Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)
1879-02-23 / 45. szám
Vasárnap, 1879. február 23. 45. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 írt Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A szentpéteri temetőben. Még arra jár halkan a vén folyó, De már hullámain nem száll hajó. Uj medret ásott újabb ág azóta, Most arra járnak, — itt csak hébe-hóba. Még áll a templom, roskadt partokon, Az omló partfövény nyel oly rokon. Még körülötte ott a temető, Nem temető már — majd csak ébredő. S amig eljön az ébredés órája , Kezét a múlandóság tette rája. Egykor város körítés emberek, — Ma holt folyam, avar, tépett berek. Harangja is volt, ünnephirdető, Már helye sincs, — beomlott a tető, S harangja, mint az ember, ha szivét kitépik, hosszan, hosszan sajg elébb, Megnémul aztán végkép, mindörökre, — Elhallgatott, szivetlen, összetörve. Ajtókilincsét régi rozsda ette ; Ki tudja ? van-e oltár, pad mögötte ? S ha van , ki térdel benne valaha ; Tán éjféltájba’ rémek, más soha! Talán fölkelnek mégis éjelente S megnépesül a holt viz lassú mente, Táncolnak rajta árnyak haloványan, Tán benne leltek sírt, ki tudja, hányan ? Tán ők az omló templom papjai, S járnak belé hús himnuszt hallani ? S harangját is, hogy álmuk ne zavarja, Nem ember zúzza szét, de vázak karja ? — S ha úgy van is, naponként fogynak ők, Fövény sírjukban régen pihenek. A lassú hab naponként elmos egyet, Bajt ifjú szél korhadt koporsót kerget, S úszik alább — benn csontváz a hajós — A végtelen felé — a roskadós Sirhantok fogynak, fogynak egyre-másra, A vén folyó még sírjuk is kiássa, S széthordja őket a kik együtt éltek S nyugodni is egy csöndes helyre tértek. S ki tudja: a sok koporsó-hajó Hova megy s hol lesz a találkozó ? Váradi Antal: A nemes. (Beszély.) irta Ember György. (Folytatás.) V. E napon különös forrongás, gyűlésezés volt a faluban. A férfiak titkon lopakodtak egyik-másik hajlékhoz, onnan tömegesen indultak tova, itt-ott több csoportban is értekeztek s jelentően mutogattak hol az erdő, hol a kastélyok irányába. Feltűnhetett, hogy már kora este csönd volt az utcán, maguk a pásztorok is, midőn csürhével vagy csordával jöttek hazafelé, meglepetve néztek körül. Egy pletykahajhász vénasszonyt, dologkerülő cselédet, vagy a falu háza tájáról elmaradhatlan falu száját sem látni sehol. Ez a titokzatos csend valami fergetegnek lehetett az előjele. Estefelé Kendi díszes hintón robogott ki kastélyából. Ünnepélyesen volt felöltözve; mig a falu tiszta házikói között haladt s a környéken legeltető szemét, édes önérzet foglalta el lelkét, mert látta, mit volt képes tenni önfeláldozása és emberszeretete e kis falu érdekében. Látta, hogy áldásosztó lépte minden nyomán a hála virága fakadt s tudta, hogy e kis falu boldogságának történetében az ő neve aranybetűkkel lesz megírva, melyeket a késő nemzedék okulva fog olvasni. — Holnap már nem leszek, — mormogta fásult lemondással, — de emlékemet köztetek, szegény, becsületes emberek, megörökítem. A ki pedig szivéből, lelkéből megsirat, — folytatá tovább, — az Rózsa lesz, tudom. De mindnyájatokról gondoskodni fogok. Körültekintve a hintóból, neki is feltűnt a csönd, melyben lovainak patkói hangosabbankocogtak s hintája robogása viszhangot keltett. A pap lakása előtt szállott le; Rózsa sietve