Fővárosi Lapok 1879. július (149-175. szám)

1879-07-01 / 149. szám

Kedd, 1879. julius 1. 149. szám, Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...........................8 írt. Negyedévre........................* * Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« július—decemberi folyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: » A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Moore Tamás költeményeiből. Az esti ágyuszó. Tudod-e még a nap leszálltát, Mit utolszor néztem veled : Az esti ágyuszó hogy’ szállt át A szunnyadó tenger felett. Bumm ! — túl a láthatáron messze, A hang tovább-tovább suhan, A vizalatti mélybe veszve Míg végre elhalt lassaban. Gyakran, ha napi munkám végén Merengve rólad álmodom, Az esti ágyút lesem még én A vész csapott tengerhabon. Bumm ! — míg a hullám fodrán, távol, Mély hangja elhal lassutlan : Sirok s vágynám e zord világból Úgy múlni el, mint az a hang ! Hajók találkozása. Sik tengeren ki egyedül Bujdos’ távol szerettitül, Az tudja csak , mi az, egy reggel Távol vitorla ha tűnik fel. Egyszerre fölgyúl minden arc, Örömkiáltás fölviharz: »Holló, hajó!« — százajk kiáltja, »Hajó !« amonnan visszaváltva. Vitorla most árbocra csügg, A két hajó közél, együtt, Mindenki kérdez, innen s túlról, Hirt jó barátról és hazáiról. Fehér kendők még lengenek, Röpül sok nyájas szenet, De csak egy perc — s meg’ el kell válni, Sik tengeren meg’ tova szállni. Szász Károly. -----•=«›©‹»=•----A 233-dik szám. (Elbeszélés.) Írta Csiky Gergely. A régi ház fala, melyhez komoly nyugalommal támaszkodni szokott, úgy magába fogadta alakját, mint a szerető szív, jó barátja vonásait. Ha távol is járt, a barnás foltok, a ledörzsölt mész, a plasztikai körvonalak folytonosan róla beszéltek, és erős vállait, széles hátát, ábrándosan hátratámasztott fejét nem engedték kiveszni a vén ház emlékezetéből. Itt állt, ide dőlt hosszú évek során keresztül változatlan tartással, mozdulatlan nyugalommal, és az a foltszerű hátkép sokkal erősebben bizonyította jogát ez ingatlanhoz, mint akármilyen telekkönyvi kivonat. Nem is jutott senkinek eszébe, hogy birtokpert indítson ellene ; kollegái, kik a szomszéd utcák szögletein, vagy a kapubálvány alatt, vagy a boltok lépcsőin tartották hivatalos óráikat, teljes tisztelettel viseltettek a tulajdonjog szentsége iránt; és ámbár maguk közt sokszor tréfáltak, sőt gúnyolódtak a 233-ik szám önérzetes büszkesége, kimért udvariassága felett; de azért nem volt az a hordár, lett légyen akár hetyke újonc, akár a szakmában megőszült tekintély, kinek háta valaha a 233-ik szám freskójával mert volna érintkezni. Mint valamennyi ház falát e szeszélyes ég alatt, ezt is megpörkölte a napsugár, megkopogtatta a jégeső, körülsivította a szélvész, de napsugár, jégeső, szélvész egyaránt változatlan helyzetében találta a 233-ik számot, s szinterégi ismerős gyanánt üdvözölte. A 233-ik szám épen úgy nem törődött ez ismeretséggel, mint azokéval, kiket dolguk naponkint az utcán vezetett végig, s kiknek szeme öntudatlanul úgy hozzá szokott a vén ház falát támogató komoly alakhoz, hogy ha egyszer-másszor hivatalos minőségében távol volt, mikor az utcán áthaladtak, egész nap valami megfoghatatlan hiányt éreztek, melynek nem tudták magyarázatát adni. A 233-ik szám nem kapkod a közönség kegye után, nem tolja fel szolgálatát, nem fürkész szemével fel s alá az utcán, nem emeli meg