Fővárosi Lapok 1877. november (250-274. szám)
1877-11-08 / 255. szám
finom tornyokon fölfolyó zöld borostyán, s a melléképületek kőfalaira kapaszkodó fölfutó növények. Szeretem a renaissance ízlés rideg, nehézkes pompáját, mintegy rejtekét a regényesnek. Vannak történelmi alakok, melyek minden érdekéket elvesztenék, ha nem képzelnék őket ép ily kastélyok termeibe, hol az a sok ágasbogas, nyulványos torony, erkély, mélabússá teszi a pompás berendezést. Bizonyos időszakok, események és személyek élednek föl hirtelen emlékezetünkben, midőn ily épületeket pillantunk meg; kezdünk sokat fölfogni, amit eddig sem tanár, sem könyv érthetővé tenni nem tudott. Gyöngédebbeké leszünk ítéletünkben, többé nem kérdezősködünk, hanem megbocsátunk; nem ábrándozunk, hanem látunk. A tizenötödik század vége, mint vizi liliomot látta volt a vízből kiemelkedni Chenauceaux várát. A főbejáratnál a hídon állottak Franciaország legszebb nőinek paripái; második Henrik démonjának,a bájos Poitiersi Diána valentinoisi hercegnőnek fekete lova, később pedig a zsarnok Medicei Katalin menyének, az ifjú, alig tizennyolc éves Stuart Máriának kedvenc almás-szürkéje. Mennyi boldogságot, mennyi bánatot sejtettek e falak! Hányszor mélyedt el e babokban egy-egy örömtől sugárzó vagy könytől ázott szempár, s onnan föltekintve végig futott a hallgatag erdő sűrű lombozatán. Annyit beszéltek, Írtak a ti csacskaságtokról, játszó babok, engedjétek el hát nekem is, hogy mit láttatok, midőn a kastély még egész pompájában díszlett, midőn a tágas udvar számos lovag, fegyvernök, apród, szolga sürgésével-forgásával telt meg, midőn büszke férfiak, dúsan öltözött hölgyek jártak e termekben s midőn holdvilágos éjjel az erkély ablakain keresztül, a lant lágy hangjai rezegték át a léget, s a szellő azokat fölfogva, a ti sima tükrötökön szállt át velök az erdőbe, s a falevelek egymás között elsusogták, hogy mit tanultak a szellőtől. És csakugyan, ott, a Chenauceaux kastély boltozata alatt, engem is meghallgattak a Cher-folyó habjai, s egy keveset regéltek a múltakról. Először is, első Ferenc deli, királyi alakja jelen meg a páviai veszteség után. Azt mondják, hogy szelíden tekintő női szemek s édes ajkak gyorsabban feledtették elő vele a megveretést, mint a magány s a csörgedező habok. Előkelő, igézően szép hölgy követte őt ide Olaszországból; hófehér karok fonódtak nyaka körül gyöngéden s mégis mintha nem akarnák elbocsátani soha. De ki lett volna képes e csapodár szivet örökké fogva tartani ? A legszebb ajk érinté e mélabús királyi homlokot, dalok kedvesének gyönyörű, anyanyelvén, — hadd űzze el tőle a komor vendéget. S mint ahogy hajdan a vitéz Roland ott hevert Armida lábainál, úgy volt foglya az imádott nőnek Chenauceauxban a francia fejedelem is. A nő százszorozva viszonzá szerelmét; kedvese ő neki, élte, világa, mindene volt; a nap csupán akkor sütött számára, a midőn ő közelében volt. Nem kívánt ő királyi urának egyéb lenni, mint a mi egykor Ophélia volt Hamletnek: »ibolya, melynek illata a jelen percet édesbíti;« egyéb semmi. E hölgy oldalán járt a király a fegyverekben gazdag termeken keresztül, a lépcsőkön le a folyóhoz, ahol a sarka már várt rájok. Órákon át ringatták őket a lágy babok s hányszor játszott velök szép női kéz! Ferenc, a hölgy lábainál pihenve tekintett fénylő szemeibe, s ilyenkor nem csak a vereség, hanem az egész világ feledve volt. Ez igéző nő kezét magáéban tartva s halkan susogva, járt föl s alá a termekben, melyeknek művészi mennyezetükről, a kis szerelemistenek serege virágokat látszott szórni a szép párra. Mily gyakran jelent meg a kis kápolnában a kastély úrnője, s térdelt a Michel Angelo Krisztus fője előtt, melynek ajkai mintha azt susognák az imába mélyedtnek: »annak, a ki nagyon szeretett, sok megbocsáttatik.« A király ott ült a gyóntatószékben, büszke fejét kulcsolt kezeire hajtva, mig a tarkán festett ablaktáblákon áttörő napsugarak megvilágíták nemes arcélét, és halvány orcáit. így telt el a nyár, az ősz, anélkül hogy a »belle France« tudta volna hol tartózkodik uralkodója, csupán azt beszélték: »pihen.