Fővárosi Lapok 1878. november (252-276. szám)
1878-11-22 / 269. szám
Péntek, 1878. november 22. 269. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK , SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ne bánd! Ne bánd, ne bánd, hogy énekemet Oly ritkán hallani. A csendes, tiszta boldogság Nem késztet dalian!. Bús éj után a hajnali fényt Ujjongva üdvözölöm, Oly édes, szótlan pihenni most Az áldó nap melegén. Ha koszorújából üdvömnek Csak egy szirom hullna le, A fájdalom néma ajkaimon Uj dalokat keltene ; De ah ! csak szomorú vigasz a dal, A szívben ha sajog a seb, Virágnak perzselő nyár hevén Egy árva harmatcsepp. Ne bánd, ne bánd, hogy énekemet Oly ritkán hallani. Legédesebb a boldogság, Ha nincs mit hallani. Torkos László: Másodvirágzás. (Elbeszélés.) Írta Endrődi Sándor. (Folytatás.) Oh, jótékony könyek! Leonin is óhajtotta volna, hogy felfakadjatok szivéből s könnyesetek lelke terhein, de jöttötökre mindhiába várt! Komoran ült nyitott ablakai mellett, s gondolataival az éjszaka sötétjén vergődött. Árny az árnyban. Az a levél lebegett előtte. Ez odavetett léha sorok tartalma volt hát az a csodás hatalom, mely Alicet a jelenések fényével sugározta be, mennyei magasba ragadta, üdvözítette ! Ez bűvölte őt egyetlenné, feledhetetlenné, örökké az ő szerencsétlen szive számára! Ebben a levélben van sorsa is megírva, a soraiból száll fel a vihar, mely lelkét majd szárnyra kapja s besüvölti vele a végtelent. Egy buborék, — a tartalmatlanság és üresség e betűkké időtlenített bizonyítványa, — ez dönt végzete felett! Mennyi fénynek kell Alice szivét betöltenie, hogy elméjét ennyire elvakíthassa! Szerelmet, üdvösséget olvas ki ama sörökből, melyekben az érzésnek s gyöngédségnek egyetlen sugara sincs ! — Kíméletlenségeit játsziságnak látja, odadobott vallomásait rajongásnak, mentségeit erénynek, szintelenségét fénynek —s a tévedés eme világosságaihoz ő csak árnyat vihet, ha lelkét feltárja Alice előtt! Leonin, amily tisztán ítélt, ép oly tehetetlennek érezte magát. Belátta küzdelmei s jóakarata teljes haszontalanságát. Aki készakarva rohan az örvénybe, azt szavakkal nem lehet feltartóztatni. S Alice akarattal rohant a mélység felé. Arca örömtől, boldogságtól sugárzott, úgy rohant. Neki néznie kellett szívszakadva. Mit tehetett ellene ? Semmit. Elég terhes feladat volt: saját szivével elbánnia, s azt lemondásra, nyugalomra kényszeríteni. Jóbarátnak akart látszani és semmi többnek, — de maga előtt úgy tetszett, hogy nagylelkűsége szive rongyaiba van felöltöztetve, s barátsága mélységéből a szerelem vére patakzik. Azért jókedvet mutatott s többet báhóskodott, mint bármikor. Egy vértanú volt ő, fején csörgő sapkával, de ha magára maradt, messzedobta a bohócok jelvényét, s csak a martyr korona reszketett homlokán. Gondolataival bejárta ilyenkor gazdag világa szépségeit s látta, érezte, hogy mily szegény ! Mindaz, a mi jó, nemes, tiszta volt benne, pusztulását várta — ebből állt reménye. IX. A kis családban senki sem sejtette, hogy mi történt itt a coulissák mögött. A véletlen — a nélkül hogy észrevették volna, — oly csinos kis színpadot állított fel a közeledő események számára, mely elég alkalmas volt egy regény lefolyására is. A zajtalanul megindult történet főalakjai magukban hordozták a viharok magvát. Lelkük tévedései, érzéseik nagysága a szerencsétlenségek valódi forrásai voltak s a végzet úgy szőtte fölöttük a bonyodalmakat, hogy örökösen rettegniük kellett attól, ami következni fog. A nagybácsi levelet kapott Clarisse asszonytól, melyben a fiatalok egybekelését illető mellékes kérdések megbeszélése s elintézése végett magához kéreti őt, Jernére. Rédey Tamás ezt igen természetes kívánságnak tartotta. Maga is rajta volt, hogy az egybekelési ügy mentül hamarabb, teljesen rendbe jöjjön, s amúgy is kiváncsi lévén Jernére, mindennél jobban szeretett huga új otthonára, a »paradicsomra« (mint mosolyogva szokta nevezni, a meghívó után a lehető legnagyobb sietséggel útra kelt. Rédey Tamás az egyszerűség, egyenesség s a szív embere volt. Mint ügyes, munkás gazda, ki mindig addig takaródzik, a meddig a paplan ér, szép vagyonra tett szert, melyet neje hozománya jelentékenyen gyarapított. De a vagyon nem hozott szerencsét házához. Midőn egy teljesen biztosított élet kényelmeit , örömeit lelki megelégedéssel élvezhette volna, a halál kiragadta karjaiból nejét, s ő ismét egyedül állt nőtlen, gyermektelen. A csapás, mely érte, vigasztalanná látszott tenni helyzetét s idő kellet hozzá) míg sebei csöndesen begyógyúltak. Nővére, a jó Mártha asszony, majdnem ugyanekkor vesztette el férjét s Rédey, hogy a családi balsorson legalább az együttlét gondolataival könnyítsen, magához vette nővérét két leányával s nekik szentelte áldásos munkás élete hátralevő éveit. A lányok felvették a Rédeynevet s boldogok voltak, hogy nagybátyjukban uj atyát találtak, ki szeretetteljesen aggódik érttök és sorsukat szivén viseli. Nem is feledkeztek meg egy pillanatra sem a háláról, melylyel neki tartoztak, s iparkodtak csapások által megviselt életét tőlük kitelhetőleg felderíteni. Különösen Alice tudott a kedvében járni; játszibb, vidorabb természete volt, mint Hedvignek. Úgy hozzá szoktatta magához a nagybácsit, hogy ez most — ahogy Jerne felé robogott kocsija, — komolyan aggódott: mit fog ő tenni vidor, kedves Alicea nélkül ? Elhagyja házát ez az »örök mosolygás«, ez a »drága csecsebecs« ez a nevető, kacagó vigasztalás!