Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)
1879-02-14 / 37. szám
Péntek, 1879. február 14. 37. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt Negyedévre.........................4 B Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szép volt! Ő volt a legszebb, A mint ragyogva, tündökölve, A csillárok vakító fényiben Körül repült a sikos padlaton, S ruhája égszin, lenge fodra Megtörve dús habokra, Mint angyaloknak szárnya lebbenése Suhogva szállt a könnyű táncban ? Igéző, fényes két szemében A csillagok világa tündökölt És gyújtott, mint a tűző napsugár. A gyémánt hófehér nyakán Hiú versenyre szállt velök: Ezer zománca mind hideg maradt, E lánggal égő szép szemek mögött! Ziháló keblén a kamélia Lehajtá búsan hervatag fejét, Az élő, hóditó virág Szépsége’ árnyát rávet é S csak a lemondás juthatott neki! Mohó tekintet üldözé körül, Reá tapadtak a sóvár szemek, S egy röpke, eltűnő mosolyra Báli ! Ezernyi álmot kelttetett... Ő volt a nap ! S körülte fényes, bolygó csillagok, Homályba vesztek, elborultak, Mint délverőn az égiben: Minden sugár a nap fényébe hal! Csak őt csodálta mindenik, Csak azt susogta minden ajk : »A bálkirálynő szép Edith !« És ő, a büszke bálkirálynő, Járt ifja karján boldogan A tarka, fényes angyalok között, Csevegve halkan, lágyan, édesen, Mikéntha ennyi hódolatjelét Nem vette volna észre sem, Am homlokán a fölmagasztalt Hiúság ébredő derűje, Egészen mást beszélt. S míg azt susogta mindenik : »A bálkirálynő szép Edith !« . A fényes, csillogó terem Egy elfeledt, kicsiny zugában trténet. Halvány, merengő ifjú áll, És meg-megrázza fürtös, szép fejét, S fájón sóhajtva mondja: »Nem !« Majd roskatag leomlik egy Bársony zsöllyének enyhe szögletébe S kezébe rejti fagyos homlokát. Fehér, miként a siri szellem, Melyet a rejtelmes magányból Egy percre látni a világot, Egő szerelme újra visszahoz !.. . Beszél, susog és ajka nem pihen, Mint akinek szivébe már Nem fér a tépő fájdalom, S az Aetna lázongó hevét, Fagyos mosolylyal el nem födheti. »Oh, én ezerszer szebbnek láttam őt !« Sóhajt susogva reszkető szava, S kigyúl szemének bágyatag tüze: »Oh, én ezerszer szebbnek láttam őt, Miként ti, bókoló tömeg ! Egyszer! — beszéli fuldokolva, — Egyszer, midőn az égő nyári nap Bucsúságára megtörött Kicsiny szobája rózsás ablakán, S úgy állt előttem, mint Bzeráf Az alkonyat kialvó fényiben ! Oly egyszerű volt tiszta, szende, szép. Ott nem viselte azt, mi itt vakít, Kacér hiúság fényes rongyait, S szivét, a legszentebb szivet, Mely édes álmok lágy tanyája volt, Meg nem vették gyémánt sugárral Üres káprázat, tündöklő hideg ! Akkor, midőn mosolygó ajkain Édes susogva kelt a szó, S megalkotá eltépett üdvömet, Midőn először mondta, hogy szeret, Akkor ezerszer szebbnek láttam őt, Miként ti, bókoló tömeg! Szemének fénye újra elborult. »Egy őrült!« suttogták körül, És a kinos pokolból, Megszánva, elvezették a szegényt! Földváry István: Az unokaöcs. (Elbeszélés.) Újvári Bélától. (Folytatás.) Arthur adósságai Ajtait nem mindennapi zavarba hozták s neki, a hires jó gazdának, ki soha semmiféle kölcsöndologba nem bocsátkozék, neki most kölcsönhöz kellett folyamodnia. Hogy a dolog inkább titokban maradjon, nem fordult a városi pénzintézethez, hanem egy magánzó tőkepénzeshez, aki ha nem is adott nagyon olcsó pénzt, de nem is vett több kamatot, mint a székvárosi takarékpénztár. A levelet a tőkepénzesnek az előbbi párbeszéd után rögtön megírta. De ez adósság kiegyenlítésénél sokkal több gondot adott Ajtainak az, hogy Arthur afalvi földesúr leányának egészen megzavarta kis szőke fejecskéjét. Ez volt az, amire gondolt, midőn Mari félve említé meg neki Arthur adósságait. »Ha a dolog csakugyan úgy van, amint azt a kaszinóban beszélik — mormogta magában Ajtai, miután az imént említett levél közbeadásával Miskát megbízta, — akkor az öcsém-uram itt tartózkodásának napjai megszámlálták.