« De midőn a vihar a kastély ormait is körülzúgta, akkor fölébredt álmából a nyugvó oroszlán s hirtelen, és közepette kíséretével együtt visszatért Párisba. A kastélyban csönd állott be. Ámde az ablakokban fehér öltönyök csillogtak, s a lant panaszos, bánatos hangjai, miként nyugtalan szellem, tévedeztek a kihalt termekben. S Amboise akkor nem utójára látta királyát, eljött az még többször, néhány hive kíséretében, s célja mindig ama szürke épület volt. S mily vágyra nézett eléje két szép szem, már messziről fölismerte s a fehér kendő boldogan lobogta az »isten hozott«-at. Sugárzó öröm, forró, hálás szerelem fogadta. De egy tavaszi nap az idegen hölgy, egész cselédszemélyzetével s egy lovag kíséretében elhagyta a kastélyt. Künn a szabadban még egyszer megállt, — a legszebb kép! E szép képben egyik piciny keze kékselyem uszályát fogta össze, a másik pedig fátyolát vett föl arcáról. Mint a hold sűrű felhőkön keresztül, úgy fénylett kellemes szépsége a fekete fátyol redői között. Vonásai elárulták a mély fájdalmat, melyet szíve érezhetett, sötét szemei édesen, hosszas tekintettel függtek a fák zöld sudarain, majd a csapkodó habokon. Azután lebocsátá fátyolát s piciny lábait kissé fölemelve, a gyaloghintóba lépett, a menet megindult. Nem állható meg, hogy többször ki ne tekintsen rejtekéből s a függönyöket félrevonva, ismét és ismét visszanézett, még egyszer látni akarva boldogsága tanyáját, mig végre az út kanyarulatánál a hatalmas épület eltűnt szeme elől. Hová Azután évek teltek el, s a csendes termekbe ismét zajos élet vonult. Első Ferenc régóta ott nyugodott őseinél, a st.-denis-i sírboltban; a rettegett Medicei Katalin férje, második Henrik bírta a koronát. Az ebédlő terem a renaissance stil legnevezetesebb díszével, remek mennyezettel bir. A tizenharmadik Lajos képe függött a falon és egy nagy harcjáték ábrázolata. E kissé különös környezetben találjuk Henrik imádott barátnőjének Poitiersi Diánának, a valentinoisi hercegnőnek képmását. Valóban szebbek voltak-e a nők ama régi időkben, vagy szebben festék őket, mint a mi józan világunkban ? Ez arc, e szemek, e tökéletes termet előtt állva, búskomoly ámulattól elragadtatva kell bevallanunk, hogy az ily szépségek a mi »vas korszakunk «-ban már igen ritkák. Mennyi gondot, de mennyi kötelességet is feledtetett el a királylyal ez a bájos, mosolygó alak! A kastély könyvtára mellett, erkélyszerű véddel ellátott s dúsan berendezett bondok fekszik. A régi, elkopott selyemmel átvont székek, guggonyok, a művészileg berakott szekrények s asztalok, — mindezek készen látszanak lenni bármikor is a kedves, szívesen látott vendég fogadására. Van ott egy, a többinél nagyobb s faragásban dúsabb szék, támlányán a kis párna kevéssé belapult, s képzeletünkben szintén érezzük még ama fürtök illatát, melyek egykor odasimultak. E helyen várta Poitiersi Diána az ő királyi kedvesét. A szék mellett kerek, kézzel könnyen elérhető asztalka áll, talán hogy értékes cserépből virágért nyúlhasson s gondtalanúl széttépje, vagy talán, hogy amaz arany szálakkal játszhassék, melyekből akkoriban az előkelő nők hálót kötöztek. Néha föl-föltekintett hosszú pillái alól ama szikrát hányó szempár, a folyón keresztül az útra, hol jönnie kellett annak, akit ő várt. Ámde e nézés inkább türelmetlenséget, mint gyöngéd vágyat árult el. Nagy személyzetének dacára, oly magányos volt e kastélyban az élet! Künn zajlott a világ, s a király dicsvágyó kedvese visszasóvárgott előbbi diadalainak színhelyére. A szerelem számára nem volt itt egyéb a kellemes szórakozásnál. Mint hódoltak e szép nőnek! Ünnepélyt ünnepély követett az ő tiszteletére, s a legszebb nők körében Poitiersi Diána maradt a királynő. Mily forrón szerették! De az ő szive hideg maradt, a szerelem nyilai az ő kebléről lepattantak. Ekkor, az angolok ellen vívott háború kezdete előtt, egy, Versailles városa által a király tiszteletére rendezett ünnepély alkalmával történt, hogy Henrik szeme az ország legszebb hölgyével találkozott. Haja között koszorúval, kezeiben virággal és babérágakkal állott alacsony erkélyén Poitiersi Diána, midőn a király, s mellette a szép Montmorency (a király későbbi gyilkosa,) lóháton lassan léptetve, az erkély alatt vonult el. (Vége köv.) A műcsarnok megnyitása alkalmából. Tisztelt szerkesztő úr! Engedje igazoló okmányul eltennem azt a megtisztelő, szíves felszólítását, melyben csaknem kötelességemmé teszi, hogy »e ritka ünnepélyes alkalommal« én is megszólaljak. Talán a szerkesztőnek van igaza, habár érveit a magam szempontjával hamarjában összeegyeztetni nem tudtam. Azt