Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)

1879-02-15 / 38. szám

Az un­oka­öcs. (Elbeszélés.) Újvári Bélától. (Vége.) »Megállj, Arthur, — szólt Ajtai, — a galamb már tán nincs a fészekben s te hiába fáradnál. De tudok én egy más módot, hogy tudtára adjad, a mit.. .« E pillanatban a roskatag kis ház egyetlen szo­bájának ajtaja megnyilt s két nő lépett ki a sza­badba: a »galamb« és a keselyű. Arthur, észrevévén azt, a­kivel találkoznia kell vala, megsarkantyúzta lovát, de Ajtai megelőzte őt, elébe vágtatott s egyik kezével Arthur karját, másik kezével a ló kantárszá­rát fogva: »Maradsz!« —szólt halkan, de határozot­tan. A két női alak ezalatt eltűnt, de Ajtai még min­dig vasmarha közt tarta Arthur karját. Néhány per­cig tartott az Arthur fogsága, mosolyogva ekkor így szólt Ajtai: »Eddig a kis galamb már visszarepült a családi fészekbe, most hát szabad vagy«, s megindult a székváros felé. Arthur némán követte őt. Mintegy félóráig haladtak egymás mellett szótlanul. Ajtai törte meg a csöndet. »Arthur — szólt békéltető, nyájas hangon — Arthur, beszéljünk komolyan; nagyon szereted azt a kis leányt ? »Imádom! — kiáltá szenvedélyesen Arthur. »Hm ! — szólalt meg ismét rövid szünet múlva Ajtai — mondhatom jó ízlésed van ; Margitka nagyon szép leány.« »Angyal! — válaszolt Arthur, — ők azok a szép kék szemek!« »Igazad van, Arthur, nagyon szép kék szemei van­nak.« »És az a dús aranyhaj!« »No már az igaz, Arthur, a haja különösen szép s nem is csodálom, hogy te oly igen nagyon szereted őt.« »Imádom!« »Jó, hát imádod — folytatá Ajtai —, de lásd Art­hur, ez az éjjeli találkozás épen nem az az út volt, a­mely ez angyali gyermek leírására vezetett volna. Mit képzelsz? Ha Margit atyja csak távolról is sejtené, hogy lányával az ő tudta nélkül beszéltél... Engem, tudod, Arthur leginkább szives a környékbeli birto­kosok közt, de jól tudom, hogy még az én kérésem sem használna, mert irgalmatlanul elutasítana és Margit soha sem lenne a tiéd.« Arthurt e szavak meglepték; Ajtai hát nem ellenezné viszonyát, csak az éjjeli találkozót elle­nezte. Ajtainak igaza van: nem ez a módja a leány­kérésnek ; ez a lépés csak veszélyes lehetett volna arra, a kinek nem veszélyt okozna, hanem a kinek egy egész életre szóló boldogságot akar nyújtani. Gyáva volt, de helyreüti, a­mit az ellen vétett, a­kit mindenekfölött szeret, imád s a kit nejévé tenni lesz élete főcélja. Ilyen és hasonló gondolatok nem engedék Art­hurt szóhoz jutni; Ajtai nem zavarta őt gondolataiban s csak nagysokára szólalt meg ismét. »Én is voltam fiatal, Arthur — szólt Ajtai; — én is szerettem úgy, mint te most, lángolón s igazán és tudom, hogy az ily szerelem hatalom, hiába igyekeznek elfojtani, tovább lángol. Hiába voltak az én boldogult szüleim is ellene, Mari az enyém lett. Mivel ezt tudom, nem is ellenzem viszonyodat, de mégis látok egy bökké­st a dologban .. . Nem azt akarom mondani, Arthur, hogy te vagyon és állás nélkül vagy, mert hisz, ha komolyan szereted őt . . . férfi vagy és majd fogsz tudni akarni, az erős akarat pedig minden akadályt legyőz .. .« Arthurnak hízelegni látszottak e szavak. »Én a bökkenőt abban látom, Arthur, — szólt pilla­natnyi szünet múlva Ajtai, — hogy . . . hogy a leány nagyon fiatal, alig tizenhat éves.