távolról vörös sipkáját, ha valaki megáll s vizsgálódva néz körül. Ez apró fogásokat élelmesebb kollégáira hagyja, ő elfogadja a megbízásokat, melyek hozzá jönnek, elvégzi lelkiismeretes komolysággal, a tiszteletdíj felett soha sem veszekszik, a borravalót meg épen el sem fogadja. Meglehet ugyan, hogy arra született, de nem arra nevelték, és a nevelés teszi igazán az embert. Vidám tanuló csoportok haladnak előtte az utcán; a kisebbek szíjra fűzött könyveiket hetykén himbálják a légben, a nagyobbak zsebeikbe rejtik a könyvet, s azzal a boldog önáltatással néznek végig a 223-ik számon, hogy ez nem tartja őket diákoknak. De a 233-ik számot nem lehet oly könnyen elámítani, ő is járt iskolába, ő is himbálta szíjra fűzött könyveit az utcán, és soha sem dugta szégyenkezve zsebébe, pedig már derekasan kihajtott a szakála, mikor még mindig könyvvel járt az utcán. Meglehet, hogy most sem az elhaladó alakokat látja, hanem egy másikat, egyetlen egyet, egy szürke ruhás kisfiút, nagy csomó könyvvel hóna alatt, aggodalmas kifejezéssel arcán, amint menetközben is a leckét mormolják csendesen mozgó ajkai, és minden tizedik lépés után megáll, hogy egy kétségbeesett pillantást vessen könyvébe. Nehéz dolog a görög nyelv rejtelmeibe hatolni, és a mathematika igen fáradságos tudomány. Az a jó öreg asszony odahaza oly büszke örömmel hallgatta, midőn tudós fia erős hangon kiabálta magába a vonakodó tudományokat, és oly boldog megnyugvással ment rendes munkájához, a mosó teknő mellé, mikor fia izzadt homlokát törölve kijelenté, hogy tudja már a leckét. Tudta is, fel is mondta dicsőséggel, és mikor az esztendő végén nyilvánosan felolvasták az érdemsorozatot, az ünneplő ruhás öreg mosónő ott a fényes úri vendégek mögött, kötényével törölte kényes szemeit s nem merte a körülállóknak elárulni, hogy az a jeles ifjú, kinek most adják át jutalmul az aranyos kötésű könyvet, az ő fia. — Vigye ezt a csomagot a nyúl-utcába, 16-ik szám alá, Vörös urnák. Ott fogják kifizetni. A fiatal ember kezébe adja a csomagot s visszamegy a házba, honnan jött. A 233-ik szám szó nélkül megindul a nyúl-utca felé, hóna alá szorítva a rábízott holmit. Vájjon mi lehet benne? Fogásáról úgy érzik, mintha ruha volna, szép barna kabát, amilyent ő is viselt valaha. Meg is becsülte, négy esztendeig viselte, sokba került, az öreg mosónő kezét sokszor fölette a lúg, szemét sokszor megríkatta a forró gőz, míg árát összedolgozta. De megillette derék fiát; jogot tanult, tudósok közt forgolódott, urakkal érintkezett ; nem járhatott abban a szürke zubbonyban, melyet boldogult apja viselt, a ki csak ácslegény volt, s ott a másvilágon bizonyosan nagyon boldog annak láttára, mily jeles tudós urat nevel fiából a szegény özvegy. Meg is lesz értte jutalma. Fia maholnap elvégez minden létező iskolát, megtanul minden tanulható tudományt, diplomát kap, hivatalba jut, nagy úrrá lesz és szegény öreg anyját magához veszi, mert jó és hálás fiú, s uraságában sem fogja szégyelni a szegény mosónőt. Akkor aztán elfelejtik a nélkülözések hosszú éveit, kényelmes szép szobában fognak lakni, tisztelettel lesz irántuk minden ember s megbecsüli őket; fiának kalapot emelnek az utcán s dicsérve emlegetik nevét, hírét és anyjának nagy lesz az öröme, nagy lesz a büszkesége. — Ez már mégis szemtelenség! — kiált mérgesen Vörös úr, mikor a 233-ik szám kezébe nyomja a csomagot, s felbontva, egy