Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)
1878-09-12 / 209. szám
Csütörtök, 1878. szeptember 12. 209. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót- utcs. 43. sz. földszint. Előfizetési díj: félévrel , • • • tírt Negyedébe.......................* n Megjelenik ki ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A játszótárs. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Vége.) Hanem azért szívesen hallja, ha a régi udvarlói és az újak, — mert még mindig akadnak újak is, hízelegve magasztalják bájait. Oh, istenem, hiszen mi egyéb vigasztalása lehetne egy boldogtalan özvegy asszonynak, ki elvesztette egyetlen fiát? Gaston talán azt gondolja, hogy lehetne még más vigasztalása is, ott a viruló szép leány, de Gaston csak gyermek, aki nem ért az ilyenekhez, másnak mindenkinek elég volna egyszer látni az anyát és a leányt, a mint most hosszú távollét után újra találkoznak s a mint az anya bizalmatlan, csaknem azt mondhatni irigy pillantással méregeti leánya kifejlett szépségét, mintha vetélytársát látná maga előtt. Leánya arcáról aztán a tükörbe száll pillantása, hol egy nagyon kifestett arcot lát, melyen alig lehet már eltitkolni a redőket s melynek szemeit mélyen beesett sötét gyűrűk veszik körül s úgy látszik neki, mintha a kármin festék sem bírná visszaadni a fonynyadt, színehagyott ajknak régi, üde pirosságát. Oh! talán másoknak is úgy látszik az. S erre a gondolatra oly boldogtalannak érzi magát ő nagysága, hogy igazán nem óhajt már semmit, csak lefeküdni a sírba kisfia mellé. Hanem midőn kissé lecsilapodik, tompa, üres agyában megint megjelennek a gyermekes hiú gondolatok s megint kisérteni kezd ott a barnavörös fiak az aranyos gombokkal. — Nem tennének ellenvetést a fiúnak rokonai ? — kérdezi a társalgónőt. Sajátkép teljesen képtelenségnek tartja ugyan, hogy valaki ellenvetést merjen tenni az ő akarata ellen s nem is azért kérdezi, mintha azt hinné, hanem mert neki magának vannak még mindig némi titkos ellenvetései, melyeket szeretne másokra ráfogni. A társalgónő, a hű lélek tökéletesen meg is érti úrnője szándékát s megnyugtatja őt. Micsoda ellenvetésük lehetne a rokonoknak ? Kik azok a rokonok ? Mifélék ? Örülni fognak, megtisztelve érzendik magukat. O nagysága kegyesen bólint fejével. —’Mi is volt a Gaston anyja? — Egy szegény köszörűs özvegye, nagysád. — Igaz . . . igaz. Ő nagysága hallotta már, de elfelejtette s valószínű, hogy nemsokára megint elfelejti. Valami különösen erős emlékező tehetséggel azelőtt sem dicsekedhetett ő nagysága; most, mióta az a súlyos csapás érte, még kevésbbé. E pillanatban azonban tudja, hogy a fiúnak az apja szegény köszörűs volt s az elég. — Rendelje ide, kérem holnapra a szabót, — utasítja ő nagysága a társalgónőt. Másnap eljön a szabó és mértéket vesz. Gaston még akkor sem tudja, hogy mi történik, a társalgónő csupán annyit mondott neki, hogy ő nagysága kegyesen elhatározta, hogy megtartja őt továbbra is, hanem az asztalnál, hol ő nagysága ebédel, már nem terítnek többé számára s a konyhában kell ebédelnie a többi cselédséggel, hol Péter, kinek felügyeletére bízatott különösen, pártfogói arccal, a többiek gúnyosan fogadják. A fiúnak arca ég és egész teste reszket, de nincs a kitől felvilágosítást merne kérni. Nem tudja, mit vétett s miért alázzák meg így? Kis szobáját azonban mégis meghagyták neki s ott kedvére zokoghat, a nélkül hogy látná, hallaná valaki. Úgy alszik el hosszú lázas izgatottság után, mikor már éjfél rég elmúlt. ■i Korán reggel, amint fölnyitó szemét, Péter áll előtte. — Nem kell olyan lustának lenni, fiacskám, — szól a pártfogó, barátságosan megveregetve a fiú vállát. — ő nagysága a fris legényeket szereti. Gastonnak arcába szökik a vér. Ez a hang!... ez a beszéd!... mióta bátorkodnak így beszélni vele a cselédek. — Csak hamar! hamar! — sürgeti Péter. Gaston hamar felöltözik, de arca folyvást ég a belső tűztől, a fájdalomtól, a szégyentől, a haragtól. Mit akarnak vele? Megtudja, hogy mit akarnak. A pártfogó Péter beavatja őt jövő teendőibe. A fiú egy darabig sötét, komor arccal hallgat, mintha még mindig hihetetlennek tartaná, amit lát, hall, pedig most már mindenfelől hallja, a cselédek nyilván beszélnek róla. Gastonnak kitörnek könyei, hevesen szakítá ki magát az őt visszatartani akaró Péter kezei közül s a kisasszonyhoz rohan. — Mit akarnak velem ! . .. Az istenért! mit akarnak velem ? A társalgónő megdöbben, amint e lázas, lángoló, lihegő arcra, e kétségbeesetten villogó szemekbe pillant. Szinte megbánja a jó tanácsot, melyet ő nagyságának adott; de most már késő, nem változtathatni azon, ő nagyságának egészen rögeszméjévé vált a barnavörös frak s a zsemlyeszínű kurta hugyogó, és Gastonnak nem tanácsolhat egyebet a