« De hát hiába! Bele kell nyugodni a történtekbe! Ez a lányok sorsa s a nagybácsik végzete ! Különben Alice boldogsága egyúttal nem az övé is ? S így még távozásának szomorúságából is az az öröm fénye támad: egy angyal nem okozhat bánatot. Ily tűnődések közt robogott be a kocsi a jernei kastély udvarára. A kép, mely Rédey szeme elé tárult, nem tartozott ama képek közé, melyek az első pillantásra kellemesen lepnek meg bennünket. Mindaz, amit látott, a kastély, repedezett falaival, homályos ablakaival, csonka oszlopsorával s töredezett lépcsőivel, a gazdasági épületek rongált tetőikkel, a beomlott kutak és vermek, az udvaron szétszórt kocsik, ekék, taligák, a piszok mindenfelé, s álmos cselédek huzavona munkákkal foglalkozva, sokkal rendszertelenebbnek tűntek fel előtte, hogy sem elbájolják. Úgy tetszett neki, mintha egy tivornya utáni jelenetet látna maga előtt, egy nagy termet, melynek bútorai fel vannak döngetve, szétszórva, összetördelve az asztalán pocsékká folyatva a tiszt bor, — kristálypoharas cserépre válva, — szenny és rendetlenség mindenütt. De óvakodott gyorsan ítélni s szívesen előlegezte magának a reményeket, hogy bizonynyal csalódni fog. A tornác-ajtóban egy kvvés inas jelent meg: az segítette le Rédeyt a kocsiból. — Jerneyné ő nagysága . . . — Oh! ő nagysága még alszik, — vágott szavába a cifra szolga, s kissé rossz néven látszott venni, hogy az érkezett vendég ezt előre nem tételezte fel ő nagyságáról. — Hát Gusztáv úr ? — Bocsánat, uram, de ő is alszik. Jerney csak délután kezdődik a reggel. Ön, úgy látszik, először jár e vidéken s ismeretlen itt egészen. — Ismeretlen, bár félig-meddig az urad apósa lennék, te cégeres majom, a ki ha engem tovább is itt álldogálni hagysz, s nem vezetsz azonnal a szobámba , a házadra kapod minden borravalódat. — Oh! a nagyságos ur... Rédey Tamás nagysága! Hé! Valentin! Louis! A podgyászt leszedni hamar! Mint várják már a nagyságos urat! Minő öröm lesz! Méltóztassék utánam ... Meg sem gondoltuk, hogy ily korán érkezzék . . . Ezek itt nagyságod szobái! Rédey kényelmesen, majdnem pazarul berendezett szobákba lépett. Órájára tekintett. Dél már jóval elmúlt. Ilyenkor ő már otthon meg is szokott ebédelni, s itt még alusznak. — Hé! te izé . . . hogy is hívnak csak ? — kiáltott az inas után. — Raoul, szolgálatjára. — Ez a becsületes neved ? — Nem. A becsületes nevem Köles András. — Hát mért hívnak Raoulnak ? — Az urfi keresztelt rá, még Pesten. Azt mondta, hogy az András nagyon parasztos név az én foglalatosságaim mellé. Finomnak kell a nevemnek is lenni. — És azóta finomabbnak érzed magadat ? — Szó a mi szó, így az urak közt sokat tanulhat az ember. — No, az isten tartson meg, Raoul barátom! Hát most mondd meg nekem, mikor szoktak itt felébredni ? — Összevissza. Nincs annak itt rendes, határozott ideje. Mikor kialudták magukat. Most már talán ébredeznek. Az éjjel nagy volt a vigalom, sok a fáradtság — reggelig tartott. Az urfinak igen sok jóbarátja van a környéken, s azok minden héten megjönnek ide kétszer, háromszor is, vadászni, futtatni, éjszakázni, de többnyire éjszakázni. — Hát csak vígan vagytok Jemnen, Raoul barátom ? — Vígan bizony, nagyságos uram, akár a paradicsomban ! (Folyt, köv.) A hegedü-király. (Elbeszélés egy magyar zenész életéből.) Írta Keller Ernő. (Folytatás.) — Köszönöm, anyám! — monda Bihari örömujjongva. — Adja isten, hogy úgy legyen! És túláradó örömmel magában ismétlé a javas asszony szavait. — Hatalmas urak fognak üdvözölni, szép asszonyok hízelegni fognak neked! Arany fog esni öledbe! Istenem, istenem! Hallod-e, vad cigány, nyomorult szegény fiú ? Hallod a bölcs javas asszony jóslatát? ... Istenem, istenem! Arany fog hullni ölembe!... Jer, jer, hű hegedűm, mindenem a földön, atyáim egyetlen boldogsága, jer és hirdesd az egész pusztának üdvömet ! ... Mély csend uralkodik a pusztán. Semmi sem mozdul, alszik minden ... A legény halkan kezdi játékát. Mintha szellemek szállnának föl a vén hegedűből, olvosan hangzik a dallam. Majd boldog, örömittas körtáncra kelnek a benső hangok s egyre vihar