Fővárosi Lapok 1878. január (1-26. szám)

1878-01-20 / 17. szám

Vasárnap, 1878. január 20. 17. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tele, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldenij­ük. Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadó­­hivatal. A bősz­ú. (Elbeszélés.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) VI. Néhány hét telt el e fényes bál után, melyről annyit beszélt a milánói társaság s azóta Santilana Admetas grófné minden estéjét bálban, mulatságban vagy színházban tölté. Nappal kocsizott vagy lovagolt, éjjel táncolt, naponkint újabbnál újabb öltözékben látták megjelenni s a társaság gáncsolni kezdte a fiatal nő életmódját. Gastont sajnálták és hibáztatták. — Elhanyagolja nejét, — mondák, — órákig elül szobájában a Minotti Lívia képe előtt. A rovéból troubadour lett, éjjel énekel a képhez, nappal imád­kozik előtte. Nem is tudja, hogy a neje mit csinál. Mindebből egy szó sem volt igaz. Gaston a klubban tölte éjszakait és kártyázott; nappal lovagolt, három-négy különböző fogata volt s majd egyikkel, majd másikkal kocsizott; néha nejével is látták őt, de ritkán; látogatást alig tett s a nőket kerülte. Szobájában koronkint megállt egy nagy olaj­festésű kép előtt s fájdalmas tekintettel függesztő szemét a rózsás arcra, a vöröses szőke fürtökre, me­lyeket egykor simogatott. — Megboszállak! — suttogá ilyenkor s szép, álmodozó szeme dacos villámokat szórt, ajkai pedig reszkettek a fájdalomtól. Egész Milánó a Santilana-pár életmódjáról be­szélt s Caballero grófnénak nem egyszer volt alkalma rólok csípős megjegyzéseket hallani. — Minden férjet s ifjút magába szerettet, — mon­d­dák szemrehányásként az öreg nőnek; — mióta köztünk van,minden házasság rossz, minden udvarlás megszűnt, a férfiak csak neki hódolnak. — Ez nem igaz. Lucia szereti férjét és hű hozzá. E megjegyzést mindannyiszor felelet nélkül hagyták. — Hát az a pompa, pazarlás. Gastont tönkre teszi, elkölti az egész Santilana-vagyont, meg nem­­ foghatják Gastont, vaknak kell lennie, így fáradoztak a fiatal pár dolgainak itélgeté­­sében s boszantották Caballero grófnét, ki bármint csodálta is Luciát, titokban szintén kárhoztatta tetteit. — És az a festő, mintha árnyéka volna! — gondolá nem egyszer. Az egész város beszélt már Lucia és Aurelianus benső rokonszenve felől; de a grófné előtt még nem említek. Ő azt hitte, senki sem vette azt észre. Elhatározta, hogy Gastont figyelmezteti rá. Egy nap a Santilana-palotába ment s Luciát nem találván benn, unokaöcscsét kereste föl, ki az olasz dolce­ farm­entét élvezte. — Hol van Lucia ? — kérdé tőle. — Úgy hiszem, kikocsizott, de nemsokára itt­hon lesz, mert itt az óra, midőn Aurelianusnak ül. Nem látta még az arcképet, néném? Valódi remekmű. A grófné önkénytelen gúnynyal mosolygott. — Nem is kívánom látni. Nem helyeslem, hogy oly sok alkalmat nyújtasz nődnek e festővel együtt, és egyedül lenni. Gaston hangosan nevetett. — Mit akar ezzel mondani ? — Lucia még igen fiatal. Nem egy asszonyt tévelyített el az alkalom s te ritkaszép férfi vagy, de Aurelianus nem kevésbbé érdekes! — Azt akarja, hogy Lucia után leselkedjem ? Nevetség ! Hol van az asszony, kit megőrizni lehetne, ha az maga magát nem őrzi ? — Hány asszony botlásának volt már a férj hidegsége az oka ! Gaston vállat vont s önkénytelen a szép, szelíd, komoly tekintetű Lívia képére függeszté szemét. Nénje követte az irányt s látta a felhőt, mely e kép látására öcscse arcára borult. — Még mindig szereted ? — kérdé elfogultan tőle. — Ne beszéljen róla, — viszonzá, dühvel tilta­kozva Gaston. — Ne ejtse ki nevét. Ön volt az, a ki megölte őt. Isten bocsássa meg e bűnét; én nem fogom soha megbocsátani. A grófné sápadt lett e kitörésre. Azt hitte, mi­dőn öcscse megnősült, felejte a múltat. Most látta, hogy csalódott. Elhagyta helyét. — Luciát köszöntetem, — mondá s kisietett a teremből. Aurelianus jött vele szemközt s pár perc múlva Lucia. Testhez álló fekete bársony ruha volt rajta s fején világoskék tollas kalap. Nagy szemei csodálatos tűzben égtek, midőn a festőt meglátta s halvány arcát láng borítá. Nénjéhez