Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)
1878-02-14 / 37. szám
Csütörtök, 1878. február 14. 37. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Kriza János emlékezete. (Emlékbeszéd.) Gyulai Páltól. (Vége.) Egy harmadik dal, amely talán legkitűnőbb, egy vagdalt székely katona álmodozása, amint idegen földön, egy fa árnyában hazájára gondol: Hajh keserű kenyér A katona-kenyér, Véres a karéja Mert festi drága vér. A bele nem puha, De kemény mint a kő, Nem patyolatfehér De barnán sötétlő. Nem puha, mert földét kemény kard szántotta. Barna, mert tésztáját Égő könny áztatta. Szerelmi dalai már sokkal számosabbak s a míg a katona-dalok forrása bizonyos búsongó melancholia, emezeké bizonyos könnyed érzelmesség. Rhythmusok nem változatos, de az tárgyak és hangulatjok. A székely népélet s az egyszerű szívregények főbb mozzanatait tárgyazzák : kötődést, a mely gyöngédségből foly, bánatot a mely emelkedik a kétségbeesésig, hiúságot, melyet a szerelem megnemesít, gúnyt, a melyet fájó szív sugal, de önérzet mérsékel. Naiv érzelmesség és szelíd humor bájosan váltakoznak e dalokban, hanem a heves szenvedély sehol sem hallatja hangját. Mintha a költő kerülné vagy nem volna ereje hozzá. Azonban ehelyett, mintegy kárpótlásul, a kecses érzelmességnek néha meglepő szépségeit veszszük, mint például: A kis leány kertjébe ’ Terem ott még sok virág, Rózsát szed a keblibe, De nincs közte lenvirág, Nem tudja a kis szedő, Erzsi szeme lenvirág, Maga legszebb rózsatő, Szelíd égő kék virág. Istenadta kék szeme, Annak vagyok betege, De a kis eperke száj, Meggyógyít, ha szívem fáj. Ily sokat ígérőn kezdte Kriza költői pályáját, de már 1843-ban elhallgatott. Az élet gondjai elvonták a költészettől. A szerény jövedelmű egyház papjának tanárkodni is kelle és segédkedni a kolozsvári lapok szerkesztői mellett, hogy fentarthassa népesedő családját. Ő maga írja érte alkonyán egyik barátjához : »Annyira el volt foglalva egész életpályám papi, tanári s újságírói foglalkozással, hogy egészen odahagytam volt a költészet tündérországát s most csak mint régi édes álom képeire emlékezem ama bűbájos világban töltött óráimra.« De ezért mindvégig költő maradt, mert nemcsak az a költő, aki költeményeket ír, hanem minden ember, aki nemesen fogja fel s éli át az életet. A költészet az emberiség közkincse s a költő csak teremtő tehetségben különbözik mástól, de nem egyszersmind érzésben és gondolatban. A költő csak azt fejezi ki művében, amit az emberek éreznek, gondolnak és cselekesznek s nem tudom, melyik több értékű: egy sikerült költői mű-e vagy egy nemesen átélt élet? A költészet örök forrásai a vallás, hazaszeretet, szerelem és családi élet; e források sohasem száradtak ki Kriza szivében. Szerette hazáját, átélte örömét, baját és korlátozott hatáskörében híven ápolta érdekeit. Szerette nejét, gyermekeit, boldog családéletet élt s a sors csapásai alatt a vallásban keresett vigaszt. Mint egyházának papja, később püspöke, mindig szivén viselte az egyházi és iskolai ügyeket. Összeköttetésbe hozta, felekezetét az angol és amerikai hitrokonokkal s kivívta szellemi és anyagi támogatásukat. Megalapította a »Keresztyén magvető« című első unitárius egyházi és tudományos folyóiratot. És szűk anyagi körülményei között jótékonyságot is gyakorolt; házához vette koronkint a szegény papok és tanulók leányait nevelés végett s elhelyezte vagy férjhez adta őket. A keresztyén szellem és nemes családiasság költészete övezte egyszerű lakát: ime a hallgató költő költeményei, így olvadtak az életbe Kriza költői álmai s midőn 1863-ban kiadta népköltési gyűjteményét, szintén csak ifjúkori vágyát