összerongyolt, bepiszkolt kabátot talál benne. Vörös urnak vörös arcán rémes lábot vet a harag lángja ez elnyomorított kabát láttára, de mindez még csak szelíd mécspislogás ahhoz képest, mikor elolvassa unokaöcscse levelét, melyet e könnyelmű fiatal ember gombostűvel a volt kabát gallérjára tűzött volt. — Semmirekellő léhűtő! — mondá Vörös úr szenvedélyes haraggal; —nem elég, hogy kölcsön kéri ünneplő kabátomat egy napra, s hat hónap múlva ily állapotban küldi vissza, hanem még pénzt is mer kérni apró adósságai fedezésére. És Vörös úr annyira megfeledkezett haragjában a családi titkok sérthetetlenségéről, hogy fenhangon még egyszer végig olvasá unokaöcscse levelét, melyben valóban szóról-szóra előfordult az apró adósságok fedezésének kérdése. — Hát maga mit vár ? — mordult az ajtóban álló 233-ik számra. — Fáradságom díját, — mondá komolyan a 233-ik szám. — Micsoda! Még ezt is én fizessem! — kiáltott a szenvedélyes Vörös úr kimondhatatlan elkeseredéssel. — Nem elég a kár, még rá is fizessek ? Semmit sem adok. Menjen, keresse fel azt a derék ifjú urat s vegye meg rajta fáradsága diját, és ha nem fizet, csukassa be. Érti ? A 233-dik szám szó nélkül megfordul, és e kétes értékű utalványnyal lehalad a lépcsőn. Megszokta már, nem először esik meg rajta, hogy csalódott reményekkel megy le a lépcsőn, melyen biztató bizalommal haladt fölfelé. Nagyobb uraknál is tett ő eredménytelen látogatásokat, sokkal nagyobb uraknál, mint a haragos Vörös úr, ki utoljára sem volt egyéb, mint egy közönséges városi írnok. Híres ügyvédek, elnökök, polgármesterek, főispánok, tanácsosok, miniszterek ajtaján fordult ki félénk alázattal és csalódott reménynyel, anélkül hogy csak egy vonása is mutatta volna a lelkében háborgó keserűséget. Hosszú ideig nem állt élete egyébből, mint folyamodványok készítéséből, tisztelgő látogatásokból, bizonyítványai mellékléséből s más efféle műveletekből, melyek biztos symptomái az eredménytelen hivatalkeresésnek. Folyamodott, pályázott, látogatott mindenfelé, de vagy a tudománya nem felelt meg az élet valódi követeléseinek, vagy a modora nem volt elég hajlékony és kellemes, vagy az ábrázata nem volt szemre való: elég az hozzá, hogy lassan-lassan félelmesen ismert alak lett a hivatalosztó körök előszobáiban, akiket az inas urak minden különös utasítás nélkül azzal az üdvözlettel szoktak fogadni, hogy : nincsenek itthon. Most sem jön ő Vörös úr szobájából, a mint lehajtott fővel, szomorú tekintettel lehalad a lépcsőn s kilép az utcára; azt a régi szomorúan nevetséges alakot látja, sötétkék ujjasa, piros sapkája helyett elvásott fekete kabátban, szőrehhagyott kürtő-kalapban, amint megint, talán századszor fordul ki egy előkelő egyéniség ajtaján üres biztatással, szívében keserűséggel, szemében elfojtott könyekkel, gyomrában rikoltó ürességgel, és megy haza, megírni az öreg mosónőnek, hogy ügyei nagyon jól állanak, nemsokára szép hivatala lesz. És az öreg mosónő a házbeli úrfi által ezer meg ezer áldást írat vissza fiának, és ismerőseinek boldogan dicsekszik a jeles tudós ifjú nagy jövőjével. S az évek elmúlnak, az éhség megaszalja az arcot, a töprengés dérrel hinti meg a főt, az akarat ellankad az eredménytelen küzdésben, a mindennapi szükség oda hajtja, ahol pártfogás nélkül is lehet egy kis kenyeret keresni; hosszú fárasztó látogatások után végre megpihen és oda támaszkodik a régi ház falához. (Folyt. köv.)