Fővárosi Lapok 1878. március (50-75. szám)

1878-03-23 / 69. szám

Szombat, 1878. március 23. 69. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre.............................8 frt. Negyedévre .... * • 4. „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ áprili júniusi évnegyedére felhívjuk mindazok figyelmét, kiknek előfizetése már­cius végén lejár. Vadnai Károly, a lap szer­kesztője,­ Tóth Kálmán, a tulajdonos,elkövetnek mindent, hogy — jeles munkatársaik segélyével — folyvást oly napi közlönyt nyújtsanak, mely kielégítse, érdekelje a művelt közönséget. Az »Athenaeum« társulat pedig a »Főv. Lapok« csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik. Előfizetési ár év­negyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A posta­­utalványok és pénzes levelek e cica alatt küldendők: „A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapesten.“ A vén lány emlékei. (Beszély.) Írta Gyarmathy Zsigáné. (Folytatás.) Midőn átléptem a sövényen, megragadó szép­nek tetszett a kert, pedig semmi sem volt egyéb ott, mint régi, görnyedt gyümölcsfák, fehér virággal bo­rítva és zöld gyep. A gyönge szellő érintésére az al­mafa virágai, mint nagy fehér pillék röpkedtek szét; oda futottam, hadd szálljanak ruhámra és kalapomra; aztán midőn lehajoltam a vén fák tövéhez, ibolyát szedni, úgy ügyeltem, nehogy szétrázzam szép kis fehér virágaimat. A kertből az udvarra léptem s azon keresztül az utcára; ott, a faragványos cifra utcaajtófélhez dőlve állt a telek fiatal asszonya, a »szép Kati.« A­mint meglátott, elkapta kezemet és minden tiltakozásom dacára megcsókolta. — Az isten hozta, drága kedves Atala kisasz­­szony! Csakhogy már szerencsésen hazaérkeztek egy­szer, mert jó ideje annak, hogy várják. — Vártak rám, édes Kati? Ennek igazán ör­­vendek! — Már hogyne vártuk volna! Mióta megtud­tam az öreg kocsistól, hogy jön a kisasszony, nincs nekem azóta nyugtom. Biz isten, úgy látok-futok, mintha az eszemet keresném ! Aztán egész délután itt az utcán álldogálok, mint a csóva a vetés között. — Miért áll itt, édes Kati ? — Hát azért a szerencséért, hogy a falunkból én láthassam meg legelébb a mi kisasszonyunkat, mert hiába hagyott itt bennünket, még sincs nekünk más kisasszonyunk és nem is lesz soha! Mily kevéssel boldog lehet az ember! Engem ez egyszerű szavak,­­melyekből úgy kitűnt az igaz von­zalom , milyen boldoggá tettek! Hálásan tekinttem a szép, élénk menyecskére s megszorítottam a kezét. — Köszönöm jóságát, édes Kati, nagy örömet okoz nekem ez a szívesség; higgye el, én is igen gyak­ran gondoltam mindnyájukra és nagyon vágytam a kis falunk után. Hát a férje, hogy érzi magát ? — Hogy az isten is áldja meg a lelkét, be tud az ember szive körül járni! Jól van biz­e­delme, épen ma választották meg kisbirónak, mert hát az én uram nemcsak szép ember, de esze is van ám! — És a szép menyecske piros arca még jobban kigyult és tüzes szemében büszke öröm villant föl. — Hát a kis keresztlányom nagy-e már? Jól emlékszem rá, hogy épen elindulásom előtti napon tartottam a keresztvízre s annak már három éve múlt az őszszel. — Mindjárt kihozom a lelkemet, de előbb . . . no szégyelem is megmondani, mert tudom, van az udvarban elég ... és nem is azért. . . csak épen a megemlékezésért nagyon jól esnék az uramnak is, ha Atala kisasszony elfogadná. — Ekkor le­hajolt és egy kis