valósítá. Ő elébb hirdette népköltészetünk maradványai összegyűjtésének fontosságát, mint a Kisfaludy-társaság s már kész gyűjteménye volt, midőn Erdélyi János, társaságunk megbízásából, gyűjteni kezdett. Még 1843 elején előfizetési felhívást bocsátott ki a Vadrózsákra, de hiába. A részvétlenség miatt a vállalat abba maradt s a buzgó gyűjtőt más ügyek másfelé vonták. Azonban a midőn 1859-ben az erdélyi muzeum-egylet első ülésén néhány napfényre került ó székely ballada olvastatott fel s az értekező a még ki nem aknázott kincsbányára mutatott, Kriza lelke uj lángra gyűlt. Megemlékezett régi gyűjteményéről s egyszersmind uj gyűjtéshez fogott. Gróf Mikó Imre fölajánlotta a kiadás költségeinek fedezését. Kriza régi gyűjteményét új adalékokkal gazdagította, gyűjtésre ösztönözte székelyföldi barátait és paptársait, utasítást dolgozott ki számukra, a tanulókkal szintén gyűjtötte sőt nyaranta maga is berándult székelyföldre a székely tájszólás finomabb árnyalatai tanulmányozása végett, így jelent meg egy pár év múlva a Vadrózsák első kötete. E gyűjtemény mind tartalom, mind szerkesztés tekintetében haladást tanúsított. Erdélyi inkább csak dalokat, balladákat és népmeséket gyűjtött. Kriza a néphagyományok némely mellőzött fajait is felölelte, mint a táncszókat, gyermekdalokat, találós meséket, szólásmódokat s más népsajátságokat. Erdélyi a népmeséket csak tartalomra közölte hiven s nem egyszersmind alakra nézve is; Kriza híven igyekezett visszaadni a népi elbeszélő mód sajátságait is ; Erdélyi mellőzte a tájszólást, Kriza visszatükrözte azt a legfinomabb részletekig, sőt a székely tájszólásról egy egész értekezést és tájszótárt csatolt gyűjteményéhez. Egyaránt ki akarta elégíteni a költészet és nyelvészet barátait; nyelvészeink csakugyan nagy méltánylattal fogadták s örömmel használták fel biztos adatait s alapos fejtegetéseit. De bármely becses a gyűjtemény nyelvészeti tekintetben, költői becse még nagyobb. Az ó-székely balladák, a melyeket Kriza részint gyűjteményében, részint a különböző folyóiratokban közzé tett, őt egész magyar Percyvé emelik. Valóban az angol püspök balladagyűjteménye nem becsesebb az angoloknak, mint nekünk a magyar unitárius püspöké. Oly oldalról mutatta be népköltészetünket erősnek, amelyet leggyöngébbnek hittünk. Hogy szép népdalaink vannak, azt régebben is tudtuk . Erdélyi gyűjteménye megjelenése után még inkább meggyőződtünk róla, de népballadai szegénységünket nem tagadhattuk. Ismertünk ugyan Kriza előtt is néhány szép népballadát, de azok inkább csak az alföldi szegény legények tragikumát tárgyazták; az ó-székely balladák részint a mesék világába, részint a lovagkorba ragadtak bennünket meg-megérintve történelmi emlékeinket is. A törökkel vívott háromszázados küzdelmünk semmi nyomot nem látszott hagyni népköltészetünkben s ime egy pár ó-székely balladában e küzdelem olynemű költői mozzanatait veszszük, amelyek a spanyol románcokat, a mór küzdelmeket juttatják eszünkbe. Addig ismert balladáinkban hiányzott a fájdalom, a lelkiismeret-furdalás, a kétségbeesés démonizmusa, a subjectív csodás, a balladaköltészet ez eleme, amely oly rejtélyes költői szint kölcsönöz e műfajnak; az ó-székely balladák tragikai katasztrófája nem egyszer jelen meg ily alakban, sőt a vallásos mysticizmus is megrezdül olykor bennök. E mellett a legtöbbször nem oly lyrai levegő veszi körül őket, mint gyakran alföldi balladáinkat, amelyekben a körvonalak mintegy elmosódnak ; a cselekvény gyors menete, élénk izgatottsága, a szenvedély erőszaka hangzik ki belőlök s a fenség bája ömlik el rajtok, a midőn pedig hosszakra nyúlnak, epikai alakot kezdenek ölteni, mintha