Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)

1878-02-14 / 37. szám

Csütörtök, 1878. február 14. 37. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadó­­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Kriza János emlékezete. (Emlékbeszéd.) Gyulai Páltól. (Vége.) Egy harmadik dal, a­mely talán legkitűnőbb, egy vagdalt székely katona álmodozása, a­mint idegen földön, egy fa árnyában hazájára gondol: Hajh keserű kenyér A katona-kenyér, Véres a karéja Mert festi drága vér. A bele nem puha, De kemény mint a kő, Nem patyolatfehér De barnán sötétlő­. Nem puha, mert földét kemény kard szántotta. Barna, mert tésztáját Égő­ könny áztatta. Szerelmi dalai már sokkal számosabbak s a míg a katona-dalok forrása bizonyos búsongó me­lancholia, emezeké bizonyos könnyed érzelmesség. Rhythmusok nem változatos, de az tárgyak és han­­gulatjok. A székely népélet s az egyszerű szívregé­nyek főbb mozzanatait tárgyazzák : kötődést, a mely gyöngédségből foly, bánatot a mely emelkedik a két­ségbeesésig, hiúságot, melyet a szerelem megnemesít, gúnyt, a melyet fájó szív sugal, de önérzet mérsékel. Naiv érzelmesség és szelíd humor bájosan váltakoz­nak e dalokban, hanem a heves szenvedély sehol sem hallatja hangját. Mintha a költő kerülné vagy nem volna ereje hozzá. Azonban ehelyett, mintegy kárpót­lásul, a kecses érzelmességnek néha meglepő szépsé­geit veszszük, mint például: A kis leány kertjébe ’ Terem ott még sok virág, Rózsát szed a keblibe, De nincs közte lenvirág, Nem tudja a kis szedő, Erzsi szeme lenvirág, Maga legszebb rózsatő, Szelíd égő kék virág. Istenadta kék szeme, Annak vagyok betege, De a kis eperke száj, Meggyógyít, ha szívem fáj. Ily sokat ígérőn kezdte Kriza költői pályáját, de már 1843-ban elhallgatott. Az élet gondjai elvon­ták a költészettől. A szerény jövedelmű egyház pap­jának tanárkodni is kelle és segédkedni a kolozsvári lapok szerkesztői mellett, hogy fentarthassa népesedő családját. Ő maga írja érte alkonyán egyik barátjá­hoz : »Annyira el volt foglalva egész életpályám papi, tanári s újságírói foglalkozással, hogy egészen oda­hagytam volt a költészet tündérországát s most csak mint régi édes álom képeire emlékezem ama bűbájos világban töltött óráimra.« De ezért mindvégig költő maradt, mert nemcsak az a költő, a­ki költeményeket ír, hanem minden ember, a­ki nemesen fogja fel s éli át az életet. A költészet az emberiség közkincse s a költő csak teremtő tehetségben különbözik mástól, de nem egyszersmind érzésben és gondolatban. A költő csak azt fejezi ki művében, a­mit az emberek érez­nek, gondolnak és cselekesznek s nem tudom, melyik több értékű: egy sikerült költői mű-e vagy egy neme­sen átélt élet? A költészet örök forrásai a vallás, hazaszeretet, szerelem és családi élet; e források so­hasem száradtak ki Kriza szivében. Szerette hazáját, átélte örömét, baját és korlátozott hatáskörében híven ápolta érdekeit. Szerette nejét, gyermekeit, boldog családéletet élt s a sors csapásai alatt a vallásban keresett vigaszt. Mint egyházának papja, később püs­pöke, mindig szivén viselte az egyházi és iskolai ügye­ket. Összeköttetésbe hozta, felekezetét az angol és amerikai hitrokonokkal s kivívta szellemi és anyagi támogatásukat. Megalapította a »Keresztyén mag­vető« című első unitárius egyházi és tudományos folyóiratot. És szűk anyagi körülményei között jóté­konyságot is­­ gyakorolt; házához vette koronkint a szegény papok és tanulók leányait nevelés végett s elhelyezte vagy férjhez adta őket. A keresztyén szel­lem és nemes családiasság költészete övezte egyszerű lakát: ime a hallgató költő költeményei, így olvadtak az életbe Kriza költői álmai s midőn 1863-ban kiadta népköltési gyűjteményét, szintén