Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)

1878-09-12 / 209. szám

Csütörtök, 1878. szeptember 12. 209. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót- utcs. 43. sz. földszint. Előfizetési díj: félévre­l ,­­ • • • tírt Negyedéb­e.......................* n Megjelenik ki ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetései (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A játszótárs. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Vége.) Hanem azért szívesen hallja, ha a régi udvarlói és az újak, — mert még mindig akadnak újak is,­­ hízelegve magasztalják bájait. Oh, istenem, hiszen mi egyéb vigasztalása lehetne egy boldogtalan öz­vegy asszonynak, ki elvesztette egyetlen fiát? Gaston talán azt gondolja, hogy lehetne még más vigasztalása is, ott a viruló szép leány, de Gas­ton csak gyermek, a­ki nem ért az ilyenekhez, más­nak mindenkinek elég volna egyszer látni az anyát és a leányt, a mint most hosszú távollét után újra találkoznak s a mint az anya bizalmatlan, csaknem azt mondhatni irigy pillantással méregeti leánya ki­fejlett szépségét, mintha vetélytársát látná maga előtt. Leánya arcáról aztán a tükörbe száll pillantása, hol egy nagyon kifestett arcot lát, melyen alig lehet már eltitkolni a redőket s melynek szemeit mélyen beesett sötét gyűrűk veszik körül s úgy látszik neki, mintha a kármin festék sem bírná visszaadni a fony­­nyadt, színehagyott ajknak régi, üde pirosságát. Oh! talán másoknak is úgy látszik az. S erre a gondolatra oly boldogtalannak érzi magát ő nagy­sága, hogy igazán nem óhajt már semmit, csak lefe­küdni a sírba kis­fia mellé. Hanem midőn kissé lecsilapodik, tompa, üres agyában megint megjelennek a gyermekes hiú gondo­latok s megint kisérteni kezd ott a barnavörös fiak az aranyos gombokkal. — Nem tennének ellenvetést a fiúnak rokonai ? — kérdezi a társalgónőt. Sajátkép teljesen képtelenségnek tartja ugyan, hogy valaki ellenvetést merjen tenni az ő akarata el­len s nem is azért kérdezi, mintha azt hinné, hanem mert neki magának vannak még mindig némi titkos ellenvetései, melyeket szeretne másokra ráfogni. A társalgónő, a hű lélek tökéletesen meg is érti úrnője szándékát s megnyugtatja őt. Micsoda ellen­vetésük lehetne a rokonoknak ? Kik azok a rokonok ? Mifélék ? Örülni fognak, megtisztelve érzendik ma­gukat. O nagysága kegyesen bólint fejével. —’Mi is volt a Gaston anyja?­ — Egy szegény köszörűs özvegye, nagysád. — Igaz . . . igaz. Ő nagysága hallotta már, de elfelejtette s való­színű, hogy nemsokára megint elfelejti. Valami külö­nösen erős emlékező tehetséggel azelőtt sem dicse­kedhetett ő nagysága; most, mióta az a súlyos csapás érte, még kevésbbé. E pillanatban azonban tudja, hogy a fiúnak az apja szegény köszörűs volt s az elég. — Rendelje ide, kérem holnapra a szabót, — utasítja ő nagysága a társalgónőt. Másnap eljön a szabó és mértéket vesz. Gaston még akkor sem tudja, hogy mi történik, a társalgónő csupán annyit mondott neki, hogy ő nagysága kegye­sen elhatározta, hogy megtartja őt továbbra is, ha­nem az asztalnál, hol ő nagysága ebédel, már nem terítnek többé számára s a konyhában kell ebédelnie a többi cselédséggel, hol Péter, kinek felügyeletére