« »Várni fogunk né­hány évig« — válaszolt Arthur. — »Igazad van, Art­hur — szólt Ajtai, — ez idő alatt legalább rendezheted viszonyaidat, bevégezheted tanulmányaidat, majd a­mennyire tőlem telik, segítelek, Arthur. Hány éved van a műegyetemen? — »Kettő« — ismétlé Ajtai — s igy még három év van hátra és mérnök leszel. Majd csak eltelik ez a három év is. Nem haltok bele­­ • tévé hozzá nevetve Ajtai­— dehogy haltok! Én hét évig vártam boldogságomra, de Marim mégis az enyém lett. Oh, ha két szív érti egymást! De mielőtt elutaznál, Arthur, illik, hogy látogatást tégy náluk, ez által mintegy eljegyezvén magadnak a leányt. No majd mig te a leánynak megvallod, a mit egyébiránt ő már úgyis tud: komoly szerelmedet, addig én majd beszélek az apával s tudtára adok egyet-mást. Ér­tesz? Holnap hát meglátogatjuk a Malvi birtokost. Kezet rá!« ... Közeledtek a kúriához s Ajtai odáig egy pilla­natra sem hallgatott el, nem engedvén időt Arthur­nak válaszra s mire e kúria kapujához értek, a passzív szerepre szorított Arthur beleegyezni látszott azokba az intézkedésekbe, a melyeket Ajtai az ő érdekében, az ő boldogsága érdekében oly jól kigondolt. Mikor Ajtai kezet nyújtva »jó éjt« kívánt neki s még egy­szer figyelmeztette, hogy másnap készen legyen a Malvi látogatásra, Arthur szive hálával volt eltelve Ajtai iránt. Midőn elváltak, Ajtai utána tekintett s igy szólva: »Nem rossz fiú, csak bánni kell vele tudni; most majd én veszem kezébe a sorsát! — szo­bájába távozott. * Mialatt ezek a Malvi »boszorkány-malomnál« s az onnét az Ajtai-féle kúriába vezető úton történ­tek, Ajtai házában a következők fordultak elő. Miska visszatért a városból a tőkepénzes levelével, a levél nem lévén címezve s Miska sem tudván megmondani, hogy a »méltóságos urnák« szól-e kizárólag, vagy tán a méltóságos asszony is felbonthatja azt: Ajtainé feltörte a pecsétet. A rövid levélben a tőkepénzes azt írta, hogy a kért összeggel nem szolgálhat. Sajátsá­gos, de úgy van, hogy az emberek az oly becsüle­tes, rendezett viszonyok közt élő ember iránt, a­ki egyszer megszorul, ez egyetlen esetben kevesebb bi­zalommal viseltetnek, mint azok iránt, a­kik mindig zavarok közt élnek. Talán mert ezeknél megszokták! Marira nagyon rossz benyomást tett a vissza­utasító levél. Férjével ilyesmi először történt meg. És kiért ? Az ő könnyelmű öcscséért. »Nem tűröm meg őt tovább a háznál — szólt határozottsággal, Károlynak igaza volt; oh, hogy nem hallgattam rá!« És hivatta az öreg Bágyi gazdát, a­ki ispán, kasznár, számtartó és jószágigazgató volt egy személyben, és egy szek­rénykét adván át neki, a­mennyire az öreg Bágyi gazda komoly arcáról olvashatjuk, fontos megbízással küldte be őt a városba. Ajtai és Arthur körülbelül éjfél tájban érkez­tek haza , Ajtainé már lefeküdt. Mikor másnap az­tán a reggeli előtt találkozott a férjével, így szólt hozzá: »Károly, én elhatároztam, hogy Arthurt ma megké­rem, hogy hagyja el házunkat. íme a pénzösszeg« — folytatá, egy csomó bankjegyet nyújtván át férjének. »Honnét vetted e pénzt, Mari?« — kérdé Ajtai meg­lepetéssel. »Ne kérdezd,—válaszolt Ajtainé,— de vedd el és fizesd ki vele Arthur adóságait.« »Jól van, ked­ves Mari — szólt Ajtai, — de Arthurnak ne említs semmit.« »Nem, még ma kell távoznia!« »De kérlek, kedves Marim.« »Nem, nem tűröm meg őt tovább.« »Arra kérlek, kedves Marim, hogy csak ma délelőtt hagyd el a dolgot.« »Ám jó,« válaszolt Ajtainé­s a reggelihez indultak. Arthur már várakozott rájuk az ebédlőben. A reggelit majdnem szótlanul költék el. Arthur látszólagos zavarban volt, mintha akart is volna mondani valamit, meg nem is. Végre, a reggeli végeztével megvallotta nénjének, hogy letelvén a szü­netidő, megköszönvén eddigi szívességeiket és elnézé­seiket , távozik körükből, hogy ismét tanulmányai után lásson. Ajtainé hálás pillantást vetett férjére. »Igen — szólt ez — Arthur már nekem is meg­vallotta szándé­kát. Én sajnálom, hogy elhagy minket, de ő legjob­ban tudja mi áll érdekében s azt helyesen teszi, ha tanulmányait befejezi. De néhány napig maradhatnál, Arthur; az egyetemi beiratások csak egy hét múlva kezdődnek meg.