Fővárosi Lapok 1878. január (1-26. szám)
1878-01-20 / 17. szám
S kezét szivére téve, a meggyőződés hangján folytatá: — A kincs az enyém . . . vérem árán szereztem meg . . . s most már nyolcszáz esztendeje meg vagyok fosztva tőle. Azt hittem megtébolyodott, de ő kitalálva gondolatomat, folytatá: — Nem vagyok őrült . . . Mutasd meg birtokomat, mivel felvilágosított téged az ég szelleme, és én fényesen meg foglak jutalmazni. Rudolf tornyának tövében álltunk. A vén kötélgyártó egy követ próbált róla letörni; közelben nagy rakással voltak már kövek egymásra halmozva. — Nem tudja a kincs helyét, — szólok magamban, — itt nincs, bizonyosan tudom. A kincsnek az irigy Guntram tornyában kell lenni. A nélkül hogy válaszoltam volna felszólítására, mondom: — Jó éjt, Zulpik apó, majd máskor beszélünk még a dologról. Visszamentem a terraszra vezető ösvényen. Útközben eszembe ötlött, hogy Guntram tornyába csak a Zulpik által lakott pincén keresztül lehet hatolni. Ez okból visszafordulva kiáltám: — Holnap meglátogatom önt. — Elvárlak! — kiáltá vissza Zulpik. Pár perc múlva szobámban valók s a remény és bátorság bizonyos érzetével feküdtem le, mint rég nem ismert szivem. Amaz éjjel ismét kincsemről álmodtam; nemcsak a lovagot láttam, hanem egész történet folyt le szemem előtt. Egy csodálatos, rémes történet: a régi sz. István-templomban megkondultak a harangok; a nehéz vörös kövek, ívek, boltozatok, oszlopok megrendültek zúgásuk alatt. Aranyba s drágakövekbe öltözött sokaság— papok és nemesek— tolongott OBreisach fensíkján, de nem a mostani Breisachban, romjaival és kunyhóival, hanem a magas, fellegekig érő épületekkel biró Breisachban. A széles bástyák minden lőrésénél katona állt, a kéklő síkságon jártaivá tekintetét; egész a Rajna partjáig nem volt egyéb látható, csak sisakok, alabárdok és fegyverek sorai, melyek tükörként ragyogtak a levegőben. A völgyben és a kapualjakban szilaj mének ágaskodtak. Óriási lárma keletkezett a síkságon. Én egy torony tetején álltam s a folyón egyszerre fekete fátyollal behúzott, középütt fehér kereszttel ellátott hosszú hajót láttam messziről közeledni. A halálkongás minden szava egyik toronyról a másikhoz visszahangzott és a viszhang elhatott a sáncok mélyéig is. Valami magas személy, herceg vagy császár halt meg s látván, hogy mindnyájan térdelnek, én is le akartam térdepelni. Egyszerre azonban eltűnt az egész jelenség. Alighanem megfordultam ágyamban. Halotti csend követte a zajt. Azután egy boltozatba jutottam s kinéztem a lőrések egyikén. Előttem állt a felvonóhíd, Rudolf tornya, a hídon őrálló katona és igy szóltam magamban: »Nem csalódtál, Miklós, ez bizonyosan az irigy Guntram tornya.« Hátrafordúlva, láttam a koporsót és a vén herceget; nem csontváz volt az, hanem egy halott, betakarva kék palásttal, mely csillagokkal s kétfejű ezüst sasokkal volt díszítve. Közelebb léptem s örömrepesve vizsgáltam a fényes tárgyakat : a palástot, a kardot, a koronát és a nagy kelyhet; mindez egy lőrés nyílásán bekandikáló csillag fényénél ragyogott. Amintegy boldognak vallom magamat a kincsek birtokában, az öreg herceg lassan felnyitá szemeit s ünnepélyes arccal nézett rám. Ijj — Ön az, Miklós ? — mondá, miközben hosszú arcának egyetlenegy izma sem mozdult. — Rég itt felejtettek engem a pincében; üdvözlöm, üljön ide koporsóm szélére; elég nehéz, nem dől el. Kezet nyújtott nekem s én megfogtam azt. — Nagy ég, mily hideg a halottak keze! — mondom magamban s borzadály futott végig testemen. E pillanatban fölébredtem, kezemben tartom az asztalon fekvő gyertyatartót; annak hidegsége ébresztett föl. Ablakom kis tábláit ellepte a dér. Az éj hátralevő részét azzal töltöm, hogy az álom felől gondolkoztam, már csak a főeseményekre emlékeztem, de lassan kint eszembe ötlöttek a részletek is. Várnom kellett egész nap estéig. Hat órakor a kikötőgátra