jött eléje és mosolyogva; de ő tudta mért, félelemtől és iszonytól dobogó, remegő szívvel nyújtotta kezét kedves bácsijának. Valami szokatlan, félelmetes dolog előérzete szállta meg szivét. A pap lakában egész nap titkon sugdosó embereket látott s rája mindenki csodálatos, szánó tekintetet vetett. Félelemre delejezte a sok szem szerető lelkét s most e vegyes érzelem közt üdvözölte jóltevőjét. A gyönyörű, test- és szellemben kifejlődött lánynyal szemben már a bizalom és tisztelet némi korlátai közt érezte magát Kendi. Rózsa komoly, érzelmes szemeinek gyújtó tekintete előtt a szép férfiú, gyakran volt kénytelen lesütni szemeit. Gyönyörrel érezte, hogy a kis árvából remek teremtmény lett, ki minden szeretetre méltó. — Kedves Rózsa, — szólítá meg Kendi, — e naptól fogva már kastélyomban fog lakni. Nem haragszik a kegyetlenségért, ugye, hogy nagyatyjának közel látásától három év óta megfosztottam. Holnap bemutatom. Örömet, nagy örömet akarok ezzel szerezni az aggastyánnak. Csak arra kérem,édes atyáménak szólítsa. Aztán más dolgunk is lesz holnap. Sorsáról gondoskodom, Rózsa, mert — folytató majdnem fuldokló hangon — nem tudhatom, meddig élek. — Bácsikám, — kiált a sápadt arccal, önfeledtem a lány, — mikor ön meghal, én is bizonyosan meghalok. Kendi meglepetve ragadta meg a lányka hófehér kezecskéit, megrezzent de magához térve,szomorú mosolylyal mondta: — Micsoda beszéd ez, kis bohó! — és nevetve akarta elsimítani a Rózsa rémületét, — már ma este a nagytatát ölelheti. A lelkész kíséretében sietve a falu házához hajtatott, ott a jegyzőt, bírót, és az elmaradhatlan Pista bácsit hintájába ültetve, visszahajtatott a kastélyba. A falu szája a bakon foglalt helyet s a kocsis mintha azt vette volna észre, hogy Pista bácsi valami különösen integet az ablakon kíváncsian kitekintő falusiaknak. A kastélyban megtudták, mi célból hívta össze őket Kendi. Összes vagyonáról rendelkezett, s csak hitelesítnie kellett a végrendeletet, melynek pontjait nyugodtan felolvasá a jelen voltak előtt. Megértették, hogy Kendi a kastélyt s vele a tekintélyes földbirtokot Rózsának hagyta. Példányszerű gazdálkodás által szerzett vagyonából oly tőkét hagyott a templom, iskola, kisdedóvoda, a pap és tanító számára, a melynek kamatai az eddigi évi segélynek megfelelnek. A pap meg Pista bácsi lopva néztek egymásra, a többi is jelentően váltott némi titkos jelt egymással és arcuk szomorúságot öltött. Vonakodva vették a tollat kezükbe. Már Pista bácsinak csak szólania kellett valamit, mert különben a lelkét furdalta volna a meggyűlt keserűség. — De hisz csak nem akar a nagyságos úr erőnek erejével meghalni. — Komoly ember készen várja a halált, Pista bácsi! — válaszolt Kendi fagyos mosolylyal, — csak írjon alá kigyelmed, így. Most köszönöm szívességüket. Estére a tiszteletes urat Rózsával szívesen látom ! Jó lesz gyönyörködnünk egy kissé az uj család szemléletében. A távozók léptei még viszhangzottak a folyosón, midőn Kendi, iratait rendezgetve, jegyzőkönyvében olvasgatott. Nehány lappal előbbre fordított abban s fejét balkeze fejére támasztva, a szobában az óraketyegésen s a zörejen kívül, melyet a napló leveleinek fordítása okozott, más nesz nem hallatszott. Az ablakból, mely mellett helyet foglalt, enyhe szellő simogatá izza homlokát. Ezer