Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)

1878-02-14 / 37. szám

szet alapján a magyar ballada megalkotója. Ha a nem­zeti szellem fejlődését láttuk abban, hogy Vörösmarty a régi és megújított nyelvet összeolvasztva, a nemzetit a művészivel összhangba hozta s eposzunkat visszave­zette a nemzeti hagyományokhoz, vájjon nézhetjük-e hanyatlásnak Arany költészetét, a ki alak és tarta­lomban még nemzetibbé tette a magyar eposzt s a régi és népnyelvből újabb bájakat fejtett ki? Költé­szetünk fejlődni fog s újabb törekvések szorítják majd háttérbe a régieket, de a nemzeti szellem mély nyomait többé semmi ki nem törülheti belőle s ha költőinket kifárasztja a philosophiai szemlélődés, meg­­rénheszti a világpolgárias szellem, üdülés és ifjulás végett mindig vissza fognak térni a népköltészet for­rásához. Kriza egyik előharcosa s hű fegyverhordozója volt költészetünk nép-nemzeti irányának, egész a diadalig. Nem vívott koszorúért, de engedjék önök, hogy épen azért letehessem sírjára a hű és buzgó har­cos koszorúját. E koszorúnak nem az ad becset, hogy én fontom, hanem a hely, honnan nyújtom és az, hogy önök nevében nyújtom, a­kik a magyar költészet és műbírálat legkiválóbb képviselői. Két szerelem. (Regény.) Írta Salvatore Farina. (Folytatás.) A következő reggel Raymond és Charrita elég jókor szobámban voltak. Simplicio, a kapus, még ná­lam is korábban kelt föl, elrendezte málháimat s öl­tözködni segített. Miután egy pillanat alatt készen voltam, barátom és Charrun segélyével lementem a lépcsőn. Egy kocsi várt alant, fel akartam szállni, mire egy hófehér kéz nyúlt ki segélyemre, csodálkozva te­kintettem a kocsiba, Clélia volt. Nem mondhatom el csodálkozásomat, nem mond­hatom el, várjon hálám vagy örömem volt-e nagyobb. Maga mellé ültetett, betegségem felől kérde­zősködött s őszinte hangon mondá, hogy ő is sajnás é­s gyöngéden nézett Rajmondra. Láttam, hogy mily boldogok, mennyire szeretik egymást. S a természetes ellentét által a sötét gon­dokra gondoltam, melyek annyira gyötörték e napok­ban Rajmond lelkét. Mily különböző mostani arcki­fejezése, mily új és kellemes öszhang nyilatkozik ar­cának nyugodt vonásaiban! Hol rejlett nyugal­mának titka? hol volt a hit, mely neki hiányzott? Mindenütt kereste, csak saját magában nem. íme Clélia, házának angyala, ki rámosolygott, ki szűztiszta szívet, őszinte érzelmet adott a bűn hízelgései s hazug szenvedélyei helyett. Kevéssel azelőtt a­ magánosság gyötörte unal­maival, örökös kételyeivel, s ime most egy szerelmes arc, mely az ő szemében tükröződik vissza; egy lenge karcsú termet, mely keblére simul, egy szív, mely együtt ver az övével — két egymásba olvadó szív,­­ mosoly, tekintet. Az úton kimagyarázhatatlan szomorú érzettel néztem Cléliára. Halavány és szép volt, — az az ár­tatlan szépség, mely a művészek ideálja. Ki lelkében ihletet érez, s hosszú ideig szemlél egy képet, és azt gondolja, hogy azt az alakot híven visszaadhatja csupán az anyag tökéletes átalakításá­ban, feldolgozásában, az téved, az sohasem fogja a művészet titkát ellesni. A természet másolónak te­remtette az ilyet, s jól teszi, ha lemond a művészetről. A tárgyak képesek ugyan az alakot visszaadni, de csak is az alakot, s ezt is határok közé szorítva, töké­letlenül. A gondolatok világa az égbe vész, a művészet, az ég leánya, lelketlen mesterség lenne gondolat nél­kül, mely isteni szikrát varázsol belé. A szépség az anyag tökéletessége, a jóság a szellemé , a szépség és jóság egyesülése teszi a míl­­t részét tökéletességét. Szomorúan néztem Cléliára, a fiatal, szép, sze­retett Cléliára; mi hiányzott még boldogságából ? Nem tudtam elgondolni. Láttam jó kedvét, szemeinek szende derűjét, hallottam vidám csacsogását, s mégis úgy tetszett, mintha inkább szánakoznom kellett volna rajta. Hány éve már ennek, de még most is emlék­szem, hogy akkor azt gondoltam, miszerint az lesz utósó találkozásom vele. Megszorítá kezemet, mikor elbúcsúztam tőle, s mondá: »viszontlátásig«. Remé­nyét fejezé ki, hogy hamar felgyógyulok, s azután hozzá tette: »öntől függ gyógyulása, — s ez volt utósó szava. »Az égtől függ« gondolom magamban. Bekövetkezett a válás pillanata. Rajmondot ma­gamhoz öleltem, még egyszer köszöntem Cléliának s elutaztam.