« Ajtainé férjére nézett, de ez oly pil­lantást vetett rá, a­mely azt látszott mondani: »várj, mindent meg fogsz tudni.« Mikor Ajtai Arthurral egyedül maradt, így szólt hozzá: »Arthur, neked a városban adósságaid vannak; mielőtt távoznál, ezeket is rendezned kell.« Arthurt e szavak oly zavarba hozták, hogy csak any­­nyit szólt: »rendezni fogom.« »Azt el is várom — szólt a kedvező pillanatot megragadva Ajtai, — ime, fogd, itt van az egész összeg.« Ajtai, hogy ismét fölhasználja Arthur zavarát, átadván neki a pénzt, rögtön így foly­­tatá: »Nem nekem, Marinak hálálkodjál; tőle kaptam ez összeget. Menj, nyergeltess. Egyenlítsd ki tartozá­saidat a városban s várj rám a kaszinóban; onnét majd együtt megyünk Mal­vára. A Malvi birtokos elég szívesen fogadta Ajtait, Arthurt meg szemügyre vette s nem talált kivetnivalót rajta. Arthur, távozása előtt még kétszer volt ajtaival ,­falván s mind jobban győződött meg a felől, hogy Margit valóságos angyal és hogy bámu­latra méltó kék szemei vannak . . . Ajtai megtartotta szavát: Arthur sorsát egészen kezébe vette s őt havi segélypénzzel támogatta. Art­hurnak pedig tán e segélypénznél is kedvesebbek vol­tak Ajtai levelei, mert mindig volt azokban valami új, Margit bámulatos fejlődéséről és azokról a gyö­nyörű kék szemekről.* Körülbelől három év múlva a történtek után, Ajtai ismét megparancsolta Miskának, hogy fogjon be, de most a könnyű kis kocsiba s hajtson a vasúti állomáshoz Arthur urfiért. Arthur ez idő alatt befejezte tanulmányait, kiállotta a mérnöki szigorla­tot s egy erdélyi vesutnál nyert alkalmazást. Most rokonai látogatására jött, meg azért, hogy minden­napi látogatója legyen a Malvi kastélynak, melynek tulajdonosa tudvalevőleg csak »komoly szándékkal levő« fiatal embereket látott szívesen. psnmMiBiappigBvjpirnmnimmm Szombat, 1879. február 15. 38. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Li­pót­ utca 43. 37. földszint. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szent Cecilia. (Olasz regény.) Irta A. Barrili. (Folytatás.) — Bölcs és erényes nemesasszony volt, — szakítá félbe Cecilia, — mindenkinek szivében boldog emlé­ket hagyott maga után. Calisto úgy érezte, hogy Di Villa Cervia grófnő eme szavainál, melyeket annyi hévvel és nyíltsággal mondott, láng fut végig erein. Nem szólt, csak köny­­ben úszó, égő szemekkel intett, hogy folytassa. — Igen, — mondá a leányka — valahány em­bert csak kérdeztem, mind úgy beszélt felőle, mint valami szentről. Valóban szép a vonzalmak ilyen örök­ségét hagyni hátra. A szegényeknek gyámola volt, a szerencsétleneket vigasztalta s egész életében senkit sem utasított el e vendégszerető lakástól, a ki kenye­ret kért, vagy halasztást a földárendára nézve; azért mindnyájan áldozták és imádkoztak értte, a jóság és nemesség példányképéért. Én, a Di Villa Cerviák utolsó sarjadéka, csöppet sem vagyok féltékeny az ön anyja emlékének eme tisztelésére, s csak azt kérem az istentől, hogy hasonló legyek hozzá. — Oh! kegyed angyal, mint ő! — kiáltott Ca­listo, térdeire rogyva. A­mint látja, rövid idő alatt ugyancsak bele­jöttek. A leányka elpirult s visszahúzódott, Calisto elbocsátó kezét, melyet indulatának rohamában fo­gott meg.

Next