Fővárosi Lapok 1878. március (50-75. szám)
1878-03-23 / 69. szám
Szombat, 1878. március 23. 69. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre.............................8 frt. Negyedévre .... * • 4. „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ áprili júniusi évnegyedére felhívjuk mindazok figyelmét, kiknek előfizetése március végén lejár. Vadnai Károly, a lap szerkesztője, Tóth Kálmán, a tulajdonos,elkövetnek mindent, hogy — jeles munkatársaik segélyével — folyvást oly napi közlönyt nyújtsanak, mely kielégítse, érdekelje a művelt közönséget. Az »Athenaeum« társulat pedig a »Főv. Lapok« csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cica alatt küldendők: „A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapesten.“ A vén lány emlékei. (Beszély.) Írta Gyarmathy Zsigáné. (Folytatás.) Midőn átléptem a sövényen, megragadó szépnek tetszett a kert, pedig semmi sem volt egyéb ott, mint régi, görnyedt gyümölcsfák, fehér virággal borítva és zöld gyep. A gyönge szellő érintésére az almafa virágai, mint nagy fehér pillék röpkedtek szét; oda futottam, hadd szálljanak ruhámra és kalapomra; aztán midőn lehajoltam a vén fák tövéhez, ibolyát szedni, úgy ügyeltem, nehogy szétrázzam szép kis fehér virágaimat. A kertből az udvarra léptem s azon keresztül az utcára; ott, a faragványos cifra utcaajtófélhez dőlve állt a telek fiatal asszonya, a »szép Kati.« Amint meglátott, elkapta kezemet és minden tiltakozásom dacára megcsókolta. — Az isten hozta, drága kedves Atala kisaszszony! Csakhogy már szerencsésen hazaérkeztek egyszer, mert jó ideje annak, hogy várják. — Vártak rám, édes Kati? Ennek igazán örvendek! — Már hogyne vártuk volna! Mióta megtudtam az öreg kocsistól, hogy jön a kisasszony, nincs nekem azóta nyugtom. Biz isten, úgy látok-futok, mintha az eszemet keresném ! Aztán egész délután itt az utcán álldogálok, mint a csóva a vetés között. — Miért áll itt, édes Kati ? — Hát azért a szerencséért, hogy a falunkból én láthassam meg legelébb a mi kisasszonyunkat, mert hiába hagyott itt bennünket, még sincs nekünk más kisasszonyunk és nem is lesz soha! Mily kevéssel boldog lehet az ember! Engem ez egyszerű szavak,melyekből úgy kitűnt az igaz vonzalom , milyen boldoggá tettek! Hálásan tekinttem a szép, élénk menyecskére s megszorítottam a kezét. — Köszönöm jóságát, édes Kati, nagy örömet okoz nekem ez a szívesség; higgye el, én is igen gyakran gondoltam mindnyájukra és nagyon vágytam a kis falunk után. Hát a férje, hogy érzi magát ? — Hogy az isten is áldja meg a lelkét, be tud az ember szive körül járni! Jól van bizedelme, épen ma választották meg kisbirónak, mert hát az én uram nemcsak szép ember, de esze is van ám! — És a szép menyecske piros arca még jobban kigyult és tüzes szemében büszke öröm villant föl. — Hát a kis keresztlányom nagy-e már? Jól emlékszem rá, hogy épen elindulásom előtti napon tartottam a keresztvízre s annak már három éve múlt az őszszel. — Mindjárt kihozom a lelkemet, de előbb . . . no szégyelem is megmondani, mert tudom, van az udvarban elég ... és nem is azért. . . csak épen a megemlékezésért nagyon jól esnék az uramnak is, ha Atala kisasszony elfogadná. — Ekkor lehajolt és egy kis báránykát, melyet előbb oly óvatosan takargatott ruhájával, hogy észre sem