egy elveszett nagyobb epikai mű epizódjai volnának. S a költői becsen kivűl irodalomtörténeti beesők is van. Még inkább megerősítik azt a nézetet, hogy költészetünk eredetileg csak arhythmus báját ismerte s minden olyas, mint rím és mérték csak esetlegesek voltak. A rím- és versszaknélküli nyolc és tizenkét szótagú sorok, a melyekkel oly gyakran találkozunk az ó-székely balladákban, legrégibb epikai költeményeink versalakjai lehettek. Ilyenekben énekelhették hegedőseink elveszett eposzainkat, amelyekről történetíróink emlékeznek s hogy azok sokkal költőiebbek lehettek, mint ahogy egy-egy epizódot belőlük rímes krónikásaink fentartottak, mutatja a Szilágyi és Hajmási című ó-székely ballada, amely mind aesthetikai mind nyelvi tekintetben felülmúlja a Szendrői Névtelen közlését, pedig ez a jelesebbek egyike. Az ó-székely balladák fölfedezése irodalmunkban egész mozgalmat idézett elő,, nemcsak a székely gyűjtőket sarkalta nagyobb tevékenységre, hanem a magyarországiakat is. S ime az elhagyottabb vidékeken itt is fedeztek fel néhány az ó-székely balladákhoz hasonló költeményt. Egy pár év múlva a Kisfaludy-társaság újabb gyűjteményében egy egész csoport ó-székely és ó-magyar balladát vehetett olvasóközönségünk. Valóban Kriza semmivel sem folytathatta és fejezhette volna be méltóbban költői pályáját, mint népköltési gyűjteménye kiadásával. Mint költő és gyűjtő ugyanazon szellemnek áldozott, a magyar újabb költészet szellemének. De vájjon e szellem, ez irány megérdemli-e azt a lelkesülést, amelyet reá pazarlünk? Vájjon az a törekvés, amely a népköltészet alapján nemzetibbé és eredetibbé, természetesbé és elevenebbé óhajtotta varázsolni költészetünket, nem volt-e inkább káros, mint hasznos ? Negyven év óta foly a küzdelem költők és kritikusok között, most talán nyugodtabban ítélhetünk s az árnyoldalak mellett inkább láthatjuk a fényoldalakat is. Sokszor felhozatott, hogy e törekvés elszakít bennünket az európai irányoktól s mintegy nemzetiségünkbe fálaszt. De vájjon nem európai irány-e ez is ? Vájjon Burns a múlt század végén nem a skót népköltészet karjain lépett-e föl és Scott Walter, Moore, sőt bizonyos tekintetben Byron is nem az ő vállain emelkednek-e ? Vájjon Herder nem hirdette-e, hogy csak a népköltészet az eredeti költészet, figyeljetek az összes európai nemzetek népdalaira, ezek a ti mestereitek ! Goethe nem a német népköltészet alapján teremtette-e meg a német dalt és balladát? A francia romantikusok nem hajoltak-e szintén a népköltészethez és Beranger nem az egyszerű chansont emelte-e ódává és elegiává ? És nálunk Kölcsey nem hirdette-e ezelőtt ötven évvel, hogy »a nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni.« Bajza nem örült-e ugyanez időtájt, hogy költőink figyelme a népdalok felé fordul ? Elmúlt száz esztendeje, hogy költészetünk újra föléledt s újabb fejlődésnek indult. Átéltük a francia, klaszikai és német iskola küzdelmeit s a nemzeti irány felé kezdettünk hajolni. Ez iskolák sok uj eszmét, műfajt ültettek át költészetünkbe, kifejtették prosodiánkat, meghonosították a klaszikai és nyugateurópai versalakokat, hajlékonyabbá tették nyelvünket és kiművelték aesthetikai érzékünket. De ha méltánylatunk kíséri e vívmányokat, bizonyára azoktól a költőktől még kevésbbé tagadhatjuk meg ezt, akik nemzeti versidomunkat elméletben és gyakorlatban megalapították és művészivé emelték. Ha bámuljuk Berzsenyit, aki a klaszikai ódát oly magas fokra emelte, még inkább kell bámulnunk Petőfit, aki a magyar dalt megteremtő. Ha örültünk, midőn Kölcsey a német költészetből átültette hozzánk a balladát, üdvözlenünk kell Aranyt, aki a népköltő-