fölösleges vitatni, hogy magamnak is jól esik a zengő himnuszban egy kis csöndes mélyebb hangra vállalkozni, amit sokan nálamnál jobban és derültebb meggyőződéssel fognak hangoztatni e napon : azt, hogy a nemzet értelmisége ma örömünnepet ül, melyhez hasonlót nem igen értünk, a m. tud. akadémia palotájának fölavatása óta. Hiszen évek óta hangoztatjuk : juttassatok hajlékot a magyar képzőművészetnek! S a nemzet végre meghallgatta kérelmünket; áldozatkészsége meghaladván várakozásunkat, a szükségesnél is szebb, fényesebb hajlékot adott a művészetnek, a főváros legszebb utcájában, amint negyven év előtt házat emelt a nemzeti színművészetnek, s utóbb, nehéz idők vigasztaló emléke gyanánt, palotát a hazai nyelv és tudomány ügyének. A magyar művészek házának létesülése tovább késett, mert hiszen a modern képzőművészeti mozgalom is csak újabb keletű hazánkban. Az »actio« ügybuzgó híveit azonban a lázas türelmetlenség éveiért most kielégítőleg kárpótolhatja az ügy iránt föléledt közrészvét s a legfelsőbb körökben csakúgy, mint a nemzet alsóbb rétegeiben nyilvánult melegebb érdeklődés, mely a műcsarnok javára bekifejezést. Most áll a díszes hajlékoszlopos csarnokába a mai napon ünnepelő közönség tódul, mely pallérozott márványban és aranytól csillogó díszítmények fényében fog gyönyörködni. Az ékes boltozatú termei megteltek a szélrózsa minden irányából ide szállítót festményekkel és szobrokkal; az épület alantabb fekvő helyiségei a keresztvíz alatt álló iparmuzeum rendszeresen felállított ezerféle műtárgyainak sokaságával, hogy mindezt elértük s nagyobbára a magunk erejét hoztuk létre, e szép eredmény fölötti örömünket tetéz a királyi kegy, melynél fogva ő felsége apostoli királyunk legmagasabb személyében nyitja meg s adja á a nemzetnek a hazai művészet ápolására és felvirágoztatására szentelt épületet; érthetően jelezve személyes megjelenése és részvéte által azt, hogy a művészeti szép sikerek, melyeknek, mint a nemzet kulturai fejlődésének hamisítatlan jelei, örömére fognak szolgálni atyai lelkületének, valamint reménytelje fiának is, majdan a trónon utódának, Rudolf trónörökös ő fenségének is, ki a műcsarnok és az orsi képzőművészeti társulat védnökségét elvállalni kegyeskedett. Az országos magyar képzőművészeti társulat tehát, mint az üdvös mozgalom kezdeményezője és legtevékenyebb tényezője, a mai ünnepély által tekintélyében megerősödve, az ország újra föléledt rokonszenv és részvéte által támogatva, úgy vélnők, biztató auspiciumok között folytathatja és fokozhatná működése az új palotában, melynek fő célja s úgyszólván kizárólagos rendeltetése az, hogy a kül- és belföldi képzőművészet legjelesebb termékeit évről évre gazdagabb tárlatokban mutassa be a fővárosi közönségnek, egyúttal a művészeti termelésnek és fogyasztásnak tapintatos gyarapítója és szerencsés közvetítője legyen. A műegyesületeknek, modern szervezetükben, sem itt, sem másutt gyakorlatilag megvalósítható egyéb céljaik alig is lehetnek s tévedni fognának azok, kik a mi társulatunknak a jelzett határon messze túljáró eszményiebb feladatokat akarnának kitűzni. Csak e közvetlen főfeladatának tudjon jövőre kielégítőbb módon megfelelni, mint eddigelé! És épen itt kezdődik az óhajtásoknak, hogy ne mondjam: pium desideriumoknak egész sora, mely több tekintetben igazolja a feketébb vérű hazafiak aggodalmait, kik a sugárúti kiállítási palotában csak pompás kötésű könyvet látnak, mely a polcon tüntetően díszeleg, de melynek aranyszegélyű pergamenlapjait a cifra címlaphoz méltó tartalommal teleírni egyelőre képtelenek vagyunk. E pesszimisztikus fölfogást a ma megnyitandó műkiállításnak viszonylagos gazdagsága megcáfolni látszik. Ne feledjük azonban, hogy e mai kiállítás a társulat részéről ez ünnepi alkalomra tett legnagyobb erőfeszítések eredményét képviseli. Most néhány duzzogó müncheni művész hazánkfián s egy-két benlakó művésztársunkon kivűl, kiknek ez alkalomhoz méltó újabb művek befejezésére talán épen a tanszéki működés időt nem juttatott, a magyarországi művészek s köztük a reményteljesen törekvő fiatalság csaknem teljes számmal s rendszerint egynél több művel képviselve vannak a tárlatban. Bécsből és Németországból nem egy érdekes festményt vagy szoborművet, Párisból — kivételképen — elsőrangú mesterektől nagyobb számú műveket Folytatás a mellékleten: 1220