bízatott különösen, pártfogói arccal, a többiek gúnyo­san fogadják. A fiúnak arca ég és egész teste reszket, de nincs a kitől felvilágosítást merne kérni. Nem tudja, mit vétett s miért alázzák meg így? Kis szobáját azonban mégis meghagyták neki s ott kedvére zokog­hat, a nélkül hogy látná, hallaná valaki. Úgy alszik el hosszú lázas izgatottság után, mikor már éjfél rég elmúlt. ■i Korán reggel, a­mint fölnyitó szemét, Péter áll előtte. —­ Nem kell olyan lustának lenni, fiacskám, — szól a pártfogó, barátságosan megveregetve a fiú vál­lát. — ő nagysága a fris legényeket szereti. Gastonnak arcába szökik a vér. Ez a hang!... ez a beszéd!... mióta bátorkodnak így beszélni vele a cselédek. — Csak hamar! hamar! — sürgeti Péter. Gaston hamar felöltözik, de arca folyvást ég a belső tűztől, a fájdalomtól, a szégyentől, a haragtól. Mit akarnak vele? Megtudja, hogy mit akarnak. A pártfogó Péter beavatja őt jövő teendőibe. A fiú egy darabig sötét, komor arccal hallgat, mintha még mindig hihetetlennek tartaná, a­mit lát, hall, pedig most már mindenfelől hallja, a cselédek nyilván beszélnek róla. Gastonnak kitörnek könyei, hevesen szakítá ki magát az őt visszatartani akaró Péter kezei közül s a kisasszonyhoz rohan. — Mit akarnak velem ! . .. Az istenért! mit akarnak velem ? A társalgónő megdöbben, a­mint e lázas, lán­goló, lihegő arcra, e kétségbeesetten villogó szemekbe pillant. Szinte megbánja a jó tanácsot, melyet ő nagy­ságának adott; de most már késő, nem változtathatni azon, ő nagyságának egészen rögeszméjévé vált a barnavörös frak s a zsemlyeszínű kurta hugyogó, és Gastonnak nem tanácsolhat egyebet a kisasszony, mint azt, hogy engedelmesen vesse alá magát jótevő­­nője akaratának. — Hiszen ő nagysá­ga csak javadat akarja s meglátod, hogy nem lesz rossz dolgod nála, — biztatja a fiút a társalgónő. De a fiú oly lázasan támad föl ama gondolat ellen, hogy i­assá legyen, hogy a társalgónő valóban nem tudja, mit mondjon lecsilapítására s minthogy a rábeszélés nem használ, fenyegetéshez folyamodik. Hiszen majd megtörik ők ezt a nyakasságot,­­ majd, majd! A fiú reszketve feleli, hogy inkább a Dunába ugrik, mintsem felöltse a libériát. A társalgónő a legnagyobb zavarban érdekel. Ő nagyságának nem mer szólni a fiú engedetlensé­géről s Péternek is azt az utasítást adja, hogy nem kell mindjárt keményen fogni a fiút, hadd szokjék lassan kint új hivatásához. Pár napig hát nem is bolygatják a fiút, hanem akkor megérkezik a gyönyörű bérruha: a barnavörös frak az aranyos gombokkal s a kurta bársony hu­gyogó. Azt föl kell próbálni, be kell mutatni ő nagy­ságának. A fiú ellenszegül. Nem, nem, inkább meghal, de nem fog abba a ruhába öltözni. A kisasszony szívére akar hatni az engedetlen­nek, fölsorolja ő nagyságának minden jótéteményét, mily kegyes volt Gaston iránt mindig ő nagysága, mily nagylelkűen segítette Gastonnak távollévő anyját és testvéreit, kik ő nagysága kegyessége nélkül bizonyo­san éhen haltak volna meg ott hegyeik közt. Anyja nevének említésére a fiú megrázkódik, a társalgónő láthatja, hogy az nem tévesztette el a hatást, hanem valami más hatalmas befolyás küzd a fiú lelkében, mely a buzgó kisasszony minden törek­vését meghiúsítással