báránykát, melyet előbb oly óvatosan takar­gatott ruhájával, hogy észre sem vettem, fölemelt. — Ha nem veszi rész néven, ezt a kisasszony­nak szántam ; már két napja töröm rajta a fejemet,­­ hogy mivel várjam haza ? Kötöttem vagy három bokrétát, de el is hánytam, mert csak mezei virá­gokból voltak; fogtam két szép bóbitás tércét, de gondoltam, sokkal szebbek az udvaron azok a nagy angliás tyúkok, és elbocsátottam. Törtem magamat, hogy mit tudjak kigondolni s töprenkedésemben így szólok az uramhoz: »Halljakend Jancsikám, holnap megérkezik a mi kisasszonyunk, a kis Kati kereszt­anyja, és én nem tudom eltalálni, hogy mivel mutas­sam ki örömömet, csak nem mehetek eléje üres kézzel, mintha nem is vártuk volna jöttét!« Alig végeztem el szavaimat, mikor a mi okos kis lányunk oda kiált: — Ezt ni! — Isten bizony — mondta az apja — igaza van a gyermeknek, hiszen semmit sem adhatnánk, mi kedvesebb lenne előttünk, mint a kis lányunk báránya. —Azért hát elhoztam, fogadja kisasszony szí­vességgel. Nagyon szivemhez szólt e fogadtatás. Mély há­lát éreztem, hogy kedves falvnkban ilyen szivekre találtam. Átöleltem a szép menyecskét, megköszön­tem jóságát és kértem, hogy a kis bárányt adja át keresztlányomnak, mert sajnálnám megfosztani tőle. A menyecske hirtelen, szó nélkül eltűnt, én lehajol­tam a kis bárányhoz, megsimogattam fehér puha gyapját s midőn fel akartam állani, nyakamat átfogta valaki, feltekintettem s magam előtt láttam a legszebb gyermeket, kit valaha kis piros csizmába és pirossal kivarrt hófehér ingecskébe bujtattak. Elragadtatva szorítottam magamhoz, aztán letettem, hogy jobban gyönyörködhessem benne. — Oh, kedves kis keresztlányom, milyen szép vagy! Hisz ilyen szép még az édes­anyád sem le­hetett. — Bizony nem ! Mert a gyermek nem hozzám, de a falu legszebb emberéhez, az én uramhoz ha­sonlít. Szerelem és büszkeség csengett ki hangjából, rátekintettem és szemében újra ott csillámlott az a tűz. Milyen boldogság lehet egy férfit így szeretni! Hát én miért nem szeretek még senkit ? Hisz e menyecske kevéssel korosabb, mint én. — Mily gon­dolatok ezek! A csöndesen lefelé jövő szekér el is za­varta különös gondolatomat, hirtelen felkaptam a szép gyermeket, összevissza csókoltam és elbúcsúztam az anyától s gyorsan indultam a megállótt fogathoz. A kis­lány megfogta ruhámat s kedves gyermek­ kiej­tésével kiáltotta, hogy vigyem a kis bárányomat. — Nem vehetem el tőled, kedves kis kereszt­lányom, csak maradjon nálad és játszál vele to­vább. Nem vehetem el tőled, hisz te is szereted! — Hát szeresse maga is! Ez olyan szó volt, a­mi lefegyverezett és szí­vemet, — nem tudom miért — úgy megkapta, hogy alig tudtam e szavakat kimondani. — Igen, igen, na­gyon fogom őt is és titeket is szeretni! Aztán át­vettem a báránykát, karjaim közé szorítottam és fel­szálltam a kocsira. Oh, mily bohó gyermek voltam én — gondol­tam megérkezésem estéjén, midőn aludni tértem szo­bámba , — miért távoztam hazulról ? Miért kínoz­tam magamat három évig ? Most már látom, hogy gyermekes önkínzás volt az egész, hisz csak rajtam múlt minden ; lám, ha levetkőztem tartózkodásomat és bizalmas nyájassággal közeledtem mamához, ő is szíves volt hozzám annyira, hogy együtt Simogattuk és dicsértük Flórát; sőt midőn azt súgtam fülébe, hogy Flórából a legszebb lány lett, kit valaha láttam, mosolyogva mondta: »Ugy­e?