indulva taligámmal, Zulpiknak értésére adtam, hogy nyolc vagy kilenc óra tájban fölkeresem. Ő fejbólintással válaszolt s megmutatta a pincéjébe vezető bejáratot. Kilenc órakor érkezett a hajó, tízre hazatértem. Taligámat a színbe tolva, elindultam Guntram tornya felé. Zulpik várt rám, szótlanul haladtunk le s e perctől kezdve meg voltam győződve, hogy bekövetkezett nagy fölfedezésünk pillanata. Amint lementünk a lépcsőn, úgy tetszett, mintha álomban már keresztülfutottam volna rajta, de erről nem szóltam a kötélgyártónak. A pince aljára érve, eloszlott minden kételyem: ráismertem e helyiségre, e mély boltozatra, e régi falakra, erre a lőrésre támasztott jegenyeasztalra, e négy kerek ablakra, erész ágyra, e tekercsben egymásra fektetett kötelekre a zugban, mindenre ráismertem; bekötött szemmel bírtam volna eligazodni Zulpik apó pincéjében s már magam előtt láttam a kőkockát, mely a földalatti sírbolt bejáratát elzárta. Az asztalon pléhlámpa égett; az öreg kötélgyártó az egyetlen rozzant székre ült s nekem egy ládán mutatott helyet. Kopasz fejével, füle tövénél megmaradt két hajcsomójával, pisze orrával, villogó szemével, hegyes állával Zulpik nyugtalanságot, elfogultságot árult el, komoran nézett rám, majd e szavakat mondá: — A kincs az enyim, nem fogom tűrni, hogy valaki meglopjon. Enyim, megérdemeltem! Nem tartozom azok közé, kiket meg lehet rabolni, értetted ? — Jól van, — mondom és fölkeltem, — ha öné a kincs, tartsa magának. Úgy tettem, mintha menni akarnék. Zulpik fölkelt, megragadta karomat, összeharapta fogait s igy szólt: — Halld, mennyi kell hát neked ? — A fele! — Fele! Hallatlan dolog! Rablás, fosztogatás! — Akkor tartsa meg az egészet. Zulpik ordított s majd elszakította zubbonyom szélét. — Te semmit sem tudsz, semmit . . . Csak próbára akarsz tenni, meg akarsz ijeszteni. Én magam is ráakadok a kincsre. — Akkor bocsásson el engem! — Ülj le, — mondá különös fogvicsorítással. — Ha te mindent tudsz ... mi van hát a kincsben ? Leültem. — Először is egy korona hat ággal, melyeknek mindegyike négy nagy gyémánttal van ékítve; a korona tetején kereszt díszült. — Igen, igen! — Azután a kard, az aranymarkolatú kard. — Csakugyan! — Azután a fehér, vörös és sárga gyöngyökkel kirakott arany kehely. — Igen, igen, az mind benne van! Emlékszem: az én koronám, az én kardom, az én kelyhem. Koporsómba tették, én rendeltem úgy, de most visszakövetelem mind. (Folyt. köv.) 78 Folytatás a mellékleten. A jégen. Még egy pillantást vetettem tükrömbe. Megöntöztem zsebkendőmet s kabátomat parfümmel és elindultam. Most vagy soha. Karolin nem maradhat mindig kegyetlen irántam. Igaz, hogy férje van, de ez nem tudja megbecsülni. Én szeretem. (A könnyelmű fiatalság könnyen talál mentséget, ha valami roszban töri a fejét.) Okoskodásomat szívemmel kibővítve, elértem a sugárút elejét, hol Karolin, N. tőkepénzes szép neje lakott. — A kocsi nagyság szolgálatára áll. Nem kellett sok bevezetés, mert a fagy-saison óta minden délestén elkísértem a jégpályára. Karolin szenvedélyesen szerette e mulatságot és én hű korcsolyázó társa voltam, noha lebegő dús szőke haja és kecsesei mozgó hajlékony dereka nem egy álmatlan éjt okozott. — Megint itt van az a rossz bácsi, aki mindig elviszi tőlem a mamát. — Most pedig vissza sem hozom többé, —enyelegtem, a gyermek szőke fejecskéjét simogatva. — Jaj papa, papa! ne ereszszük el a mamát — s megrángatta atyja kezét, a ki épen tarok-parthieját folytatta. — Itt van ii, most ennek a gyermeknek az örökös fecsegése az oka, hogy elfogták a pagátomat. Eredj! Kedvesem, vigyázz, hogy a jégen meg ne halj. Mikor jösz vissza ? — Ma valószínűleg valamivel később, — mondá Karolin, miután karját karomba ölte és egy csomagot adott kezembe, melyben korcsolyái voltak. A kocsi megindult a városliget felé. A kocsiablakokon csillogó jégvirágok nagy