fenyegeti, valami láthatatlan, titkos befolyás, melyet egy ifjú leány képe gyakorol Gastonra. — Nem, nem, — susogja, mintha ama látha­tatlan ifjú leánynak felelne, — nem fogom lealázni magamat! Nem, a szép büszke leány nem fogja őt soha ez öltözetben látni. Hiába emlegeti a társalgónő a hálát, melylyel Gaston ő nagyságának tartozik, hiába fenyegeti, hogy ő nagysága levonja róla pártfogó kezét s akkor nem könyörül meg senki rajta. Ínség, nyomor, éhhalál vár reá. — Haljak hát meg éhen! — kiált a fiú da­cosan. Péter azt hiszi, hogy a nádpálca minden szónál többet használna s jobban megértetné a fiúval köte­lességét ; de a kisasszony még várni akar. Holna­pig még időt enged a makacs fiúnak a meggondo­lásra. Hanem azon éjjel a fiú elszökött. Péter még most is azt véli ugyan, hogy a szö­kevényeket könnyű befogatni s a nádpálca nem mu­lasztja el üdvös hatását az ilyen makacs fickókra, de a társalgónő nem mer ily fontos lépést tenni ő nagy­sága tudta nélkül, ő nagysága pedig egyenesen eltilt minden további üldözést. — Hagyják a hálátlant, — szól nagylelkűen, — nem akarom tudni, hol van, nem akarom tudni, mit csinál; reám nézve nem létezik. Még valamit mormol ő nagysága a kígyóról, kit keblén melengetett, hanem hát ő nagysága tudja már, hogy ez szokott lenni a köszönet az ilyen közön­séges dibdált nép részéről. Többé aztán soha sem említi ő nagysága azt a hálátlan kígyót, sőt még akkor sem veszi észre, mi­dőn sok idő múlva egyszer egy rongyos fiúval talál­koznak az utcán, ki a járókelőktől kéreget, hanem ő nagysága közeledtére egy mellékutcába oson. A társalgónő, a hű lélek, ő nagyságára pillant s rögtön megtudja, hogy mi a kötelessége. Ő sem veszi észre a rongyos fiút, — reájuk nézve nem lé­tezik az. Az emberek sokasága pedig tovább hömpölyög, mint a folyó habjai és senki sem törődik vele, hogy egy idegen, elhagyott árva fiú fönt úszik-e vagy lent az emberiség nagy árjában s hogy meddig viszik és mikor merül alá. Sárga rózsák. Karl Alfonz rajza. (Vége.) — Oh, nagybátyám, ha még ismerné lelkét! — Ismerem. Találsz viszontszerelemre ?, a­mint ifjúságomban mondták. Most is így fejezitek ki ? — Kedves nagy­bátyám, még nem tudom. — Micsoda, még nem tudod, te méltatlan uno­kaöcs ? Mindig házukhoz jársz és még sem tudod, szeret-e ? — Azt sem tudja, hogy szeretem! — A­mi ezt illeti, tévedsz, szép öcsém, vagy nem értesz hozzá. Negyedórával előbb tudta, mint te. — Nagybátyám, csak azt tudom, hogy ha Noé­mit nem vehetem nőül, megölöm magamat. — Oh, oh! szép öcsém, nagyon valószínű, hogy soha sem lesz a tiéd. Atyád gazdagabb az övénél. Nem adja oda fiát. — Akkor tudni fogom, mi lesz kötelességem. — Meglássuk ! Ne bolondozz. Figyelj rám. — Figyelek, nagybátyám. — Először is, húsz évvel nem nősülhetsz! — Miért ne, nagybátyám ? — Mert nem akarom, és e házasság az én se­gítségem nélkül nem fog létre jönni. — Édes kedves bácsikám! — Ha a leány szeret és megígéri, hogy három évig vár . . . — Három évig, nagybátyám! — Ne ellenkezzél, vagy négyre emelem. Ha tehát megígéri, hogy három évig vár, elmegysz az ezredhez, de nem Clermontba. Olyan ezredbe lépsz, mely közel van Parishoz, hová a várt pillanatig min­den három hónapban ellátogatsz.

Next