« S még mégis csó­kolta homlokomat. Ezt az édesanyai csókot nem is fogom feledni soha! És milyen kedves volt a kis Flóra! Most is, ahogy szobájából távozni akartam, kétszer hívott visz­­sza, kétszer hajtotta gyönyörű fejecskéjét mellemre és isten tudja hányszor elmondta: mennyire boldog, mint imádja jegyesét, ki holnap haza érkezik s kit alig várja már, hogy bemutathasson nekem. Oly boldog voltam ez este, alig birtam túláradó érzelmeimmel. A kis ibolyabokrétát levettem mel­lemről s mielőtt vízbe tettem, százszor is megcsókol­tam. Pár perc múlva kedves illatot terjesztett a fel­­frisült kis bokréta s azóta valahányszor ibolya-illa­tot érzek, mindig ez est áll előttem egész varázsával: ott látom magamat, mint boldog reményekkel teli tizenkilencéves lányt, dobogó szívvel fel s alá járni a kis fehérfüggönyös kék szobában, minden pillanat­ban kitekintve a nyitott ablakon ; látom a szép tájat, mely tavaszi fehérvirágos díszében oly bájoló volt; látom a szegény kis éji pilléket, a­mint beszállnak a nyitott ablakon és körülröpdösik a lámpát, melynek világát a kertből jövő illatos szellő meg-meglobbant­­ja; aztán látom a boldog fiatal lányt, hálás szívvel leborulni rég nélkülözött fehér ágyacskájára s ott fé­lig ébren, félig alva, igen, igen boldog, de soha sem teljesült álmokat látva. (Folyt, köv.) A letört rózsa. (Elbeszélés.) Gróf Ballestrem Euphemiától. (Folytatás.) Voinesco azonnal gazdagon megajándékozta a »hű szolgát,« s reggelig töprengve, magába mélyedve vesztegelt szobájában; aztán, mint rendesen, Verával és Feodórával reggelizett. A nővérek ezúttal is ép úgy viselték magokat előtte, mint máskor. Feodóra töltötte a mokkát az ezüst kannából a csészékbe s odanyujtá azokat Voi­­nesconak és Verának. — íme ott egy sas röpül a légben, — szólt Grigor az ablakra mutatva s a nővérek a lég kirá­lyára bámultak föl, ennek hatalmas szárnycsapásait szemlélve, mialatt a herceg hirtelen három vagy négy piciny vörös golyót vetett a Feodóra csészéjébe. Megitták az illatos kávét s Feodóra egy haj­tásra hörpentette ki kis csészéjét, — ekkor visszaha­­nyatlott s görcsös idegességgel kapott kezével a mel­léhez. — Méreg, — nyöszörgött, — Vera, ő megmér­gezett engem — én meghalok. Isten irgalmazzon sze­gény lelkemnek — S mielőtt Vera odafuthatott, Feodóra a talajra rogyott — élettelen, dermedten, meghalva Vera fölsikoltott s szegény nővére holttestére borúit; de nem szökött köny a szemébe, mint égető láng szorult vissza agyába e jótékony nedv, nem nyer­hetve utat a kitörésre, — a fájdalom szerfölött nagy volt. Végre néhány kínos perc után fölemelkedett, merev szemmel, sápadtan; vonásai megkövülteknek látszottak — mintha márványból lettek volna fa­ragva. — Grigor, ez a te műved! — szólt komoran, hidegen. — Ő téged el akart szöktetni s leghívebb cselédemet akarta kötelességéről való megfeledke­­zésre csábítani s az igazságszolgáltatást ellenem ingerelni — ime most megkapta jutalmát. — Ép oly hazug vagy, mint Danilo, — nem ő csábítgatta Danilót, hanem ez kívánta kezét körül, ha minket sikerül megszöktetnie. — Vera, te valótlant beszélsz! — dörgött a herceg. — Soha sem hazudtam, — válaszolt büszkén a hercegné. A herceg visszatántorodott, mintha villám érte volna. — Vera, Vera, meg tudsz-e nekem bocsá­tani? — Soha, — viszontá ez hidegen. — E bor­zasztó gyilkos tett szivemnek minden gyöngédebb

Next