ellentétben voltak a tavaszszal, mely szívünkben fakadt. — Karolin, megelégelte-e már gyötrelmemet? — Az ön türelmetlensége egyebet árul el, mint amit nekem mindig esküszik. — Megígéri, hogy ma korábban hagyjuk el a jégpályát, hogy egy órát együtt tölthessünk ? — Egy feltét alatt, Kálmán, ha aztán nem él vissza bizalmammal. — Csak szerelmem tehet szószegővé. — Meggyőzöm-e valahára, mily jó vagyok önhöz ? — Angyali Karolin! Oh, mert nem szabad ön, hogy boldogságom teljes lehetne ! — S a párbeszéd folytatása csókzápor volt, melylyel kezét elhalmoztam. Egyszerre hideg jég csapta meg kigyuladt arcomat. Épen ideje, a kocsi megállt, a portás kinyitotta az ajtót. A jégpalota szalonjában, ahol Izsó »juhász«a két példányban is búsul, vidám vendégsereg özönlött fel s alá, vagy az üvegfalon keresztül nézte a megvilágított jégpályán víg zene mellett ide-oda sikamló korcsolyázókat. Gyönyörű est volt. A hó sziporkázott a világítás fényétől. A csípős jég és a gyors mozgás rózsákat csalt minden arcra. A sok boldog közt mégis magamat hittem a legboldogabbnak. Egy félóra múlva visszatérünk a városba és Karolin üdvözít. A teremből a pályára menve, mily diadallal vittem utána Halifax-jait,a rövidebb acéltalp az egész társaságban nem volt. Oszkár, aki mindig tele van frivolitással, irigyen súgta a fülembe: — Kópé, kit viszel ismét a jégre ? — Jaj de ócska vicc, — dobtam oda bosszankodva. — De mindig új marad! A korcsolyafelkötő helyen István gazda fogadott bennünket, az örökké bús öreg István, akit soha sem látott senki mosolyogni és mégis a korcsolyázóegylet szolgái közt ő az, akit mindnyájan szeretnek. Mindenki iránt előzékeny, szolgálatkész, de a borravalónak soha sem örül. S épen ezért, mert komoly képén, tüskés bajusza alatt sohsem látunk mosolyt, szeretünk vele enyelegni. — Hej, senki sem szerencsésebb, mint István gazda, hány szép nő lábainál térdepelt már ma ? — Én százszor is térdepelhetek hiába, mig az Ifjuraknak elég egyszer. — Gondolja, István gazda? —kérdémnevetve, mialatt Karóimra néztem, kinek korcsolyáit mellettem tűzték föl. — Tudom, — felelt István büszkén és szürke szemeiben megvillant valami, mi a bánat és harag vegyüléke volt. — Úgy látszik, István gazda, maga még irigy tudna lenni a fiatalságra? — Nem beiz én, úrfi. Én életemben csak egyszer szerettem, — s az öreg redős arcán e percben két lepergő könyet világított meg a villámfény, mely a karzatról a pályára lövelt. Karolint láthatólag megindítá a rezgő hang, melylyel az öreg e szavakat kiejté s miután mi oly boldogok voltunk, szinte kerestük szívünk napfényéhez az árnyékot — és Karolinnal vetekedve unszoltuk, beszélné el élettörténetét. — A nagyságos asszony oly jó volt minap kislányom iránt, szívesen megteszem, ha nem unják hallgatni. Ennek a kislánynak az édesanyja ép olyan ügyesen tudott a jégen röpülni, mint a nagyságos asszony, s mert sokan nézték és mind tapsoltak neki, annál nagyobb kedvteléssel űzte. Én nem szerettem, hogy erre az ügyességre hiú volt; állásunkhoz — én kezdő fűszerárus voltam — ez nem illett s aztán néha a háztartást is elhanyagolta miatta. Igazán megvallom, egésségét is féltettem, mert Terézt nagyon szerettem. Abban az időben még nem állt ez a fényes palota s többnyire a Duna jegére jártak sikamkázni. Ha a Duna megkapta jégtükrét, — mint a holdkórost, ha a holdmegtelik — Terézt sem tartózhatta vissza semmi. Üzletem virágzott, szívesen engedtem szeszélyének ; fiatal még, hadd mulasson, — gondolom. Az utóbbi időben lábbajom miatt nem kísérhettem mindig. Egy vágvidéki nőrokonomra bíztam, aki házunknál lakott. Egy este, — három király napján volt — szokatlanul sokáig kimaradtak. Én várom, várom, mindig nyugtalanabb leszek, kislányom nem akar aludni menni, sőr, hogy anyja haza nem jő. Egyszerre nyílik az ajtó, szívem hevesen dobog az örömtől: hála istennek, itt van !