Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)
1879-10-10 / 233. szám
csupán vigasztalan oldalát látom, a szabadságot veszélyekkel környezve, melyek ellen nem érzem magamat eléggé fölfegyverezve. Nem bántam ugyan meg eme lépésemet, de félek. Aztán a pénzkérdés az, mi engem nyugtalanít. Nem igen hiszek La Guépiérenek az ígéretében, s különben sem szívesen fogadok el tőle valamit; már az magában lealázó, ha oly embernek a pénzéből kell élnünk, kit nem becsülünk , de annál rosszabb, ha kétkednünk kell ama forrásnak többé-kevésbbé tisztasága fölött, ahonnan a pénzt meríti. Mikor én az ő hajlékában éltem, az ő »tűzhelyénél«, mint szokta mondani, már akkor is a fölött töprenkedtem, vájjon nem váltam-e neki erkölcsi bűntársává gyanús vállalatai által; most, midőn válásunk megtörtént, még inkább pirulni fogok, évpénzt fogadni el tőle ... Szilárdul eltökéltem magamban, hogy munkálkodni fogok, de jól tudom én azt, mily nehéz megélni a munka után oly nőnek, ki nagyvilágiasan van nevelve... Mindamellett is utána kell látnom a városban, hol és minő foglalkozást kaphatok; — pedig én oly járatlan, oly gyámoltalan vagyok! Míg én ily komor gondolatok közt merengek, fiatal hangok s vidám, üde kacaj hangzik át ama közfalon, mely lakásomat a szomszédétól elválasztja. Szomszédom gyermekeitől erednek ez eleven hangok. Amint Micault apát beszélte, a férj algondnok az egyháznál, a nő pedig valamivel idősebb, mint én. Áhítatos, józan gondolkozású embereknek tartotta őket az apát s kétségkívül remélte, hogy ez az épületes szomszédság rám nézve csak jó példa gyanánt fog szolgálni. Hallom olykor a család zsivaját, lármáját, az asztal ide-oda tolását, midőn ebédhez terítenek. Valamelyik, — alkalmasint a kis leány — a zongorán a hangfutamokban gyakorolja magát. Do, ré, mi, fa, sol... hangzik át hozzám, hol gyöngébben,hol erősebben. Olykor a hang megakad, olykor pedig a hangjegy van elvétve. Néha fölhangzik a mamának megrovó, majd szelidebben csengő hangja. Mind e csöndes, békés, rendszeres polgári élet, e gyermekekkel megáldott komoly családi boldogsággal, még élénkebben emlékeztet engem helyzetem szomorú voltára. Szívem egészen elszorul a mint szememet a négy kopasz falon s a bútorokon körüljártatva elgondolom, hogy ebben az ismeretlen lakban fogom én ezentúl tölteni életemet; egyedül, egyes-egyedül! IV. Kegyes olvasmányok. Kezdem hinni, hogy e siralom völgyében kitartással — és isten kegyelmével, amint Micault apát szokta mondani — olykor-olykor mégis csak elérjük azt, a mi után sóvárgunk. Végre is a jó apát beváltotta ígéretét. Mindent elkövetett, hogy valamely állomást szerezhessen a számomra s valóban talált is egy idős asszonyságnál, ki kissé közellátó, kissé siket s ki művelt, értelmes, szép, kellemes hangú fiatal hölgyet óhajtott magához, a szent könyveket fölolvasni előtte. Abban állapodtunk meg, hogy mindennap, az ünnepeket és vasárnapokat is beleértve, eljárok négytől hétig Seigneulles grófnőhöz, s havonkint kilencven franknyi tiszteletdíjat kapok. Ez ugyan szerény összeg, de kezdetnek elég s kissé kideríti oly sötét láthatáromat. E havi tiszteletdíjjal évi jövedelmem kétezer frankra rúg, mely mellett, ha nagyon takarékosan élek, mellőzhetem a La Guépiére által ajánlott s engem annyira megalázó segélypénzt. Mikor az apát e jó hírt közölte velem, majdnem a nyakába ugrottam örömömben. Nem minden szívdobogás és félelem nélkül kezdtem meg jövőbeli hivatásomat. Aznap reggel, midőn első felolvasásomat tartandó valék, csak úgy kortyonkint nyeltem a fris vizet, nehogy elrekedjek. A grófnő a pokol utcában lakott egy multszázadbeli ház első emeletén, mely zárdához hasonlított. Mikor én szürke szövettel bevont bútorzatú, nagy, rideg szalonjába léptem, borzongást éreztem hátamban s pillanatra egy tükörbe tekintettem, hogy meggyőződjem, minő kifejezést öltött arcom. A tojásdad tükör mélabús, ábrándos képet nyújtott, melyet nagy gonddal rendezett göndör fürtök foglaltak gesztenyeszín keretbe. — Nos, — mondom magamban, gyönge mosolylyal vonulva vissza a tükörtől, — minden renden van, jó Geneviéve; te, a te csinos fekete ruhádban tökéletesen olyan