vettem, fölemelt. — Ha nem veszi rész néven, ezt a kisasszonynak szántam ; már két napja töröm rajta a fejemet, hogy mivel várjam haza ? Kötöttem vagy három bokrétát, de el is hánytam, mert csak mezei virágokból voltak; fogtam két szép bóbitás tércét, de gondoltam, sokkal szebbek az udvaron azok a nagy angliás tyúkok, és elbocsátottam. Törtem magamat, hogy mit tudjak kigondolni s töprenkedésemben így szólok az uramhoz: »Halljakend Jancsikám, holnap megérkezik a mi kisasszonyunk, a kis Kati keresztanyja, és én nem tudom eltalálni, hogy mivel mutassam ki örömömet, csak nem mehetek eléje üres kézzel, mintha nem is vártuk volna jöttét!« Alig végeztem el szavaimat, mikor a mi okos kis lányunk oda kiált: — Ezt ni! — Isten bizony — mondta az apja — igaza van a gyermeknek, hiszen semmit sem adhatnánk, mi kedvesebb lenne előttünk, mint a kis lányunk báránya. —Azért hát elhoztam, fogadja kisasszony szívességgel. Nagyon szivemhez szólt e fogadtatás. Mély hálát éreztem, hogy kedves falvnkban ilyen szivekre találtam. Átöleltem a szép menyecskét, megköszöntem jóságát és kértem, hogy a kis bárányt adja át keresztlányomnak, mert sajnálnám megfosztani tőle. A menyecske hirtelen, szó nélkül eltűnt, én lehajoltam a kis bárányhoz, megsimogattam fehér puha gyapját s midőn fel akartam állani, nyakamat átfogta valaki, feltekintettem s magam előtt láttam a legszebb gyermeket, kit valaha kis piros csizmába és pirossal kivarrt hófehér ingecskébe bujtattak. Elragadtatva szorítottam magamhoz, aztán letettem, hogy jobban gyönyörködhessem benne. — Oh, kedves kis keresztlányom, milyen szép vagy! Hisz ilyen szép még az édesanyád sem lehetett. — Bizony nem ! Mert a gyermek nem hozzám, de a falu legszebb emberéhez, az én uramhoz hasonlít. Szerelem és büszkeség csengett ki hangjából, rátekintettem és szemében újra ott csillámlott az a tűz. Milyen boldogság lehet egy férfit így szeretni! Hát én miért nem szeretek még senkit ? Hisz e menyecske kevéssel korosabb, mint én. — Mily gondolatok ezek! A csöndesen lefelé jövő szekér el is zavarta különös gondolatomat, hirtelen felkaptam a szép gyermeket, összevissza csókoltam és elbúcsúztam az anyától s gyorsan indultam a megállótt fogathoz. A kislány megfogta ruhámat s kedves gyermek kiejtésével kiáltotta, hogy vigyem a kis bárányomat. — Nem vehetem el tőled, kedves kis keresztlányom, csak maradjon nálad és játszál vele tovább. Nem vehetem el tőled, hisz te is szereted! — Hát szeresse maga is! Ez olyan szó volt, ami lefegyverezett és szívemet, — nem tudom miért — úgy megkapta, hogy alig tudtam e szavakat kimondani. — Igen, igen, nagyon fogom őt is és titeket is szeretni! Aztán átvettem a báránykát, karjaim közé szorítottam és felszálltam a kocsira. Oh, mily bohó gyermek voltam én — gondoltam megérkezésem estéjén, midőn aludni tértem szobámba , — miért távoztam hazulról ? Miért kínoztam magamat három évig ? Most már látom, hogy gyermekes önkínzás volt az egész, hisz csak rajtam múlt minden ; lám, ha levetkőztem tartózkodásomat és bizalmas nyájassággal közeledtem mamához, ő is szíves volt hozzám annyira, hogy együtt Simogattuk és dicsértük Flórát; sőt midőn azt súgtam fülébe, hogy Flórából a legszebb lány lett, kit valaha láttam, mosolyogva mondta: »Ugye?