és ezer gondolat cikázott agyában, mint ki nagy, végzetesnek látszó útra készül s itt kell hagyni szeretteit, adott szava miatt, örökre, örökre, oly fájó érzet nyilait át most szivén. Tekintetét az ablakon át Káldi kastélyára irányzá. Az igaz ügy védelmében letiprott hősnek lesújtó tekintetével ejté ki e szavakat: — Visszajöttél, ugye, hogy gyönyörködjél végemen. Ne hidd, hogy egy Kendi megfut, megriad a haláltól. Sóhajtva vett tollat a kezébe s a mai napról következőket irt jegyzőkönyvébe: »Kedves Rózsa! Önnek hagyom e jegyzőkönyvet, hogy tudja, értse meg lelkem fájdalmait. Csak azt akarom, legyen egy lény, ki szeretetének egész melegével gondoljon vissza rám, a bácsira, ki az ön igaz ügyéért halált szenvedett. Tárcám többi levelén láthatta már, minő iszonyú kötelesség áldozatja lettem, szegény anyjáért, nagyatyjáért és önért, igen, főleg önért kedves, kedves Rózsa. Most, halálomhoz közel, vallomást teszek önnek, vajha sértve ne érezném tiszta lelkét általa. Kis virágot ápoltam, gondoztam, fejlett ékes pompájában. Tudtam, hogy az enyém soha nem lehet, de mintha édes alakját lelkembe fogadnám s magammal vinném a sírba, úgy esik nekem, ha megvallom e komoly percben, hogy szeretem, szeretem ! Szerettem, mint nyomorban sintődő árvát, szeretem most, mint ékes hajadont. Nem a közel halál, és ez nem bánt engem, hanem az az iszonyú tudat gyötri lelkemet, hogy a kinek javára tiz kviteljes évet éltem, hogy a kinek szemlélete lelkemet édes érzelmek közt ringatá, hogy a kinek tekintetét lestem, vártam, mint növény a napkeltét, annak szóval meg sem mondhattam soha, mennyire szeretem, mert abban a hitben akarok meghalni, hogy ön is szeret engem, ugye Rózsa ? Mert nem akarnám hallani ajkairól, látni tekintetéből az iszonyú ítéletet, mely a közel halálnál rémítőbb volna nekem! Rózsa, imádkozzék érettem, s ne feledje el a bácsit soha, soha!« Kendi szép, férfias arcáról köny gördült alá. A naplót lepecsételé s Rózsának címezte. Szomorú gondolataival elfoglalva sétált alá s fel, midőn a falusi pap Rózsával hozzá belépett. Kendi hosszan, szeretettel nézte Rózsát. Megmutatta, melyik szobáját foglalja el, derültséget színlelve beszélt a kedves meglepetésről, melyben a Rózsa nagy atyja fog részesülni. Mig szivét kínok marcangolák, erős lelke örömkifejezést parancsolt arcára, kezeit dörzsölve sétált alá s fel s kedélyes kacajban tört ki a lány és a tiszteletes félő, sejtő pillantásaira. — De Rózsa, de édes tiszteletes úr, mi bajuk lehet néhány nap óta ? Én meg nem foghatom, mintha a jég, az óra minden pillanata valami végzetes titkot rejtegetne. A faluban síri csend , önök itt valamitől félve-habozva, mintha szivekben valamit rejtegetnének ; cselédeim szomorúak, csüggedtek. Gyermekség, haha! Kedves papom, emlékszik múltkori célzataira? Nyugtassa meg lelkét. Semmi sem fog történni, csak »elutazom.« (Folyt. köv.) Szent Cecilia. (Olasz regény.) Irta A. Barrili. (Folytatás.) . XX. Giovanni, bár hatvan éves volt, erős ember s bátorlelkű volt, mint a ki visszaemlékezék, hogy ő is katona volt Emánuel gróf parancsnoksága alatt. Azért az éjjeli kirándulás egy ismeretlen veszély ellenében nem tölté elfélelemmel, bár fegyvertelenül volt. Másrészről Di Cardianának nejéhez intézett halk szavai, mint fénylő meteor az éj sötétjébe, hatoltak az