vagy, minőnek egy előkelő házbeli fölolvasónőnek kell lennie! Bevezettek a grófnő szobájába. Szalonforma komor helyiség volt ez. A tükörfényes padolatot semmiféle szőnyeg nem boríta. A bútorzat XVI. Lajos korabeli volt, szögletei és élei sárga rézzel szegélyezve. A fekete márvány kandallónak semmi más A legtisztább költői lelkesedés óráiban, szabadon minden hatásvadászattól és az amerikai létért való küzdelem kínzó gondjától, énekelte meg hideg életét meleg napsugárként megaranyozó szerelmét e megindító szókkal: »Láttalak egyszer — csupán egyszer — régen sat«. Mily hatalmasan tudja felidézni régen elfelejtett ifjúkori szerelmét »Lee Annácská«-hoz irt költeményében, kit »az irigy angyalok elragadtak« tőle, de kinek emlékét örökké megőrizte: »Mert hold ha ragyog , álmomba’ vagyok Szép Lee Annám kebelén ; ha fénylik a csillag! az ő szeme csillog Az enyhe sugárba’ felém ; S igy fekszem örökké, az éj ha alászáll, Én fényes, én édes, én drága arámnál, Sirjában a tengerpart terén, Háborgó tenger partfövényén.« *) Fényes, elérhetlen magasságból int feléje kedvese és a beteg költő önkínzólag vájkál szivében a visszaemlékezés tőrével, saját elvetemültségének érzetével: »Te szűzies, te tiszta szerelem, Te nekem mindenem valál. Sziget voltál a tengerközepen S titkos gyógyforrás, melynek partinál Virágtábor hullámzott szüntelen — S enyém voltak, minden kicsinyke szál. A fényes álom, mosolygó remény, Örömöd eltűnt, odalett, Mint a hab, mint a lehelet. Távolról a jövendő int felém : Föl, föl ! de lelkem nem mehet — Csüggedten bolyg a múltak bus terén... És még s alig hogy tudja ezt.«-------------**) Ily igaz költeményekben, a szenvedés meg bánatos önkinzás szülöttjeiben oly erő nyilvánul, mely engesztelőleg fátyolt vet még ama kebel legrutabb gerjedelmére is, melyből kitörtek, nem szolgált diszítvényül, mint egy rokokó-stilű óra s pár karos gyertyatartó. A gránátszin damaszk függönyös ágy fölött, fekete bársony lapon nagy feszület függött, ja »pater noster«-rel együtt. A szoba falát semmi más nem diszíté, mint a Chambord gróf arcképe, meg egy fénykép, három gyönyörű gyermekfővel, melyek a ház úrnőjének unokáit ábrázolták. A szoba közepén szőnyeggel borított kerek asztal állott s ez asztal közelében egy utrechti bársony-karszék, melyben Seigneulles grófnő szokott üldögélni egyszerű acélszürke selyem ruhájában s mályvaszin-szalagos főkötőjében, két kezét térdeire helyezve. A grófnő körülbelül hetvennyolc éves, de korához képest még mindig jó erőnek örvend s valaha nagyon szép lehetett, habár fagyos szépség. Magas, kissé szikár termete mellett tiszteletparancsoló külsővel bír. Valaha rendkívül fehér bőre lehetett. Mélyen bent ülő kék szeme eléggé jómetszetű; szemhéja kissé vörös, mint olyanoké szokott lenni, akik gyakran sírnak ; szempillája ritka, szemöldöke pedig alig van; nagy fasorra finom idomú, a nélkül hogy hegyes volna; ajka tökéletes jóságra vall s ha megnyitja, pompás fogsorokat tüntet elő. A mi haját illeti, azt már régóta szökés álhal pótolja s arcára mindkét oldalon egy egy tömött fürt simul. Nyakát feszes csipkegallér köríti; sovány, hosszúkás kezei valóságos patriciusi kezek; termetét épen nem lehet kiaszottnak mondani, mint ez a késő öregséget ért nőknél többnyire látható, sőt melle megtartó gömbölydedségét, mi bennem ámulatot keltett. Önkénytelen azt a kérdést veteni föl magamban, vájjon természetes-e az, avagy mesterségesen alkalmazott, mint hajazata és fogsorai. Mindent összevéve, az egész alak finomnak, kissé büszkének, de mindamellett nyájasságtól sugárzónak látszott. Seigneulles grófnő először is intett, hogy közelebb lépjek hozzá s kissé mekegő hangon szólott hozzám. —Bocsásson meg— mondá mentegetőzve, — ha megtekinteni szeretem annak az egyénnek az arcát, kivel napjaim egy részét töltenem kell.. Oly kevéssé vehettem szemügyre akkor, midőn önt nekem bemutatták... Vegye le ön a kalapját s helyhezkedjék el kényelemmel... (Folyt, köv.) Poe Allan Edgar. (Halálának harmincadik évfordulója alkalmából. *) I. (L. B.) »Szerencsétlen költők« címen hosszú cikksorozatot lehetne irni. Talán egy nemzet sincs, mely nem mutathatna