« S még mégis csókolta homlokomat. Ezt az édesanyai csókot nem is fogom feledni soha! És milyen kedves volt a kis Flóra! Most is, ahogy szobájából távozni akartam, kétszer hívott viszsza, kétszer hajtotta gyönyörű fejecskéjét mellemre és isten tudja hányszor elmondta: mennyire boldog, mint imádja jegyesét, ki holnap haza érkezik s kit alig várja már, hogy bemutathasson nekem. Oly boldog voltam ez este, alig birtam túláradó érzelmeimmel. A kis ibolyabokrétát levettem mellemről s mielőtt vízbe tettem, százszor is megcsókoltam. Pár perc múlva kedves illatot terjesztett a felfrisült kis bokréta s azóta valahányszor ibolya-illatot érzek, mindig ez est áll előttem egész varázsával: ott látom magamat, mint boldog reményekkel teli tizenkilencéves lányt, dobogó szívvel fel s alá járni a kis fehérfüggönyös kék szobában, minden pillanatban kitekintve a nyitott ablakon ; látom a szép tájat, mely tavaszi fehérvirágos díszében oly bájoló volt; látom a szegény kis éji pilléket, amint beszállnak a nyitott ablakon és körülröpdösik a lámpát, melynek világát a kertből jövő illatos szellő meg-meglobbantja; aztán látom a boldog fiatal lányt, hálás szívvel leborulni rég nélkülözött fehér ágyacskájára s ott félig ébren, félig alva, igen, igen boldog, de soha sem teljesült álmokat látva. (Folyt, köv.) A letört rózsa. (Elbeszélés.) Gróf Ballestrem Euphemiától. (Folytatás.) Voinesco azonnal gazdagon megajándékozta a »hű szolgát,« s reggelig töprengve, magába mélyedve vesztegelt szobájában; aztán, mint rendesen, Verával és Feodórával reggelizett. A nővérek ezúttal is ép úgy viselték magokat előtte, mint máskor. Feodóra töltötte a mokkát az ezüst kannából a csészékbe s odanyujtá azokat Voinesconak és Verának. — íme ott egy sas röpül a légben, — szólt Grigor az ablakra mutatva s a nővérek a lég királyára bámultak föl, ennek hatalmas szárnycsapásait szemlélve, mialatt a herceg hirtelen három vagy négy piciny vörös golyót vetett a Feodóra csészéjébe. Megitták az illatos kávét s Feodóra egy hajtásra hörpentette ki kis csészéjét, — ekkor visszahanyatlott s görcsös idegességgel kapott kezével a melléhez. — Méreg, — nyöszörgött, — Vera, ő megmérgezett engem — én meghalok. Isten irgalmazzon szegény lelkemnek — S mielőtt Vera odafuthatott, Feodóra a talajra rogyott — élettelen, dermedten, meghalva Vera fölsikoltott s szegény nővére holttestére borúit; de nem szökött köny a szemébe, mint égető láng szorult vissza agyába e jótékony nedv, nem nyerhetve utat a kitörésre, — a fájdalom szerfölött nagy volt. Végre néhány kínos perc után fölemelkedett, merev szemmel, sápadtan; vonásai megkövülteknek látszottak — mintha márványból lettek volna faragva. — Grigor, ez a te műved! — szólt komoran, hidegen. — Ő téged el akart szöktetni s leghívebb cselédemet akarta kötelességéről való megfeledkezésre csábítani s az igazságszolgáltatást ellenem ingerelni — ime most megkapta jutalmát. — Ép oly hazug vagy, mint Danilo, — nem ő csábítgatta Danilót, hanem ez kívánta kezét körül, ha minket sikerül megszöktetnie. — Vera, te valótlant beszélsz! — dörgött a herceg. — Soha sem hazudtam, — válaszolt büszkén a hercegné. A herceg visszatántorodott, mintha villám érte volna. — Vera, Vera, meg tudsz-e nekem bocsátani? — Soha, — viszontá ez hidegen. — E borzasztó gyilkos tett szivemnek minden gyöngédebb