« Az pedig, amit beszéltek, nem volt csekélyebb dolog, mint hogy Arthur afalvi birtokos legifjabb leányát annyira elbűvölte, hogy a leánynyal titkos összejövetelei is voltak. A dolognak csak épen az első fele volt ugyan igaz, de akik afalvi birtokost csak híréből is ismerték, már azt is vakmerőségnek látták, hogy a szép három szőke testvér közül valamelyikre halandó ember a szemét merte vetni a komoly szándék« nélkül. Mert Arthurról mindenki tudta, hogy nincs és nem is lehet komoly szándéka; hogy azonban a három szőke kisasszony közül a legfiatalabbikra mégis nagyon rávetette a szemét — az igaz volt. De hogy a fiatalok titokban találkoztak, azt mindössze onnét kombinálták a minden botrányosnak látszó dologról beszélni szeretők, hogy a *-falvi birtokosnak, a mendemonda szerint, tizenkét fejű sárkánynyal őrzött leányaihoz másként ugyan nem jut el, a kinek nincs »komoly szándéka.« A *-falvi birtokost a világ különcnek tartá. Némileg igaza is volt a világnak ebben, mert az özvegy öreg úr ki sem mozdult falujából, leányait pedig mióta a nevelőből hazahozta, csakhogy valósággal lakatra nem zárta a roskatagfalvi kastélyban. Az öreg ur a szabadságharcban jelentékeny sebet kapott, mely egész haláláig megkeseríté életét; a szabadságharc után néhány év múlva pedig elveszté nejét, ki három leányt hagyott hátra. Az öreg ur a leányokat nevelőbe adta s mikor visszahozta őket onnan, körülbelől oly »napi parancsot« adott a házasuló fiatal emberek tudtára, hogy, a ki az ő házából akar feleséget, s az jöjjön a *-falvi kastélyba, mert ő ugyan nem viszi s vásárra a lányait, de aztán csak »komoly szándékkal levő« fiatal embereket lát szívesen. S ha egyszer a *-falvi birtokos napiparancsban adta ki ezt, dehogy mert volna valaki ellene cselekedni! Az öreget hevülékeny, rettenetes embernek lárták átalában. A falvi kastélyt hát a fiatalság kerülte. Persze, hogy azért a világ a szép három szőke kisasszonyról annál többet tudott beszélni! Arthur egy sétalovaglás közben látta meg Margitot, a legfiatalabbikat. Titokban leveleztek, mielőtt beszéltek volna egymással. Arthur tán a kaszinóban valamit sejtetett is a dolog felől, elég az hozzá, hogy Arthur viszonyáról mindenki beszélt, természetesen nagyítva, sőt a meg nem történt titkos találkákról is. Ajtai komolyan kérdőre vonta Arthurt a dolog felől. »Tudod-e Arthur, — kérdé tőle, — hogy a *falvi birtokos képes golyót röpíteni keresztül agyadon, ha valamit megtud a dolog felől?« Arthur égreföldre erősíté, hogy a titkos találka mende-monda, de hangjában volt valami olyan bizonytalan, hogy Ajtai azt mondá magában : »meg kell győződnöm.« E rövid párbeszéd után Arthur nyergeltetett. Azt mondá, hogy a székvárosba megy s tán az élét is ott fogja tölteni. Elindulása után mintegy fél óra múlva Ajtai is lóra ült s belovagolt a városba, rövidebb után, mint Arthur. A városban mindig figyelemmel kisérte unokaöcscsét, anélkül hogy ez észrevette volna jelenlétét. Esti kilenc óra tájban aztán afalvi országúton két lovas haladt lassú léptekben, mintegy háromszáz lépésnyi távolságban egymástól. Az első egy ideig nem látszott észrevenni a nyomában levőt, később azonban figyelmessé lett rá s nyugtalanítani kezdé. Hiába tekintgetett hátra, a nagy