sietett, aztán bájosan köszönte a festőt. — Sajnálom, hogy épen megy, néném, de külön­ben is festési órám van, s ha lemegy, tekintse meg fogatomat; egészen uj, tegnap kaptam Gastontól. A korszan minden ember utána nézett. Hozzá hasonló nincs most a városban. Kalapját egy pamlagra veté, megrázta fekete fürtéit s mintegy gyönyörködve tekintett a vele szem­ben álló két egyénre, kik bámulva nézték nagy szép­ségét, tökélyes formáit s csodálatos szemeit. — Mily gyönyörű! — gondolá a grófné, — nem értem Gastont . . . — Mily remekműve a természetnek, — gondolá a festő s le nem vette róla tekintetét. Caballero grófné búcsút vett és ment, a grófné és festő pedig egy mellékszobába léptek, hol a félben levő kép volt fölállítva. Ki-ki a helyére ment. Lucia leült s Giacomo kezébe vette ecsetét. — Hányszor kell még ülnöm, hogy e kép kész legyen ? — kérdé a fiatal nő. — Ismeri a regét Penelope hímzéséről ? — Mely soha sem készült el? — Soha ez lesz sorsa az ön arcképének is. — Sajnálom, mert ez a kép az, mely hivatva van, hogy rövid életemből fönmaradjon. — Hogyan ?, ki határozhatja meg, hogy med­dig él ?! — Én, — mondá szokatlan élénkséggel, majd­nem vad keserűséggel Lucia, — én, a­ki magam al­kottam sorsomat. A festő bámulva szemlélte őt. — E képnek el kell készülni, még pedig mi­előbb. — Addig nem, míg meg nem hallgatja szava­mat, vallomásomat! Lucia élénk gúnynyal kapta föl fejét. — Hányadszor tesz ön oly vallomást? — Azt nem tudom, de esküszöm, még nem sze­rettem soha. — Gondolkozzék. — Miért tegyem ? Hasztalan volna. Soha arc látása nem hozta dobogásba szívemet, soha sem ger­jedt még az igaz szerelemre senki iránt! — Megesküszik ön erre ? — Esküszöm! A fiatal nő fölugrott helyéről s ajkait halk si­koltás hagyta el. — Mi baja, grófné? — kérdé bámulva Giacomo. — Semmi; nagyon meleg ez a ruha. Szokatlan egyhangúan és csendben tölték a többi időt. A festő látta, hogy Luciának valami baja van s nem folytatá vallomásait. Tapasztalatból tudta, hogy a nőknél mindenre el kell találni az alkalmas időt. Hallgatott. Midőn elhagyta a palotát s Lucia egyedül ma­radt, Gaston lépett a szobába. — E hét végén nagy bált adunk, — mondá, egy székbe ereszkedve, — az utósát! Lucia elhalványodott. — És aztán ? — Aztán tovább megyünk. E palota újra be lesz zárva s alkalmasint nem is nyílik meg többé. Lucia arcára könyek hulltak. — Nem tartom-e meg ígéretemet ? Hét hó­napja, hogy ideérkeztünk s az évszak vége felé közéig. — Igaz, — viszontá a nő s hirtelen megragadta az ifjú kezét és szenvedéllyel szorító ajkaira. — Lucia! — kiáltá az fölugorva, — tudod, nem kívánok bálát. Úgy a te, mint az én érdekemben tettem mindent. Édes a boszú. Hangosan nevetett és sietve hagyta el a szobát, hol Lucia kényes szemmel, reszkető ajkkal nézett utána. (Vége köv.) Az örök nyár. (Topelius költeménye.) »Künn a vihar dühöng vadul És hóhalmot halomra görget, S az éj sötéten, zordonúl A fagyos ablakon bezörget. Távol, nagyanyám kertiben A fény, meleg, csend nem enyész el, Ott nem gyötör tél sohasem Se fagygyal, sem hóval, se vészszel. Fen északon, apám, tudod, A kertet te­­ űzi habbal; A nap soh’sem, tűnik le ott, S az éj is olyan, mint a nappal. Ott a tavasz véget nem ér, Ott napja folyton zöld a nyárnak ; Ott berken, erdőn eperér’ Virágok közt, zöld fű­be’ járnak; S ott mindig oly kék a viz­ár, Oly enyhe minden zöld fa árnya, Minden mezőn bárányka jár, S a fecskét vígan hordja szárnya. Minden nap ott örömre kel, Bár ott lehetnék mindörökre ; Miért is jöttünk onnan el, A nyárból e sötét hidegre?!« E szó kel a kis ajkakon, Hogy Anna szép nyarára gondol, S nem tudja hogy fen északon Még zordonabb tél része tombol. Oh gyermek­ álom, hinni kész Nem hervadó kikeletekben! Te minden szív mélyében élsz, S még ott mosolygasz könnyeinkben ! Svédből. Györy Vilmos. A lovag kincse. (Elbeszélés.) írták Erckmann-Chatrian. (Folytatás.) — Engem ? — Hisz jogod van ahhoz, hogy itt keress va­lamit ? — Mi joga van önnek, Zulpik ? Ha egy kincs fekszik itt eltemetve, miért legyen az az öné, miért ne az enyim ? — De az enyim lesz az ! Ötven esztendő óta keresem birtokomat.

Next