Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)
1879-02-15 / 38. szám
Carnevalia. (Egy tizennyolc éves leány levele hasonló korú cousinejához.) Kedves Luisonom! Farsang, farsang és mindenütt farsang! »Ueberall Molly und Liebe!« — ahogy Bürger énekelte. Tele vagyok vigadó gondolatokkal, kábul a fejem Karneval zajától, szemem káprázik a balkomiték lobogóinak ékes színeitől s a báltudósítások olvasásától. Ne is várd, hogy farsangi gondolataimat valami rendszeresen adjam neked elő. Hiszen ez lehetetlen volna a rendszertelenségek dicső saisonjában. Minő élet ez! Csupa álmatlanság, tele édes álmokkal! Emlékezel, mikor két évvel ezelőtt Lamartine verseit olvastuk a Balaton partján ? Akkor mindketten, mélyen meghatva a tóvidék szépségeitől, a költő következő sorait írtuk naplónkba: Temps jaloux, se peut-il, que ces moments d’ivresse ou l’amours longs flots nous verse le bonheur L’envole loin de nous de la meme vitesse Que les jours du malheur ? Ma újra eszembe jutottak e versek, mikor észrevettem, hogy a báli idény javán már túlestem. ! Mily rövid e farsang s mily pillanatnyiak annak éjei és kései! Oh, kedvesem, ha mindig farsang volna! ! Bohó kívánság, ugye ? De hát nincs-e nekem jogom prózában elsóhajtani ugyanazt, amit kedvenc poétánk rythmikus versekben énekelt el ? S ha ő nem tudott belenyugodni az édes mámor-idő gyors futásába, mert ne keseregjek miatta én, a kinek a báli éj nem tart tovább egy óránál, s a kinek a szállója nem több egy százpercnél ? Hidd el, ha a rímeim rosszabbak is, mint a Lamartineéi, de érzelmeim ép oly igazak, mint az övéi! Tudod, a farsang határozottan (vagy a mint báró Semmelteig dzsidásfőhadnagy mondja: »decidirt«) a legszebb sasson az esztendőben s túltesz költőiségben még a tavaszon is. Emlékezel, mikor még rajongtunk a kikeletért? Mily bohó idők voltak azok! Tizenhatéves növendék-leányok éretlen álmai. Míg ifjú ábrándok ködében Csak sejtve láttuk a világot, S vigan dalolva völgy ölében Füzérbe fontuk a virágot. Azóta (hogy is mondjam csak?) megvénültem egy kicsit s lemondtam gyermekes ábrádjaimról. Tizennyolcéves vagyok, a második farsangot élvezem elyziumi kéjben és ma sokkal praktikusabban gondolkozom, mint mikor Lamartine-nak holdsugarakból szőtt verseit először olvastuk Füreden. Tizennyolc év, — ez egy programm! A férfiak elhitették velünk, hogy tíz évvel megelőzzük őket szellemi fejlődés dolgában. Jó, tehát én e szerint érettebb vagyok, mint egyik-másik mint fogalmazó s határozott rangelsőbbségben érzem magamat minden egyéves önkénytes fölött. Illő tehát, hogy ifjúságom romjain megalkossam magamnak az elveket, amelyektől többé eltántorodnom nem szabad. A kamélia (a farsangi saison e büszke jelvénye) mégis csak nemesebb virág, mint az ibolya, amelyért annyira lelkesültünk — tizenhatéves korunkban! Aztán tudod, a »Fourchambault család«-ban is meg van írva, hogy a leánynak nincs más feladata, mint férjhez menni. (Ezek a francia drámaírók mindig fején találják a szöget.) Már most hogyan csinálhatnék én parthie-t az ibolyák jelvénye alatt ? Csak a kamélia jele alatt fogok győzni! Semmelteig báró sohasem jött volna velem a váraknai völgyekbe ibolyát szedni s bizonyára nem is szeretett volna meg engem tavaszszal a fris levegőn. (Én, tudod, olyan téli szépség vagyok, a mint mondani szokták.) Mily egészen más a redoute illatos atmoszférája ! Oh, édesem, az udvarlás mégis csak más ablakmélyedésekben (oh!) négyesek alatt (hallod a sóhajokat ?) a szünórában (érzed e szó édes rejtelmét ?) mint az ibolyák országában! Le az ibolyával, éljen a kamélia! Hát még a cotillon? Tudodé, hogy a cotillon egy fertály-házasságigéret? (Ha vannak fertálymágnások, mert ne lehetnének fertályházasságigéretek is?) Szóval: a farsang legalkalmasabb saison, hogy fiatal leányok carrieret csináljanak. Istenem, hát mi más feladatunk van nekünk, »mint férjhez menni?« (A felelősség Augier urat illeti.) A bálbizottságok tulajdonképen nem egyebek, mint házasságszerzők, a bálok házasságközvetítő intézetek, a táncosok és táncosnők leendő férj és feleség, a parker az a tér, a melyen tudakolják, »ob eine ehrbare Annäherung gestattet sei.