csak ifjúkori vágyát valósítá. Ő elébb hirdette népköltészetünk maradványai összegyűjtésének fon­tosságát, mint a Kisfaludy-társaság s már kész gyűj­teménye volt, midőn Erdélyi János, társaságunk meg­bízásából, gyűjteni kezdett. Még 1843 elején előfize­tési felhívást bocsátott ki a Vadrózsákra, de hiába. A részvétlenség miatt a vállalat abba maradt s a buzgó gyűjtőt más ügyek másfelé vonták. Azon­ban a midőn 1859-ben az erdélyi muzeum-egylet első ülésén néhány napfényre került ó­ székely ballada ol­vastatott fel s az értekező a még ki nem aknázott kincsbányára mutatott, Kriza lelke uj lángra gyűlt. Megemlékezett régi gyűjteményéről s egyszersmind uj gyűjtéshez fogott. Gróf Mikó Imre fölajánlotta a kiadás költségeinek fedezését. Kriza régi gyűjtemé­nyét új adalékokkal gazdagította, gyűjtésre ösztönöz­te székelyföldi barátait és paptársait, utasítást dol­gozott ki számukra, a tanulókkal szintén gyűjtötte sőt nyaranta maga is berándult székelyföldre a szé­kely tájszólás finomabb árnyalatai tanulmányozása végett, így jelent meg egy pár év múlva a Vadró­zsák első kötete. E gyűjtemény mind tartalom, mind szerkesztés tekintetében haladást tanúsított. Erdélyi inkább csak dalokat, balladákat és népmeséket gyűjtött. Kriza a néphagyományok némely mellőzött fajait is felölelte, mint a táncszókat, gyermekdalokat, találós meséket, szólásmódokat s más népsajátságokat. Erdélyi a nép­meséket csak tartalomra közölte hiven s nem egy­szersmind alakra nézve is; Kriza híven igyekezett visszaadni a népi elbeszélő mód sajátságait is ; Erdé­lyi mellőzte a táj­szólást, Kriza visszatükrözte azt a legfinomabb részletekig, sőt a székely tájszólásról egy egész értekezést és tájszótárt csatolt gyűjteményéhez. Egyaránt ki akarta elégíteni a költészet és nyelvészet barátait; nyelvészeink csakugyan nagy méltánylattal fogadták s örömmel használták fel biztos adatait s alapos fejtegetéseit. De bármely becses a gyűjtemény nyelvészeti tekintetben, költői becse még nagyobb. Az ó-székely balladák, a melyeket Kriza részint gyűjte­ményében, részint a különböző folyóiratokban közzé tett, őt egész magyar Percyvé emelik. Valóban az angol püspök balladagyűjteménye nem becsesebb az angoloknak, mint nekünk a magyar unitárius püs­pöké. Oly oldalról mutatta be népköltészetünket erős­nek, a­melyet leggyöngébbnek hittünk. Hogy szép népdalaink vannak, azt régebben is tudtuk . Erdélyi gyűjteménye megjelenése után még inkább meggyőződtünk róla, de népballadai szegény­ségünket nem tagadhattuk. Ismertünk ugyan Kriza előtt is néhány szép népballadát, de azok inkább csak az alföldi szegény legények tragikumát tárgyazták; az ó-székely balladák részint a mesék világába, részint a lovagkorba ragadtak bennünket meg-megérintve történelmi emlékeinket is. A törökkel vívott három­­százados küzdelmünk semmi nyomot nem látszott hagyni népköltészetünkben s ime egy pár ó-székely balladában e küzdelem olynemű költői mozzanatait veszszük, a­melyek a spanyol románcokat, a mór küz­delmeket juttatják eszünkbe. Addig ismert balla­dáinkban hiányzott a fájdalom, a lelkiismeret-furdalás, a kétségbeesés démonizmusa, a subjectív csodás, a balladaköltészet ez eleme, a­mely oly rejtélyes költői szint kölcsönöz e műfajnak; az ó-székely balladák tragikai katasztrófája nem egyszer jelen meg ily alak­ban, sőt a vallásos mysticizmus is megrezdül olykor bennök. E mellett a legtöbbször nem oly lyrai levegő veszi körül őket, mint gyakran alföldi balladáinkat, a­melyekben a körvonalak mintegy elmosódnak ; a cse­­lekvény gyors menete, élénk izgatottsága, a szenve­dély erőszaka hangzik ki belőlök s a fenség bája öm­lik el rajtok, a midőn pedig hosszakra nyúlnak, epikai alakot kezdenek