Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)
1878-02-14 / 37. szám
szet alapján a magyar ballada megalkotója. Ha a nemzeti szellem fejlődését láttuk abban, hogy Vörösmarty a régi és megújított nyelvet összeolvasztva, a nemzetit a művészivel összhangba hozta s eposzunkat visszavezette a nemzeti hagyományokhoz, vájjon nézhetjük-e hanyatlásnak Arany költészetét, a ki alak és tartalomban még nemzetibbé tette a magyar eposzt s a régi és népnyelvből újabb bájakat fejtett ki? Költészetünk fejlődni fog s újabb törekvések szorítják majd háttérbe a régieket, de a nemzeti szellem mély nyomait többé semmi ki nem törülheti belőle s ha költőinket kifárasztja a philosophiai szemlélődés, megrénheszti a világpolgárias szellem, üdülés és ifjulás végett mindig vissza fognak térni a népköltészet forrásához. Kriza egyik előharcosa s hű fegyverhordozója volt költészetünk nép-nemzeti irányának, egész a diadalig. Nem vívott koszorúért, de engedjék önök, hogy épen azért letehessem sírjára a hű és buzgó harcos koszorúját. E koszorúnak nem az ad becset, hogy én fontom, hanem a hely, honnan nyújtom és az, hogy önök nevében nyújtom, akik a magyar költészet és műbírálat legkiválóbb képviselői. Két szerelem. (Regény.) Írta Salvatore Farina. (Folytatás.) A következő reggel Raymond és Charrita elég jókor szobámban voltak. Simplicio, a kapus, még nálam is korábban kelt föl, elrendezte málháimat s öltözködni segített. Miután egy pillanat alatt készen voltam, barátom és Charrun segélyével lementem a lépcsőn. Egy kocsi várt alant, fel akartam szállni, mire egy hófehér kéz nyúlt ki segélyemre, csodálkozva tekintettem a kocsiba, Clélia volt. Nem mondhatom el csodálkozásomat, nem mondhatom el, várjon hálám vagy örömem volt-e nagyobb. Maga mellé ültetett, betegségem felől kérdezősködött s őszinte hangon mondá, hogy ő is sajnás és gyöngéden nézett Rajmondra. Láttam, hogy mily boldogok, mennyire szeretik egymást. S a természetes ellentét által a sötét gondokra gondoltam, melyek annyira gyötörték e napokban Rajmond lelkét. Mily különböző mostani arckifejezése, mily új és kellemes öszhang nyilatkozik arcának nyugodt vonásaiban! Hol rejlett nyugalmának titka? hol volt a hit, mely neki hiányzott? Mindenütt kereste, csak saját magában nem. íme Clélia, házának angyala, ki rámosolygott, ki szűztiszta szívet, őszinte érzelmet adott a bűn hízelgései s hazug szenvedélyei helyett. Kevéssel azelőtt a magánosság gyötörte unalmaival, örökös kételyeivel, s ime most egy szerelmes arc, mely az ő szemében tükröződik vissza; egy lenge karcsú termet, mely keblére simul, egy szív, mely együtt ver az övével — két egymásba olvadó szív, mosoly, tekintet. Az úton kimagyarázhatatlan szomorú érzettel néztem Cléliára. Halavány és szép volt, — az az ártatlan szépség, mely a művészek ideálja. Ki lelkében ihletet érez, s hosszú ideig szemlél egy képet, és azt gondolja, hogy azt az alakot híven visszaadhatja csupán az anyag tökéletes átalakításában, feldolgozásában, az téved, az sohasem fogja a művészet titkát ellesni. A természet másolónak teremtette az ilyet, s jól teszi, ha lemond a művészetről. A tárgyak képesek ugyan az alakot visszaadni, de csak is az alakot, s ezt is határok közé szorítva, tökéletlenül. A gondolatok világa az égbe vész, a művészet, az ég leánya, lelketlen mesterség lenne gondolat nélkül, mely isteni szikrát varázsol belé. A szépség az anyag tökéletessége, a jóság a szellemé , a szépség és jóság egyesülése teszi a mílt részét tökéletességét. Szomorúan néztem Cléliára, a fiatal, szép, szeretett Cléliára; mi hiányzott még boldogságából ? Nem tudtam elgondolni. Láttam jó kedvét, szemeinek szende derűjét, hallottam vidám csacsogását, s mégis úgy tetszett, mintha inkább szánakoznom kellett volna rajta. Hány éve már ennek, de még most is emlékszem, hogy akkor azt gondoltam, miszerint az lesz utósó találkozásom vele. Megszorítá kezemet, mikor elbúcsúztam tőle, s mondá: »viszontlátásig«. Reményét fejezé ki, hogy hamar felgyógyulok, s azután hozzá tette: »öntől függ gyógyulása, — s ez volt utósó szava. »Az égtől függ« gondolom magamban. Bekövetkezett a válás pillanata. Rajmondot magamhoz öleltem, még egyszer köszöntem Cléliának s elutaztam.