« Okosabbat nem is tehetsz, kis Louisonom, mint koffert pakolni, ideutazni, Monaszterly és Kuzmikkal üzleti összeköttetésbe lépni s a farsang rövid idényének hátralevő megszámlált éjeit a redoute parkettén virasztani át uszályos ruhában vagy jelmezben, de mindenesetre egy komolyszándékú udvarló karján. Oh, de mily nagyjelentőségű szót szalasztottam ki: a farsang napjai meg vannak számlálva! Rövid idő, s elhallgat Karneval urfi csábhangú zenéje s a mi azután jön, az semmi! Egy pár kis böjti mulatság meg néhány majális, — c’est tout! Az előbbiekre »ciic« el nem menni, az utóbbiakról pedig »fion« lesz otthon maradni. Emlékezel, mikor még annyira rajongtunk a tavaszi mulatságokért ? Mon dieu, milyen furcsa nézeteink voltak nekünk bizonyos dolgokról — tizenhatéves korunkban! Kiváncsi vagyok, várjon te is annyira megváltoztál-e két év óta, mint én? Ne habozzál tehát sokáig, hanem »gondolj merészet és nagyot is jöjj mielébb. Meghívókra és táncosokra lesz gondunk. Semmelteig báró (akivel még távoli sógorságba is juthatsz általam) »point d’honneur«-nek tartandja biztosítani számodra a legvidámabb, legszebb farsangot. Csak aztán valahogy merő lovagiasságból beléd ne szeressen, mert akkor kikaparja szép szemeidet »rózsaszín körmeivel« (a főhadnagy saját szavai) ölelő s farsangi katzenjammer-től kábult — Elzád. * Midőn egy ifjú hölgy ez ömlengéseit hiteles másolatban (pour copie conforme — e sorok írója) az olvasóval közöljük, nem követünk el indiskréciót Észa k. a. iránt, aki bizonyára nem szégyenli magát a föntebbiekért a felelősséget elvállalni. Különben alulirott az olvasó háta mögött Semmelteig báróval az ügyet lovagiás után el fogja intézni. Hanem igaza volt Droz Gusztávnak, mikor egy társaságba belépve, a sok kacér asszony láttára felkiáltott: »Nincsenek többé fiatal leányok!« úgy látszik, a fiatal leányok nálunk is kihalóban vannak. Bizonyíték Elza k. a. levele. De una disce omnes. Az Elzák száma légió. Nem rég azt mertem írni a »Fővárosi Lapok« tárcájába, hogy bálokban legtöbbet élvez az, a ki nem táncol. Erre számtalan részint bérmentes, részint bérmentetlen levél érkezett hozzám, melyeknek írói és írónői élesen kikelnek »vakmerő« állításom ellen. Mindez invektivák közül csak önnek válaszolok, aszszonyom,a kinek ítéletével többet törődöm, mint — 182 — — Bocsásson meg, kisasszony ! — mondá felállva s jobbját szivére téve. — Kegyed úgy beszélt anyámról, mint ahogy hallani szeretem, de engem nagyon meglepett, mert nem vártam. — Hallgasson meg, nem léphetek be oda, nem bírom megnézni a termeket,hol vele együtt éltem. Minden szeglet, az ablak minden részecskéje, a folyosó minden fordulata, a karmazsinnal bevont szék, mind róla beszél, (ne vegye gyermekes érzelgősségnek) a zöld damaszk függöny rojtjai is, melyek minden mozdulatnál haját söpörték, mikor alatta ült. — És minden tárgy, ahogy csak ön elmondja, régi helyzetében van még. Atyám azt akarja, hogy minden egyes darab változatlanul helyén maradjon. Atyám igen tiszteli az önök családját s kellemesen emlékszik meg rá, hogy az ön anyja régi családi képeinket nemcsak meghagyta régi helyökön, hanem némelyiket, melyet öltözete miatt különösen kedvelt, újra is festetett. — A szalon régi képei! — kiáltott Calisto. Tudja-e, kisasszony, hogy úgy szerettem ama képeket, mintha az enyéimet ábrázolták volna ? Gyakran kedvem jött egy zsöllyeszékbe ülni, azzal a szép nemesasszonynyal szemben, mely mindig az emberre nézett, akárhová állt is valaki, s egy kis kutyát simogatott. — Julia grófnő, dédatyám anyja, — felelt Cecilia. — Köszönöm; nem tudtam nevét, ép mint a többiét; de a jóság, mely arcáról sugárzott s gondolkodó arckifejezése meghatott, és én óráig is elnéztem. Minden tárgy, minden egyes darab emlék itt rám nézve; miképen kívánhatja tehát, hogy fájdalom nélkül lépjek be oda ? . .. A szőke leányka, ki eddig figyelmesen hallgatta, egy kissé elgondolkozott; azután egy királynőhöz méltó magatartással kérdezé: — Akar nekem engedelmeskedni ? — Miben ? — Oh, Caselli úr, vonakodik, feltételeket szab ? .. . — Nem, ha úgy akarja. Mindenben engedelmeskedni fogok, amit parancsolni tetszik. — Kezét rá. — Itt van. — S most jöjjön velem. Ezzel a leányka Calistól a kórus lépcsőjéig vezet, s azután mikor lement, az oltár