kisasszony, mint azt, hogy engedelmesen vesse alá magát jótevőnője akaratának. — Hiszen ő nagysága csak javadat akarja s meglátod, hogy nem lesz rossz dolgod nála, — biztatja a fiút a társalgónő. De a fiú oly lázasan támad föl ama gondolat ellen, hogy iassá legyen, hogy a társalgónő valóban nem tudja, mit mondjon lecsilapítására s minthogy a rábeszélés nem használ, fenyegetéshez folyamodik. Hiszen majd megtörik ők ezt a nyakasságot, majd, majd! A fiú reszketve feleli, hogy inkább a Dunába ugrik, mintsem felöltse a libériát. A társalgónő a legnagyobb zavarban érdekel. Ő nagyságának nem mer szólni a fiú engedetlenségéről s Péternek is azt az utasítást adja, hogy nem kell mindjárt keményen fogni a fiút, hadd szokjék lassan kint új hivatásához. Pár napig hát nem is bolygatják a fiút, hanem akkor megérkezik a gyönyörű bérruha: a barnavörös frak az aranyos gombokkal s a kurta bársony hugyogó. Azt föl kell próbálni, be kell mutatni ő nagyságának. A fiú ellenszegül. Nem, nem, inkább meghal, de nem fog abba a ruhába öltözni. A kisasszony szívére akar hatni az engedetlennek, fölsorolja ő nagyságának minden jótéteményét, mily kegyes volt Gaston iránt mindig ő nagysága, mily nagylelkűen segítette Gastonnak távollévő anyját és testvéreit, kik ő nagysága kegyessége nélkül bizonyosan éhen haltak volna meg ott hegyeik közt. Anyja nevének említésére a fiú megrázkódik, a társalgónő láthatja, hogy az nem tévesztette el a hatást, hanem valami más hatalmas befolyás küzd a fiú lelkében, mely a buzgó kisasszony minden törekvését meghiúsítással fenyegeti, valami láthatatlan, titkos befolyás, melyet egy ifjú leány képe gyakorol Gastonra. — Nem, nem, — susogja, mintha ama láthatatlan ifjú leánynak felelne, — nem fogom lealázni magamat! Nem, a szép büszke leány nem fogja őt soha ez öltözetben látni. Hiába emlegeti a társalgónő a hálát, melylyel Gaston ő nagyságának tartozik, hiába fenyegeti, hogy ő nagysága levonja róla pártfogó kezét s akkor nem könyörül meg senki rajta. Ínség, nyomor, éhhalál vár reá. — Haljak hát meg éhen! — kiált a fiú dacosan. Péter azt hiszi, hogy a nádpálca minden szónál többet használna s jobban megértetné a fiúval kötelességét ; de a kisasszony még várni akar. Holnapig még időt enged a makacs fiúnak a meggondolásra. Hanem azon éjjel a fiú elszökött. Péter még most is azt véli ugyan, hogy a szökevényeket könnyű befogatni s a nádpálca nem mulasztja el üdvös hatását az ilyen makacs fickókra, de a társalgónő nem mer ily fontos lépést tenni ő nagysága tudta nélkül, ő nagysága pedig egyenesen eltilt minden további üldözést. — Hagyják a hálátlant, — szól nagylelkűen, — nem akarom tudni, hol van, nem akarom tudni, mit csinál; reám nézve nem létezik. Még valamit mormol ő nagysága a kígyóról, kit keblén melengetett, hanem hát ő nagysága tudja már, hogy ez szokott lenni a köszönet az ilyen közönséges dibdált nép részéről. Többé aztán soha sem említi ő nagysága azt a hálátlan kígyót, sőt még akkor sem veszi észre, midőn sok idő múlva egyszer egy rongyos fiúval találkoznak az utcán, ki a járókelőktől kéreget, hanem ő nagysága közeledtére egy mellékutcába oson. A társalgónő, a hű lélek, ő nagyságára pillant s rögtön megtudja, hogy mi a kötelessége. Ő sem veszi észre a rongyos fiút, — reájuk nézve nem létezik az. Az emberek sokasága pedig tovább hömpölyög, mint a folyó habjai és senki sem törődik vele, hogy egy idegen, elhagyott árva fiú fönt úszik-e vagy lent az emberiség nagy árjában s hogy meddig viszik és mikor merül alá. Sárga rózsák. Karl Alfonz rajza. (Vége.) — Oh, nagybátyám, ha még ismerné lelkét! — Ismerem. Találsz viszontszerelemre ?, amint ifjúságomban mondták. Most is így fejezitek ki ? — Kedves nagybátyám, még nem tudom. — Micsoda, még nem tudod, te méltatlan unokaöcs ? Mindig házukhoz jársz és még sem tudod, szeret-e ? — Azt sem tudja, hogy szeretem! — Ami ezt illeti, tévedsz, szép öcsém, vagy nem értesz hozzá. Negyedórával előbb tudta, mint te. — Nagybátyám, csak azt tudom, hogy ha Noémit nem vehetem nőül, megölöm magamat. — Oh, oh! szép öcsém, nagyon valószínű, hogy soha sem lesz a tiéd. Atyád gazdagabb az övénél. Nem adja oda fiát. — Akkor tudni fogom, mi lesz kötelességem. — Meglássuk ! Ne bolondozz. Figyelj rám. — Figyelek, nagybátyám. — Először is, húsz évvel nem nősülhetsz! — Miért ne, nagybátyám ? — Mert nem akarom, és e házasság az én segítségem nélkül nem fog létre jönni. — Édes kedves bácsikám! — Ha a leány szeret és megígéri, hogy három évig vár . . . — Három évig, nagybátyám! — Ne ellenkezzél, vagy négyre emelem. Ha tehát megígéri, hogy három évig vár, elmegysz az ezredhez, de nem Clermontba. Olyan ezredbe lépsz, mely közel van Parishoz, hová a várt pillanatig minden három hónapban ellátogatsz.