a sötét fenyők foglalták el. Lenn a völgyben a poros országút fehérlett, ide-oda kanyarodva a gyorsan iramló folyam partján. Az út szélén a gyalagonya- és fagyal-boltok teljes tavaszi pompásokba öltöztek, messze felettök a vadrózsa nyujtá el virágoktól elborított ágait, mig tövében az erdei zászpa s a muhar kalászai lengtek az esti szélben. Mellettök a szúrós gordony mereven mozdulatlanul terjeszté szét leveleit, melyeknek árnyában feketeszemű tücskök vidáman zenéltek, örvendezve az alkony hősének vagy az életnek, — mert hisz oly könnyű boldognak lenni, ha az ember tücsök ! Odább az országút merészen kanyarodik fel a hegy körül, mert az ott szorosan a viz partján emelkedik. Tövében szerény kis falu áll, melynek szegényes faházai zöld lombfák árnyába rejtőzve festői képet nyújtanak, míg a falu szélén közvetlen a folyam mellett, csinos úri lak áll. Az út felől ugyan agg gesztenyefák rejtik el az épületet s onnan csupán kettős ódon tetőzete látszik, de a folyamtól a ház előtti terraszon csak rövid gyep terűi s itt-ott viruló törpe syringa-bokrok állanak, ezek pedig nem fedik fel a régi úri lak csinos homlokzatát s nem fedik el viszont a terraszról sem a kilátást az átellenes hegyfokon álló várromokra, melyeknek omladozó falain most ott égtek a lenyugvó nap sugarai s a bibor fényár, mint lángtenger vette körül a romokat. A folyam is bájos képet nyújtott innen gyors kanyarulataival és sebesen rohanó babjaival, melyek fel-felcsapódtak a terraszról medréhez levezető kő- s lépcsőre. S a csillogó viz felett most gyors fecskék szállottak, alig érintve szárnyaik hegyével a bús ele-met, üldözve a tovasikló habokon az átlátszó testű, menekvő szúnyogot. Az épületnek terraszra nyiló ablakai s a nagy üvegajtó az alkonyat ez óráiban tárva-nyitva voltak s az esti szellő koronkint félrehajtá a függönyöket s beleosont a szobákba. Ott benn, közel az egyik ablakhoz, díszes iróasz-tal előtt középkorú szőke nő ült s mélyen az íróasztalra hajolva, sűrű, finom vonásokkal irta be az előtte fekvő fehér lapot. E munka kissé fárasztó lehetett az erősen befűzött túlkövér nőnek, mert gyakran nyúlt csipkés zsebkendője után, verítékes homlokát letörleni, s örömmel tekintett fel, midőn az esti szellő bűs áramlattal fogá őt körül. E nő talán sohasem volt szép, s mégis gyakran annak nevezhették ifjabb éveiben, sőt még most is akadhatott elég olyan, ki szépnek tartotta, mert a sajátos édes, behízelgő báj modorában, behálózta az értelmet és lefegyverezte az ítélet szigorát. Sama színlelt akarathiány és vonzó alázat, mely egész lényén elömlött, védtelen gyermekként tünteté fel őt, ki mindenkitől gyöngéd figyelmet és elnéző szeretetet igényelhet. Tudott ő nagyon heves és indulatos is lenni, de így nem sokan láthatták; s bár mértéktelenül hiú és önző volt, de saját szavai mindig nagy szerénységét és áldozatkészségét hirdették ; s mindenekfölött oly alattomos gonoszsággal tudott ártani barátainak, hogy ez eljárása nyugodt jóakaratnak látszott, s biztosítá neki még az emberek jóindulatát is. Mint fiatal leány, — s noha ábrándozásra hajló lelkülettel birt, — mégis hasznos realizmussal, saját akaratából, egy középkorú vagyonos férfihoz ment nőül, ki előkelő hivatalt viselt a bányászatnál. S házasságuk boldog, elégedett lett. A férj , Soltész bányatanácsos, boldog volt, mert neje folytonos öndicséretével sohasem engedett e felől kétséget ébredni lelkében, s a nő férje oldalánál bőséget és kényelmet élvezve, egészen óhaja szeint élt. Később még ábrándos hajlamainak kielégítésére is nyert tért, mert egykor, évek előtt, a birodalmi fővárosban időzve, ott baráti körben a külföld egyik jelentékenyebb költőjével ismerkedett meg. E férfi nagy érdeket tanúsított, ama rá nézve eddig a távol Indiáknál is ismeretlenebb s idegenebb ország leánya, a rajongó magyar nő iránt, ki oly leplezetlen csodálattal tekintett fel hozzá. Mert az ügyes nő, a hízelgés tömjénét bőven áldozá az ünnepelt költőnek s tudvalevő, hogy a hízelgés a hasisch-hoz hasonló hódító hatást idéz elő a hiú léleknél, mely által elkábítva aztán szebbnek jobbnak látják a világot s magukat tökéletesebb lényeknek, mert istenítésük elhiteti velük isteni voltukat. Vagy talán érezé is e nő ama rajongó csodálatot a költő szelleme iránt ? — bár valószínűbb, hogy hiúságból óhajta megnyerni őt, a mi teljesen sikerült is, mert e találkozásuk után a hirneves férfi változatlan barátsággal viseltetett hozzá élte végéig. E barátság ha nem is gyakori, de