* Egy este gondtalanul járkáltam a tengerparton. Egy idő óta idegeim megengedték a hosszabb sétákat, sőt néha megkívánták. Lépteimet a város felé irányoztam, s lassan haladtam San Pier d’Arena felé. A fris tengeri levegő könnyedén felfodrozta a hullámokat, melyek néha kikicsaptak a partra. Nemsokára fáradtnak éreztem magamat s egy szikladarabra ültem. Visszaemlékeztem, hogy mit beszélt tegnap este S. úr Szardinia szigetéről, hazámról, s hogy meghitt, menjek vele oda pár napra. Egész éjjel ez a gondolat kínzott, s valamint akkor, úgy most is elhatároztam, hogy soha többé nem térek vissza hazámba. El szerettem volna e gondolatot nyomni s mosolyogtam felette. Hogy még jobban sikerüljön, másfelé jártattam gondolataimat s körültekintettem, nem találok-e valami tárgyat, mely uj gondolatokat ébreszthetett volna bennem. A tengerpart kopár volt, homokos és kagylókkal fedett, ugyanazok a kagylók, melyeket mint gyermek gyűjtöttem össze hazám tengerpartjain. A tenger moraja épen oly locsogva hatott füleimbe, mint gyermekéveimben. Gyermekkorom jutott eszembe, s az, hogy mily hálátlan vagyok hazám iránt, ki azon a földön láttam napvilágot először, s terményeivel táplálkoztam. Eszembe jutott anyám szende arca, nagy fekete szeme, s az ezüst szálak, melyek a szegény nagymamának, zsenge életem öreg barátnőjének ráncos arcát köríték. Visszagondoltam a hosszú téli estéken térdein álmodott mesékre s a kadalló szeszélyes lángjaira. Lementem képzeletemben az ismeretes lépcsőkön, keresztülmentem a szobán, mely engem születni látott, s újra láttam az arcokat, melyek oly pazarul mosolyogtak rám. Hallottam a harangot, mely kis ágyacskámban nevetésre késztetett; a fülsiketítő zajt s a mozsarak durrogását, melyekkel városunk védszentjét üdvözölték. Nem fogom többé látni a helyet, hol életem jó részét töltöttem, nem fogom látni földiemnek napsütött arcát, nem fogok az ismeretes utakon futkosni, nem fogom hallani éjjelenkint a citera panaszos hangjait. De talán mégis jó lenne elmenni. Két hétre legalább , mi az a két hét egy művészre nézve, kinek csak saját szeszélye a mérvadó ? De hisz ez csak képzelődés. Megesküdtem, hogy nem megyek, tehát nem fogok odamenni. Megesküdtem ! Kinek ? Miért ?s nem szeghetném-e meg eskümet? Holnap elutaznám S. úrral. S. úr jó ember, megnyerte rokonszenvemet, legalább nem utaznék egyedül. Három nap alatt oda érnénk, találkoznám valamelyik barátommal, ki azóta nagyon megváltozhatott; addig kutatnék, míg valahol egy elrejtett húrra nem akadnék, mely képes lenne szívemnek alvó észhangját fölébreszteni. Szomorú vándorlásaim közben még egyszer meglátogatnám régi házamat s a szegények hajlékait, melyek oly kedvesek voltak egykor nagyanyámnak. Talán látnám a korhadt ajtókat felnyílni megérkezésemre, talán néhány öregasszony jönne elém, kik karjaikon hordoztak, kik még emlékeznének rám, hogy homlokomon csókoljanak. Azután kitérnék egy elhagyatott gyalogútra, a temetőbe mennék, felkeresném kedveseim sírját, hogy ráhajtsam fejemet, s egy koszorút tegyek rá ... nem fogom melletted aludni álmomat kedves jó anyám ... (Folyt, köv.) Konstantinápoly. Mikint a római amphitheátrumban a győztes gladiátor földre vert ellenfelének mellére tevén egyik lábát, várakozó helyzetben széttekintett a nézőközönség tömegén, kivánja-e, akarja-e, parancsolja-e, hogy legyőzött gladiátortársát torkon szúrja vagy életben hagyja: ekkor cselekszik jelenleg az orosz az általa torkon vert, földre sújtott törökkel. Várja Európa nem jóváhagyását, hanem közönyét és elnézését, hogy Konstantinápolyt elfoglalja s ott a törököt torkon szúrva, elmondhassa a gladiátorral: »recipe ferrum ! Nesze beléd a vas! Konstantinápolyi — másfél évezred óta sok barbár nép, jelenleg az orosz elfoglalási vágyának tárgyát, — ostrommal két ízben vették be. Először 1204-ben a keresztes frankok, másodízben 1453-ban a törökök. Minthogy jelenleg e nevezetes világváros felé fordul Európa figyelme, adjuk ennek rövid történetét. Nagy Konstantin első keresztyén római császár, az orosz Nagy Péter császár ez előképe, a negyedik század elején, miután ellenfeleit