mellett balra fordult egy nyitott ajtó felé, mely Emánuel gróf emelvényére szolgált. Innen egy hosszú folyosón végig a kastély első emeleti szobáiba értek. Calisto rögtön észrevette a grófnő szándékát, de már nem volt ideje visszalépni, mert nagy udvariatlanságot követett volna el irányában. Azért izgatottan, elfogulva s mint egy gyermek, remegő szívvel követé. Kérem, ne gondoljon rosszat Di Villa Cervia grófnő felől. E részleteket mind Calistótól tudom, ki szerencsétlenségének eredetét s folyamatát tőrőshegyre elbeszélte. Cecilia nem volt bátor regényhős s nem hihető, hogy felfogta volna az érzelmet, mit a szivében az fiú arca és szavai felébresztettek. Azt mondják, hogy a kegyelet a szerelem nővére, s méltán , mert egyik mindig megteremti a másikat s egyik a másiknak helyébe lép. Erről azonban a grófnő nem tudott, s olyan érzelemnek engedelmeskedett, mely előtte mindennél inkább tisztább volt. Hogy röviden elmondjam, Cecilia grófnő félénk volt, de nem úgy mint sok lány, kik egy férfi jelenlétében kacérul elpirulnak s nem mernek vele szót váltani olyan tárgyról, miről barátnőik körében egészen fesztelenül beszélnek. Nemes és nagylelkű szív, erős és szeplőtlen lélek volt, s nem bölcselkedett olyan dolgok felett, melyeket a hozzá hasonló lánykáknak a szokás meg is enged, nem is. E férfinak, Calistónak látása, kinek odajövetelét nem is sejtette, egészen megzavarta ; de mikor megismerkedett vele, azzal a bizalmas udvariassággal társalgott vele, mely a világ nem minden női teremtményének adatik. — Itt vagyunk, — mondá, mikor a folyosó végére értek, azután félreállt s a nagy terem egyik nyitott ajtajára mutatott, — lépjen, be uram. Isten hozta nálunk! De Calisto nem mert előre lépni. Egyik kezét az ajtófélfára támasztva, lecsüggesztett fővel állt ott, míg szíve indulatosan vert. — Bátorság! bátorság! — mondá Cecilia.— Az ön anyja a kastély úrnője még most is, mert minden tárgy róla beszél, semmi sem változott. Calisto kimondhatatlan érzelemmel nézett a leánykára, azután határozottan s gyorsan lépett be a nagy terembe. Legelőször is az egyik ablakhoz futott s a szőnyeg szélét háromszor megcsókolta; azután körültekintett, egy zsöllyeszékbe rogyott, s keserves zokogásban tört ki. XV. Cecilia grófnő a nők veleszületetett finom tapintatával kiment a teremből. Calisto, a nélkül hogy fejét felemelte volna, hallotta ruhájának suhogását s hogy egy közel lévő félig nyitott ajtón eltűnt. Cecilia magára akarta őt hagyni gondolataival és könnyeivel. Azt mondják, hogy egy síró nő a legszebb látvány a világon, mert a könyek úgy ékesítik a nők szemét, mint a harmat a világkelyhet. De amenynyivel szebb látvány egy könyező nő, annál furcsább, ha egy férfi sír. Mikor a teremtés ura sír, vagy pulya lelket, gyöngeséget árul el, hogy a balsorssal nem mer szembeszállni; az első esetben megvetést, a másodikban szánalmat érdemel. De Calisto nem gyávaságból vagy tehetetlenségből sírt, kényei a fiúi kegyelet adója voltak anyja emléke iránt, a szomorú gondolatok hirtelen való felébredése következtében, melyek szivét elfogták. Ceciliától nagyon helyes tett volt, hogy kiment s magára hagyta. Mit tehetett volna most ? Egy férfi könyeit csak az anya, a nővér, vagy az a nő törölheti le, kinek rendelkezésére bocsátjuk hajlamainkat. S Cecilia semmi sem volt rá nézve. Először látta Calistót e napon s Csak közönséges vigaszt nyújthatott volna neki, mit egy nemes szív csak méltatlankodva fogadott volna el. Mikor érzelmei lecsilapodtak, Calisto felkelt újra megcsókolta a függöny szegélyét s leült Julia grófnő arcképével szemben. A vászonra ömlő világosság következtében úgy tűnt fel, mintha minden pillanatban ki akart volna a keretből lépni. Tekintete szomorú, alapjában véve érzelmes volt, mint olyan nőé, ki sokat szenvedett, sokat átélt, mint Carthago királynője. Non ignora malis, miseris succurrere disco,s mily megszólaló természetiesség ömlött el rajta, azon a ruha ráncai hosszában elnyúló kézen, amint egy agarat simogatott. Nem szép felfogás volt ez? Azt hiszem, igen. A szép, elmerengő nemesasszony maga elé nézett, de azért nem feledkezett meg az alázatos, hű teremtményről, mely simogatásai után vágyott s kezét nyalta. (Folyt. köv.)