fel tehetséges elmét, kiben a valódi lángész, a nagy hivatásnak érzete és a tehetség ne harcolna a belső démoni elemekkel, melyek heves küzdelem után utóvégre is győzedelmeskednek és a hányatott életnek csak a sírban engednek megnyugvást. Ányos, Bellmann, José de Larra, Chatterton, Nerval, Grabbe sat., feljogosítanának a közös címre. De aligha volt még Poe Edgárhoz hasonló költő, ki nagy tehetséggel oly nagy hibákat, oly megvetésre méltó gyengéket kötött volna össze. »Iszákos volt és abba halt bele« — így kellene e legjelentékenyebb amerikai költő sírizatának hangoznia, ha a szánalom nem volna erősebb az igazságosságnál, — és ez már sok jeles honfiát riasztotta vissza munkáinak olvasásától és helyes méltatásától. És ez a saját énje átkának oly korán áldozatul esett költő számtalan értékes gyöngyöt hagyott hátra, melyek megérdemlik, hogy tátongó örvényeken, rémes hullámokon át hozzájuk hatoljunk. Nem értjük itt elsősorban az angolul beszélők által felülmúlhatatlannak tartott költeményét »A holló«-t, mely Szász Károly jeles fordításában nálunk is nagy becsben áll; sem eltaszító és mégis vonzó félhomályú történeteit, melyekben groteszk titkolózás, elmeél, eredetiség és az irály bája furcsán szövetkeznek — félig Breughel, félig Ostade modorában. Nem, ha mi a költő Poet értjük, néhány kevésbbé ismert, tisztán lyrai, mesterkéletlen dalára gondolunk, melyek nevét biztosabban fogják fentartani, mint sokat megtapsolt, nyelvi mesterművei és az emberiség határain elkövetett vakmerő kísérletei. De térjünk Poe A. Edgar életére. A költő, egy színész-család második gyermeke, Baltimoreban 1811-ben született. A szülők vándorélete már korán vészes benyomást tehetett a gyermek izgékony kedélyére, mert a város leggazdagabb kereskedője által fiává fogadtatván — még kiskorában árvaságra jutott — a legszorgosabb nevelés sem tudta belőle kiirtani a csavargási kedvet. Ehhez járult, hogy Allan, gyermektelen nevelőatyja, a csinos, sokat ígérő ifjút, megbocsátható elkényeztetésből, teljesen szabadjára hagyta. London mellett egy magánintézetben neveltetett és kísérteties történetében »A kétalakú«-ban mélyen átérzett leírását adja pompás iskolai életének. Még mint gyermek megszökött, hogy részt vegyen a görögök harcában a törökök ellen, — talán ábrándosan felizgatva a nem sokkal azelőtt ugyanazért az ügyért meghalt lord Byron dicső példája által. De már Pétervárott pénzhiány miatt nem mehetett tovább ; az amerikai követ pártfogásába vette és haza küldte. Nevelőatyja házában nagy változás történt; Allan, első feleségének halála után, fiatal hölgyet vett nőül, kitől gyermekei születtek. Vájjon van-e alapja ama hírnek, hogy a fiatal asszonynak viszonya volt a felserdülő, szenvedélyes természetű költővel, azt most már nem deríthetni fel — annyi áll, hogy Poenak a házat,, második honát, el kellett hagynia és Allan ez időtől teljesen levette róla kezét. Most oly életbe kezdett Poe, melyet kiki az »elkallódott lángelmék«-ről hallottak alapján kifesthet magának, keserves irodalmi kenyérkeresetbe, sivár célhajhászásba fog, majd valami szerkesztőségben van alkalmazva, mit könnyelmű megfeledkezés félbe szakít, majd egy lap élére áll, — mértéktelen kicsapongások következtében gyakran megbetegszik, egy időre megint megembereli magát, jobb költői énje szerencsés munkát végez, — végtére szörnyű véget ér! A sajnálatraméltó sülyedés hasonló eseteiben mentséget, igazolást kerestek, ily szomorú jelenségek okait korlátolt, pedáns apák keményszívűségében, a szeretett leány hűtlenségében és más rázkódásokban vélték feltalálni. Poe Edgárnál minderről szó sem lehet. Ő bármely más költőnél több segítő kezet *) A baltimore-i westminster-temetőben néhány év előtt tanárok unszolására Poe Edgarnak eddig jeltelen sírjára egyszerű, de méltó emléket állítottak. A síremlék márvány oszlop, melynek egyik oldalát Poe kitűnő mellképe, a többit műveiből vett illő idézetek foglalják el. Az oszlop tetején márvány holló ül , a homlokzatot pedig ez a felirat ékíti: • Edgar A. Poeborn Jan. 19. 1811. Died Octob. 7. 1849. Author of »The Raven«. My tantalized spirit here brandly reposes«. 1118