Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)

1877-05-23 / 116. szám

Szerda, 1877. május 23. 116. szám T­i­zennegy­ed­i­k év­fo­ly­am. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­indennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgál­hat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Gilda. i. A csillagok rólad beszélnek, Te­ged nevez a kikelet, Neved dalolja minden szellő S minden madár a lomb felett. A csillag fénye mámorítóbb, Mert szemp szemedről mond regét; Az uj tavasz szebb, mert virága Mintha szivedből festenék. A szellő édesebb, mert szárnyán Hangod zenéjét hozza el, S költőibb nékem a madárdal, Mert szerelemről énekel. Dalomnak nincsen csillagfénye, Tavasz birkája benn nem él; De rokon minden széppel, szenttel, Mert szüntelen rólad beszél. II. Mikor szétnyílt a rózsabimbó , Az éjre mosolyogva vár ; Mikor a liliom egy tavaszt ért: Letéphetik, nem bánja már. Mikor a hattyú eldalolta Egyetlenegy bűvös dalát: Boldog volt egyszer, szíve könnyebb,­ S gyönyörrel várja a halált. Mikor a csillag átbolyongta A nagy világok fénykorét: Szikrázva buk­ le, boldog ott is, Habár világa megtörik. Jöhet az éj, dalolva várom, Bár a sirok nagy éje lesz, Hamvadjak el, mint hullócsillag, Hiszen kimondtad, hogy szeretsz ? III. Hullámzik a víz, minden babja A part felé búcsúra jár, Megcsókolja virágos lábát, Melyen illat rezg s napsugár. Aztán tovább megy üdvözülten S alámenti soká megint, Talán örökre, — hisz e part már Reá többé sohsem tekint. De hosszú utján csöppé törve, Felhőbe szállva odafenn, Az illat és sugár varázsát Magával hordja végtelen. S legyen belőle szép szivárvány, Vagy hulló köny az ég szemén, Valami vissza­készüt mégis, Hogy mi s miért ? Jól érzem én. Az első csók csodás varázsa illette fájó lelkemet, Megáldd, megsugárosítá, S ha sorsom most el is temet: Ha messze űz, ha összezúz is, Vagy az egekbe fölemel: Én hozzád vágyom vissza mindig, Lelkem örök szerelmivel. Váradi Antal: A szép csángó leány. (Elbeszélés.) Írta Harmath Lujza. (Folytatás.) Egy óra múlva Lajos jött a nevelőházba, hogy valamiről beszéljen jegyesével. De Erzsit nem találták sehol. Hová lett? A kis Xenia állt elő: — Egy öreg asszony vitte el innen. Nagyon fel volt izgatva, s kérdésemre, hogy hová siet ?, nem fe­lelt semmit. Csak az öreg asszony mondott annyit: »A kisasszony jegyese beteg, ahhoz vezetem.« — Mi ez ? — kiáltott fel megdöbbenve Lajos. E két szóban: mi ez ?, ki volt fejezve egy meg­rettent szív egész fájdalma és félelme. A nevelőnő is aggódni kezdett. Itt csalásnak, itt bűnös ténynek kell lappangani. Milyen nap volt az, midőn mindenütt keresték és nem találták az eltűnt leányt. Várták percenkint s nem tért haza éjszakára sem. A bár­óné összekulcsolt kezekkel járt fel s alá termében. Heggel a kis Xenia, ki egészen oda volt bána­tában, sírva beszélte el a nevelőnőnek, hogy ő egy da­rabig utánuk ment tegnap a távozóknak, aztán megállt egy hosszú utca végén s nézte őket mindaddig, míg egy háznál el nem tűntek. — Mért nem mondtad ezt gyermekem, tegnap ? — A nagy zavarban eszembe sem jutott. A nevelőnő rögtön megírta ezt Lajosnak, ki csakhamar kimerült arccal jelent meg. —­­Tojjon velem, Xenia, mutassa meg azt a házat. — Én is megyek önnel, — szólt a nevelőnő. — E leány nekem is oly drága. Gyorsan siettek le s kocsiba ülve hajtattak az utcába, melyet Xenia mutatott meg. — Gondolom, ez az a kunyhó! Beléptek. Csöndes volt ott minden, az ajtók betéve. Az ifjú remegve nyúlt az első ajtó kilincséhez , de a nyomorúságos szoba, melybe léptek, egészen üre­sen állt. Sem ember, sem bútor benne. A zajra csak a ház egy hátsó kamrájából került elő egy napszámos. — Kit keresnek ? — kérdé. — Egy öreg asszonyt és egy fiatal leányt. —• Itt lakott pár napig egy ismeretlen öreg asszony s tegnap estefelé jött is vele ide egy fiatal lány, de csakhamar kocsira ültek s elbajtattak. — Hová ? — kiáltá Lajos. — Mit tudom én ? — Hogy hívták azt az öreg asszonyt ? — Azt sem tudom. nem ide való. Egy megbukott kocsmáros után jött ide lakni, de négy napnál nem lakott itt tovább. Olyan csavargó asszony lehetett, Lajos szédült, midőn e szavakat balla, aztán szivéhez kapott s kínos nyögéssel lerogyott a köve­zetre. A nevelőnő kétségbe esve tördelte kezeit, aztán a többiek segélyével a kocsiba emelték