legyőzvén egyedül maradt a roppant birodalomban, s miután már több császári előde sem lakott rendesen Rómában, oly székvárosnak, mint alkalmas középponti helynek,kiszemeléséről gondoskodott, honnan a birodalom határait háborgató góthokat és persákat közelből tovaűzhesse. Erre nézve legkedvezőbbnek tűnt föl előtte Byzancnak két tér és tenger és két tengerszoros közti fekvése. Az iparos lakosok nagy sokasága gyűlt azonnal az új császári udvar köré, s a császár parancsára a thráciai földesurak vetélkedve ékesíték föl palotákkal az Új- Rómának nevezett új székváros téreit, utcáit. Azzal, hogy a császár székét mintegy Európa és Ázsia központjára helyezte, azt akarta egyszersmind elérni, hogy az új keresztyén Róma a pogány Ó-Róma fölé emelkedjék. Miután a római birodalmat Theodozius császár a fiai közt keleti és nyugati félre osztotta s a nyugati félben a császárság megbukott, a keleti császárság fővárosa letéve a megkezdett Új-Róma nevet, fölváltva az alapítótól magát Konstantin városának, Kostantinopolisnak vagy a korábbiról Byzancnak, utóbb pedig a török fővárost Stambulnak, a bolgár és szerb Carigradnak, cárvárosnak nevezte. Anasztazius császár a bolgárok támadásai ellen a Propontistól az Euxinus tengerig egy tizenkét mértföld hosszú kőfalat vonatott, fölszerelve őrtornyokkal s egyetlen érckapuval, melyen a monda szerint: Botond rést ütött bárdjával. Ez erős védfalon tört meg a bolgár, avar, orosz és magyar hadak ostroma. Egy ízben, midőn a szövetséges avarok és arabok szárazon, vizen ostromolnák, amazokat a falaktól a fegyveres polgárok, ezek hajóit pedig az elolthatlan görög tűzzel űzték el. Komnen Mánuel, szent László királyunknak egyetlen leányától, Piroskától unokája, ki e rokonsága által a magyar ügyekbe is hatalmasan befolyt, meghalt 1180-ban. A jeles római császárok e méltó utóda elhunytával a császári házban támadt zavarok következtében föloszlásnak indult, az izlamita törökök és arabok valamint a keresztes hadak által egyébkint is megszakgatva jön a keletrómai birodalom. IV. Elek, — kinek atyját, Izsákot saját fivére, III. Elek trónjától és szemeitől megfosztá, mikint Izsák is a maga elődével, ez szintén a magáéval tett, —-- a Jerusalem visszafoglalására útban levő velencei és flandriai keresztesekhez fordult segélyért. Ezek, az időközben föllázadt Konstantinápolyt 1204 február 12-kén megrohanták s ebben annyi martalékot nyertek, mennyi egyik szemtanú szerint soha egy városban sem prédáltatott, mennyi kincs akkor az egész nyugati Európában nem volt. Az egyik hadvezér Balduin magát konstantinápolyi császárrá tette, a másik Dandolo dogé, Velence részére, a hajdani Görögországot s az ezt környező szigeteket elfoglalta. A római-görög császárok utódai Nikeában és Trapezuntban ütötték föl széküket. A konstantinápolyi latin császárság csak 1261-ig tartott, midőn ennek Paleolog Mihály nikéai császár meglepetés által véget vetett. Velence azonban akkori hódításainak egy részét századokig megtartotta, de Konstantinápolyban Génua nyert Velence fölött kerekedési előnyt. A Paléológok kétszáz évig tengettek a szomszédok által egyre szűkebb körbe szorított Konstantinápoly trónján. I. Amurat török szultán Brusszából 1360-ban helyezte át székét Drinápolyba. A szorongatott Paléológ,hogy a nyugati keresztyének segélyét megnyerje, hiába ajánlgatta a pápa egyházi fensége elismerését s a századok óta különvált keleti és nyugati keresztyének egyesítését: a szultán az ellene szövetkezett bosnyák, macsói, szerb, bolgár fejedelmek hadait 1389-ben Rigó-mezőn, fia I. Bajazet (a Villám melléknevű) pedig Zsigmond magyar király és szövetségesei seregét Nikápolynál 1396-ban szétkergette vagy levágta. E kettős csapás óta, bár Bajazetnek Timurj lenk által történt megveretése s Hunyadi János vitézsége kis időre késleltették, de meg nem akadályozhatták Konstantinápoly bukását. A dicsvágyó II. Mohamed 1453 ápril 6 kán kezdte meg Konstantináspoly ostromát, és csillagjáró szerencselátásra május 29-dikére határozta a végrohamot. A dervisek a martinság dicsőségével és a paradicsom örömeivel, a fiatal szultán pedig e hirdetéssel biztató vitézeit: »A Folytatás a mellékletein 178