* Egy este gondtalanul járkáltam a tengerpar­ton. Egy idő óta idegeim megengedték a hosszabb sétákat, sőt néha megkívánták. Lépteimet a város felé irányoztam, s lassan haladtam San Pier d’Arena felé. A fris tengeri levegő könnyedén felfodrozta a hullá­mokat, melyek néha kikicsaptak a partra. Nemsokára fáradtnak éreztem magamat s egy szikladarabra ültem. Visszaemlékeztem, hogy mit beszélt tegnap este S. úr Szardinia szigetéről, hazámról, s hogy meghitt, menjek vele oda pár napra. Egész éjjel ez a gon­dolat kínzott, s valamint akkor, úgy most is elhatá­roztam, hogy soha többé nem térek vissza hazámba. El szerettem volna e gondolatot nyomni s moso­lyogtam felette. Hogy még jobban sikerüljön, más­felé jártattam gondolataimat s körültekintettem, nem találok-e valami tárgyat, mely uj gondolatokat éb­reszthetett volna bennem. A tengerpart kopár volt, homokos és kagylók­kal fedett, ugyanazok a kagylók, melyeket mint gyer­mek gyűjtöttem össze hazám tengerpartjain. A ten­ger moraja épen oly locsogva hatott füleimbe, mint gyermekéveimben. Gyermekkorom jutott eszembe, s az, hogy mily hálátlan vagyok hazám iránt, ki azon a földön láttam napvilágot először, s terményeivel táp­lálkoztam. Eszembe jutott anyám szende arca, nagy fekete szeme, s az ezüst szálak, melyek a szegény nagyma­mának, zsenge életem öreg barátnőjének ráncos ar­cát köríték. Visszagondoltam a hosszú téli estéken térdein álmodott mesékre s a kadalló szeszélyes lángjaira. Lementem képzeletemben az ismeretes lépcsőkön, ke­resztülmentem a szobán, mely engem születni látott, s újra láttam az arcokat, melyek oly pazarul moso­lyogtak rám. Hallottam a harangot, mely kis ágyacs­­kámban nevetésre késztetett; a fülsiketítő zajt s a mozsarak durrogását, melyekkel városunk védszentjét üdvözölték. Nem fogom többé látni a helyet, hol életem jó részét töltöttem, nem fogom látni földiemnek nap­sütött arcát, nem fogok az ismeretes utakon futkosni, nem fogom hallani éjjelenkint a citera panaszos hang­jait. De talán mégis jó lenne elmenni. Két hétre leg­alább , mi az a két hét egy művészre nézve, kinek csak saját szeszélye a mérvadó ? De hisz ez csak kép­zelődés. Megesküdtem, hogy nem megyek, tehát nem fogok odamenni. Megesküdtem ! Kinek ? Miért ?­s nem szeghetném-e meg eskümet? Holnap elutaznám S. úrral. S. úr jó ember, megnyerte rokonszenvemet, legalább nem utaznék egyedül. Három nap alatt oda érnénk, találkoznám valamelyik barátommal, ki azóta nagyon megváltozhatott; addig kutatnék, míg vala­hol egy elrejtett húrra nem akadnék, mely képes lenne szívemnek alvó észhangját fölébreszteni. Szomorú ván­dorlásaim közben még egyszer meglátogatnám régi házamat s a szegények hajlékait, melyek oly kedve­sek voltak egykor nagyanyámnak. Talán látnám a korhadt ajtókat felnyílni megérkezésemre, talán né­hány öregasszony jönne elém, kik karjaikon hordoz­tak, kik még emlékeznének rám, hogy homlokomon csókoljanak. Azután kitérnék egy elhagyatott gya­logútra, a temetőbe mennék, felkeresném kedveseim sírját, hogy ráhajtsam fejemet, s egy koszorút tegyek rá ... nem fogom melletted aludni álmomat kedves jó anyám ... (Folyt, köv.) Konstantinápoly. Mikint a római amphitheátrumban a győztes gladiátor földre vert ellenfelének mellére tevén egyik lábát, várakozó helyzetben széttekintett a nézőközön­ség tömegén, kivánja-e, akarja-e, parancsolja-e, hogy legyőzött gladiátor­társát torkon szúrja vagy életben hagyja: ekkor cselekszik jelenleg az orosz az általa torkon vert, földre sújtott törökkel. Várja Európa­­ nem jóváhagyását, hanem közönyét és elnézését, hogy Konstantinápolyt elfoglalja s ott a törököt torkon szúrva, elmondhassa a gladiátorral: »recipe ferrum ! Nesze beléd a vas! Konstantinápolyi — másfél évezred óta sok barbár nép, jelenleg az orosz elfoglalási vágyának tárgyát, — ostrommal két ízben vették be. Először 1204-ben a keresztes frankok, másodízben 1453-ban a törökök. Minthogy jelenleg e nevezetes világváros felé fordul Európa figyelme, adjuk ennek rövid törté­netét. Nagy Konstantin első keresztyén római császár, az orosz Nagy Péter császár ez előképe, a negyedik század elején, miután ellenfeleit legyőzvén egyedül maradt