sötétben nem ismerhette föl titkos követőjét. Most a holdvilág pillanatra kibújt a felhők mögül, az első lovas hirtelen megállt, hátranézett, de követőjét egy sűrű bokor födte el, majd az utat vizsgálni látszék kutatva: nem szabadulhatna-e meg alkalmatlan útitársától oly módon, hogy más útra térne. De mivel a vidéket nem ismerte kellőleg, meg azért is, mert a hold viszabújt a felhőkárpit mögé, ahonnét csak időközönként kandikált ki, mint a színészek az átlyukasztott függönyön fölvonásközökben: lovasunk tovább haladt a megkezdett úton. A második lovas azonban, akinek eszébe látszott jutni, hogy a főúttal párhuzamosan, hegy oldalában vezet a régi út, hirtelen letért az oda vezető ösvényre. Amaz észrevévén, hogy alkalmatlan kísérője elmaradt, könnyebbülten sóhajtott föl; emez pedig, ki a sötét fenyőfák közül mindannyiszor jól láthatta,akit szemmel tartott, valahányszor a hold oda lopódzott a kortina-lyukhoz, és szintén meg volt elégedve az új helyzettel, mivel társa most már nem vehette őt észre. Közel a faluhoz, kis folyó partján, volt egy roskatag fehér ház, hajdan malom, most egy öreg aszszony lakása, afalvi birtokos jóvoltából s jutalmul a család iránt tanúsított ragaszkodásáért. Ez a kis ház volt az első lovag célpontja. Ebbe a kis házba látott a két lovas egy fehér alakot besuhanni; emez midőn a fasorból kiért, amaz, midőn három szétágazó erdei ut csomópontjául szolgáló fönsikra ért. Régi és uj itt itt megszüntetni látszottak párhuzamossági versengésüket s amarról csak egy keskeny, elhagyott, mindkét oldalról fákkal sűrűen szegélyezett vágás vezetett le a versenyben diadalmassá vált új útra. Az első lovas, észrevévén a roskatag házba suhant fehér alakot, megsarkantyúzó lovát; ugyanezt téve a második lovas is, a fensikról a vágásra térve le. Most a a két lovas mintha versenyt futott volna; egyikről sejtjük, mi sarkalta, de a másikat? . . Egyszerre érkeztek a kis házhoz. »Arthur, megállj!« — kiálta a második lovas, aki nem volt más, mint Ajtai. A megszólítottnak mintha lábai gyökeret vertek volna.»Meggondoltad-e, mit akarsz elkövetni ?« — kérdé öcscsétől, aki felelni akart, de nem volt képes szóhoz jutni. »Némaságod bizonyítja Arthur, — folytatá Ajtai, fölhasználva öcscse zavarát, — hogy csak most látod e könnyelmű lépés veszélyes voltát, de szótlanságod egyúttal remélnem engedi azt is, hogy míg nem késő, visszatérsz velem.« »De ő várni fog — mormogá Arthur — és ez első találkozásunk.« Ajtai intett Arthurnak, hogy üljön lóra. Ez gépiesen engedelmeskedett nagybátyja parancsának. »A fasorban várj rám« — kiálta Ajtai a távozó Arthur után, és megindult a roskatag ház felé. A hold ismét eltávozott a lyukas felhő-kortinától s Ajtainak épen ez kellett. Bekopogott az ablakon; az anyóka kijött s félve kérdé: »ki az?« — »Mondja meg anyó — szólt elváltoztatott hangon Ajtai — mondja meg odabenn a kisasszonynak, hogy az urfi megtudta, hogy lépteit figyelemmel kisérik s azért nem jöhet ma éjjel, hanem majd el fog menni talán már holnap a kastélyba —■ nappal. Maga pedig, Borbála néni, kisérje most a kisasszonyt vissza a kastélyba.« Ezeket mondván, lóra pattant s eltűnt. Ep a kellő időben érkezék a fasorhoz, mert Arthur, a ki zavarából ismét magához jött, indulóban volt a kis ház felé. »Hová indultál, Arthur?« — kérdé Ajtai színlelt közönyösséggel. »Látnom kell őt, beszélnem kell vele; csak egy szót, csak annyit, hogy—« »Megállj, Arthur, — szólt Ajtai még közönyösebben, mint elébb, — nincs ennél könnyebb a világon.« — Arthur e szót rebegvén: »Köszönöm,« ismét megindult. (Vége köv.)