félbeszakítlan levelezés által lett feltartva, s a nő ez alkonyon is távol barátjának írt. Hozzá voltak intézve a finomvonású sorok, melyek oly sűrűn fedték be már a harmadik lapot a nő előtt. »Ha tudná ön, — há ott, — mennyi gondot ad e gyermek, kit nagy leánynak neveznék,ha nem lenne annyira gyermekes, nehéz gond epeszt miatta, mert a sajátos eszmemenete mellett jelleme egészen önállóan fejlődött. »Tudom, hogy ez nem jól van igy, s hogy ily f élénk szellemet erős, biztos kézzel kellene vezetni. Férjem befolyása nélkül talán sikerült volna nekem e gyermeket nőies szende lénynyé nevelni, s ezáltali majd egykor nemcsak az ő, hanem egy nemesen gondolkodó férfi boldogítását is eszközölni. De férjem épen ellentétes nevelési rendszert követ, mi nekem ■ minden felett mély bánatot okoz, mert az már arról is tanúskodik, hogy én aligha vagyok hasonló a férjem lelkében élő eszményhez, mert ő erélyesnek, bátornak, szabad és önállónak óhajtja a nőt tetteiben és gondolkodásában s mind e tulajdonoknak én nem vagyok birtokában, sőt egész lényem ellenkezik mind- ezzel! . . . »Nem, én nem volnék képes részben, viharban előre törni! Szenvedni és tűrni, igen, azt tudok, de küzdeni nem! Oh, harcra, küzdelemre én képtelen vagyok! .. »S épen férjemmel szemben miként ellenkezhettem volna? Nem tartoztam-e azzal neki úgy is, hogy ha már bennem fel nem találta eszményét, leljen legalább gyermekében kárpótlást, ha olyanná neveli azt, mint a minőnek ő a nőt lenni óhajtja. Igaz, hogy így a gyermek irántam való szeretetét is nagyrészben áldozatul hoztam férjemnek, mert Viola majdnem kizárólagosan atyja vezetése alatt állva, inkább vonzódik ahhoz, mint hozzám. »Oh, ha Viola fiam lenne, teljesen kielégítene, sőt büszke anyai örömmel tekintenék rá, de így a jövőre csak ezer aggodalommal gondolhatok, mert ha leányom több erélylyel is, mint más nő, lesz képes boldogságáért küzdeni, de mennyivel nehezebb küzdelmek is várják majd őt. Hányszor fog félreismertetni ? Hányszor fogják büszke lelkéért, nyílt igaz gondolkodásmódjáért elitélni ? S vájjon akad-e a ki tiszta, erős jellemét kellőleg becsülni tudja és teljes értékét felfogja? Nem fog-e majd épen ama nemesen érző férfi-sziv, ki tán e gyermeket szerelemre gyújtja, — balul magyarázva leányom jellemét s elriasztva szellemének sajátsága által, — tőle elfordúlni , talán ép egy selejtes, közönséges ostoba nőhöz ? »E gyermek büszke, nemes lelkével és forró, s mélyérzelmű szivével, minden áltatásra és hamisságra képtelenül, mit várhat az élettől egyebet, mint csalódást ? S e vihar, mely fölötte okvetlenül ki fog törni, ha gyöngédebb, hajlékonyabb lenne, talán ártalmatlanul vonulna el fölötte, de így, nem zúzza-e majd [ szét a hatalma ellen küzdőt?« . . . (Folyt. köv.) A hímzett zsebkendő. (Francia beszély.) Berthe Vadier-tól. (Folytatás.) E szerencsét biz én nem sokra becsültem és dacára a vívási leckének, melyet barátom nagy előzékenységgel adott nekem, nem lettem valami nagyon fölbátorítva. Ha kevésbbé újonc lettem volna a felebarátunk megölésének finom módjában, nem késtem volna kimenteni magamat az ezredes előtt, ám ez esetben gondoltam, hogy igazságom van, de ügyetlenségem kötelességemmé tette a verekedést és ama pillanatban, amelyben én voltam a gyöngébb, szükséges volt, hogy megölessem magamat, azért hogy elhárítsam magamról a gyávaság gyanúját. Haza menvén, dolgaim rendbeszedésével és a halálra készüléssel foglalkoztam, írtam Valvikié úrnak ; megírtam végrendeletemet; igen felindultam, midőn azt írtam: Kitűnő ember!ekkor köszöntem meg először jótéteményeit, mert ő nem szerette a phrázisokat; újévkor megöleltem, ez volt minden. De most talán meg fogok halni s nagyon megengedhető volt e pillanatban, hogy kifejezzem mindama hálát és gyöngédséget, mit szivem iránta érzett. Meg is kellett őt kérni, hogy bocsásson meg nekem, mert haj!, mit mondhattam cselekvésem mentésére; végzetre hivatkozni azoknak mentsége, kik azzal nem bírnak. Elémbe képzeltem szegény kereszatyámat, a mint e levelet olvassa és jó potonomat! Mily fájdalmas lesz nekik ! Azután idegen földben fogok nyugodni; barátságos szellő nem fogja csókdosni síromnak hantját. E gondolatokra elkezdtem keservesen sírni magam fölött. Oly fiatal voltam a meghalásra! Egy másik levelet is írtam ; ez Valériának szólt. Az ily közeli halál gondolata talán csak fog bátorságot adni a nyilatkozatra. A Parkgasse felé mentem, madame Müllernek adtam át a két levelet ama kéréssel, hogy ne küldje