a roppant birodalomban, s miután már több császári előde sem lakott rendesen Rómában, oly székvárosnak, mint alkalmas középponti helynek,kisze­meléséről gondoskodott, honnan a birodalom határait háborgató góthokat és persákat közelből tovaűzhesse. Erre nézve legkedvezőbbnek tűnt föl előtte Byzancnak két tér és tenger és két tengerszoros közti fekvése. Az iparos lakosok nagy sokasága gyűlt azonnal az új császári udvar köré, s a császár parancsára a thráciai földesurak vetélkedve ékesíték föl palotákkal az Új- Rómának nevezett új székváros téreit, utcáit. Azzal, hogy a császár székét mintegy Európa és Ázsia köz­pontjára helyezte, azt akarta egyszersmind elérni, hogy az új keresztyén Róma a pogány Ó-Róma fölé emelkedjék. Miután a római birodalmat Theodozius császár a fiai közt keleti és nyugati félre osztotta s a nyugati félben a császárság megbukott, a keleti csá­szárság fővárosa letéve a megkezdett Új-Róma nevet, fölváltva az alapítótól magát Konstantin városának, Kostantinopolisnak vagy a korábbiról Byzancnak, utóbb pedig a török­­ fővárost Stambulnak, a bolgár és szerb­ Carigradnak, cárvárosnak nevezte. Anaszta­­zius császár a bolgárok támadásai ellen a Propontis­­tól az Euxinus tengerig egy tizenkét mértföld hosszú kőfalat vonatott, fölszerelve őrtornyokkal s egyetlen érckapuval, melyen a monda szerint: Botond rést ütött bárdjával. Ez erős védfalon tört meg a bolgár, avar, orosz és magyar hadak ostroma. Egy ízben, midőn a szövetséges avarok és arabok szárazon, vizen ostro­molnák, amazokat a falaktól a fegyveres polgárok, ezek hajóit pedig az elolthatlan görög tűzzel űzték el. Komnen Mánuel, szent László királyunknak egyetlen leányától, Piroskától unokája, ki e rokon­sága által a magyar ügyekbe is hatalmasan befolyt, meghalt 1180-ban. A jeles­ római császárok e méltó utóda elhunytával a császári házban támadt zavarok következtében föloszlásnak indult, az izlamita törökök és arabok valamint a keresztes hadak által egyébkint is megszakgatva jön a keletrómai birodalom. IV. Elek, — kinek atyját, Izsákot saját fivére, III. Elek trón­jától és szemeitől megfosztá, mikint Izsák is a maga elődével, ez szintén a magáéval tett, —-- a Jerusalem visszafoglalására útban levő velencei és flandriai ke­resztesekhez fordult segélyért. Ezek, az időközben föllázadt Konstantinápolyt 1204 február 12-kén meg­rohanták s ebben annyi martalékot nyertek, mennyi egyik szemtanú szerint soha egy városban sem prédál­­­tatott, mennyi kincs akkor az egész nyugati Európá­ban nem volt. Az egyik hadvezér Balduin magát konstantinápolyi császárrá tette, a másik­­ Dandolo dogé, Velence részére, a hajdani Görögországot s az ezt környező szigeteket elfoglalta. A római-görög csá­szárok utódai Nikeában és Trapezuntban ütötték föl széküket. A konstantinápolyi latin császárság csak 1261-ig tartott, midőn ennek Paleolog Mihály nikéai császár meglepetés által véget vetett. Velence azon­ban akkori hódításainak egy részét századokig meg­tartotta, de Konstantinápolyban Génua nyert Velence fölött kerekedési előnyt. A Paléológok kétszáz évig tengettek a szomszédok által egyre szűkebb körbe szorított Konstantinápoly trónján. I. Amurat török szultán Brusszából 1360-ban helyezte át székét Drinápolyba. A szorongatott Pa­­léológ,hogy a nyugati keresztyének segélyét megnyerje, hiába ajánlgatta a pápa egyházi fensége elismerését s a századok óta különvált keleti és nyugati keresz­tyének egyesítését: a szultán az ellene szövetkezett bosnyák, macsói, szerb, bolgár fejedelmek hadait 1389-ben Rigó-mezőn, fia I. Bajazet (a Villám mel­léknevű) pedig Zsigmond magyar király és szövetsé­gesei seregét Nikápolynál 1396-ban szétkergette vagy levágta. E kettős csapás óta, bár Bajazetnek Timur­­j lenk által történt megveretése s Hunyadi János vi­­­­tézsége kis időre késleltették, de meg nem akadályoz­­­­hatták Konstantinápoly bukását. A dicsvágyó II. Mo­­­­hamed 1453 ápril 6­ kán kezdte meg Konstantiná­­s­poly ostromát, és csillagjáró szerencselátásra május­­ 29-dikére határozta a végrohamot. A dervisek a mar­­tinság dicsőségével és a paradicsom örömeivel, a fia­­­­tal szultán pedig e hirdetéssel biztató vitézeit: »A Folytatás a mellékletein 178

Next