ölteni, mintha egy elveszett nagyobb epikai mű epizódjai volnának. S a költői becsen kivűl irodalomtörténeti beesők is van. Még inkább megerősítik azt a nézetet, hogy költészetünk eredetileg csak arhythmus báját ismerte s minden olyas, mint rím és mérték csak esetlegesek voltak. A rím- és versszaknélküli nyolc és tizenkét szótagú sorok, a melyekkel oly gyakran találkozunk az ó-székely balladákban, legrégibb epikai költemé­nyeink versalakjai lehettek. Ilyenekben énekelhették hegedőseink elveszett eposzainkat, a­melyekről törté­netíróink emlékeznek s hogy azok sokkal költőiebbek lehettek, mint ahogy egy-egy epizódot belőlük rímes krónikásaink fentartottak, mutatja a Szilágyi és Hajmási című ó-székely ballada, a­mely mind aesthetikai mind nyelvi tekintetben felülmúlja a Szendrői Névtelen közlését, pedig ez a jelesebbek egyike. Az ó-székely balladák fölfedezése irodalmunk­ban egész mozgalmat idézett elő,, nemcsak a székely gyűjtőket sarkalta nagyobb tevékenységre, hanem a magyarországiakat is. S ime az elhagyottabb vidéke­ken itt is fedeztek fel néhány az ó-székely balladák­hoz hasonló költeményt. Egy pár év múlva a Kis­faludy-társaság újabb gyűjteményében egy egész cso­port ó-székely és ó-magyar balladát vehetett olvasó­­közönségünk. Valóban Kriza semmivel sem folytathatta és fejezhette volna be méltóbban költői pályáját, mint népköltési gyűjteménye kiadásával. Mint költő és gyűjtő ugyanazon szellemnek áldozott, a magyar újabb költészet szellemének. De vájjon e szellem, ez irány megérdemli-e azt a lelkesülést, a­melyet reá pazar­­lünk? Vájjon az a törekvés, amely a népköltészet alapján nemzetibbé és eredetibbé, természetesbé és elevenebbé óhajtotta varázsolni költészetünket, nem volt-e inkább káros, mint hasznos ? Negyven év óta foly a küzdelem költők és kritikusok között, most ta­lán nyugodtabban ítélhetünk s az árnyoldalak mel­lett inkább láthatjuk a fényoldalakat is. Sokszor fel­hozatott, hogy e törekvés elszakít bennünket az euró­pai irányoktól s mintegy nemzetiségünkbe fálaszt. De vájjon nem európai irány-e ez is ? Vájjon Burns a múlt század végén nem a skót népköltészet karjain lépett-e föl és Scott Walter, Moore, sőt bizonyos tekintetben Byron is nem az ő vállain emelkednek-e ? Vájjon Her­der nem hirdette-e, hogy csak a népköltészet az eredeti költészet, figyeljetek az összes európai nemzetek népda­laira, ezek a ti mestereitek ! Goethe nem a német nép­­költészet alapján teremtette-e meg a német dalt és balladát? A francia romantikusok nem hajoltak-e szintén a népköltészethez és Beranger nem az egyszerű chansont emelte-e ódává és elegiává ? És nálunk Köl­csey nem hirdette-e ezelőtt ötven évvel, hogy »a nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyo­mozni.« Bajza nem örült-e ugyanez időtájt, hogy köl­tőink figyelme a népdalok felé fordul ? Elmúlt száz esztendeje, hogy költészetünk újra föléledt s újabb fejlődésnek indult. Átéltük a francia, klaszikai és német iskola küzdelmeit s a nemzeti irány felé kezdettünk hajolni. Ez iskolák sok uj esz­mét, műfajt ültettek át költészetünkbe, kifejtették prosodiánkat, meghonosították a klaszikai és nyugat­európai vers­alakokat, hajlékonyabbá tették nyel­vünket és kiművelték aesthetikai érzékünket. De ha méltánylatunk kíséri e vívmányokat, bizonyára azoktól a költőktől még kevésbbé tagadhatjuk meg ezt, a­kik nemzeti versidomunkat elméletben és gya­korlatban megalapították és művészivé emelték. Ha bámuljuk Berzsenyit, a­ki a klaszikai ódát oly magas fokra emelte, még inkább kell bámulnunk Petőfit, a­ki a magyar dalt megteremtő. Ha örültünk, midőn Kölcsey a német költészetből átültette hozzánk a balladát, üdvözlenünk kell Aranyt, a­ki a népköltő-

Next