az eszméletét vesztett ifjút s lépésben vitték haza lakására. A bárónénak sejtelme sem volt ez újabb szeren­csétlenségről s midőn a nevelőnő elbeszélte, fájdalma­san kiáltott fel s rohant a Lajos szobája felé. Ama fájdalmas felkiáltásban ki volt fejezve mindaz, a­mit majdnem huszonötévi nehéz lemondás­sal rejtett szive fenekére. Mert a szenvedéseket elvi­selhetjük évekig a nélkül, hogy ajkunkról egy jajszó hangzanék; eltemethetjük legforróbb érzéseinket, ha a szükség úgy kívánja; de jöhet egy váratlan perc, midőn a szív egyszerre lázasan követeli jogát, s akkor egy kitört szó úgy megvilágíthat egy egész hosszú élet titkát, mint a sötét és kilobbanó villáma egy mély örvény fenekét. Ilyen szó volt a báróné ajkáról ez a felkiáltás: — Fiam! Midőn berohant a szobába s látta a beteg ha­lott halvány arcát, az élettelenül nyugvó tagokat, a vértelen ajkakat, újra e fölkiáltással borúit az ifjúra: — Fiam! És senki sem sejté, hogy ez egyetlen szóban egész élettörténet van, telve a fájdalom, önfeláldozás és emberfölötti lelki erő nagyságával. Fiam! E szóban volt kifejezve a huszonöt­évig elrejtett, megtagad­ott anyai szeretet fensége. De sem a nevelőnő, sem Xenia nem értették meg e szó tartalmát. Ők egy jó nőt láttak maguk előtt, ki fiának nevezi az idegent is, ha azt szenvedni látja. Egyébre nem gondoltak. Nem­sokára megérkezett a házi­orvos. — Még nem tudom a bajt megállapítani, — szólt, miután megvizsgálta a beteget. —­ azt hiszem, a nagy megrázkódás, mely megfosztá eszméletétől, nem fog járni komoly következményekkel. E szavakra a bár­óné visszanyerte lelki erejét s rágondolva, hogy neki be kell végeznie a munkát, a nevelőnőhöz fordult, mondván: — Lássa, hogy szeretem e derék ifjút. Férjem­mel együtt csaknem fiúnknak tartottuk. Hisz ne­künk nem volt! Másnap kitört a betegen az idegláz. Félrebe­szélt­­ víziói voltak. A házban lábujjhegyen járt mindenki s remegett minden szív. Legjobban a bá­­rónéé, így telt el egy hó, mialatt a válság szerencsésen elmúlt s a beteg gyógyulni kezdett. De nem merte kérdeni Erzsit, s a báróné se merte előhozni. — Soha sem fogom őt látni többé! — tört ki egy este az ifjú. — Bízzék istenben! — vígasztala a báróné. — Senkim, senkim! — Nem vagyok-e én mellette, olyan szerető szívvel, mintha anyja volnék. Mióta szenved, valóban úgy nézem önt, mint a fiamat, Lajos megragadta és megcsókolta a báróné ke­zét s könyet ejtett rája. E nagy jóság vigasztalólag hatott rá, XIII. Míg a napok szomorún folytak a báróné ter­meiben, addig az idő sok mindenféle hullámot vetett a világ különböző pontjain. Egynek itt hajótörést okozott a hullám, másnak amott gyöngyöt dobott. Egyúttal nekünk a világ egyik legpompásabb, legza­josabb pontjához kell fordúlnunk, a konstantinápolyi kikötőbe, melynek festői partja mindig tele van em­berrel s fényes vize hajóval. A kerek világ minden népéből forog ott egy csomó, vizen és szárazon. A komoran számító angol, a fürgelábú és nyelvű fran­cia, a deli persa, a beburkolt török nő, a fehér­ bur­­nuszú arab, a mélázó örmény és a villogó szemű, ra­vasz görög egymás mellett tolonganak. Csak félórával előbb jelezték egy kereskedelmi hajó a »Merkur« érkeztét. Várna felől jött — sokféle teherrel. Emberkereskedők is jöttek rajta, hozva szép portékát. A­ki csak a hajón volt, mind a fedélzeten állt, bámulva a világ csodáját, azt a tündér­várost, hol az ég, a föld, a víz, a templomok, házak és emberek mind oly festőiek. Csak egy nő vetté kezeibe arcát, a­mint egy szögletben ült s nem nézett föl egy pillanatra sem. Karcsú, hajlékony termetét sötét­szürke ruha födte s aranyszőke haja rendetlenül omlott le vállaira. Úgy látszott, hogy sir. Ez összetört alak a mi ismerősünk: a szegény Erzsi volt. Pár hete, hogy kiszakították a körből, hol boldog jövőjéről álmodozott! Tündéri álomból iszonyú fölébredés! E pár hét alatt hányszor akarta eldobni magától az életet, de féltékenyen őriz­ték. Egy görög, a­ki hozta, azt mondta róla: »megér ezer aranyat!« Midőn a hajó megérkezett a kikötőbe, csakha­mar sajkák egész raja lepte el vizét. A szegény leány látta a körülte támadt sürgést-forgást, de már gon­dolkozni sem volt képes fölötte. Társnői víg kacajjal léptek a sajkába, nézve a sok­ minaretű várost s arra gondolva, hogy ez a fényes háremek városa. (Vége kov.)

Next